„Egy modern szellemmel átitatott vállalat megvalósította Magyarországon az utcai benzinkutakat, amelyek szerte Európában országok fővárosaitól messze fekvő pontokon is megnyugtató érzéssel szolgálnak a fővárosban közlekedő, az országutakat járó automobilistáknak.” Ezzel a kissé nehezen értelmezhető mondattal adta hírül az Autó magazin 1924-ben, hogy megnyílt Budapest első két, közterületi üzemanyagtöltő-állomása. Az egyik a Szabadság téren, a másik a Keleti pályaudvar mellett – ez utóbbi ráadásul „éjjeli és nappali üzemmel”.
Természetesen a gépkocsikat korábban is meg kellett tölteni üzemanyaggal, de ezt addig ki-ki megoldotta maga. A hőskorban még patikában kellett venni a benzint, de még évekkel később, a hordókban tárolt üzemanyagot is kannákkal öntötték át a gépkocsik tankjába. Nem volt egyszerű, tölcsért kellett használni hozzá, a tansapka pedig természetesen felfelé nézett akkoriban. Sokáig nem is lett volna értelme a közforgalmú kutaknak, hiszen 1901-ben még csak 27 „motoros hintót” tartottak számon hazánkban, és 1910-ben is csak 355-öt (úgy, hogy ebbe a statisztikába már a motoros repülőgépeket is beleszámolták).
A húszas évek azonban áttörést hoztak. Az első két kút megnyitása után nem sokkal már 25 volt Budapesten. Igaz, ehhez a főváros segítségére is szükség volt, mely anyagilag támogatta az új kutak létesítését. Az évtized második felében viszont már nyereségessé vált a benzinkútnyitás, az önkormányzatot megrohanták a kérelmezők. A meghirdetett új helyekre ezren jelentkeztek. Az Est tudósítója szerint: „Vígözvegyek, magasállású nyugdíjasok, letűnt gavallérok, valamikor híres dámák, élelmes protekcióhajhászok törik a fejüket az összeköttetések kiépítésén, és minden reménységük egy-egy kút, amelyből életük végéig évjáradékot akarnak maguknak biztosítani.”
Bár a harmincas évek elején már 160 kút működött Budapesten, ez még mindig nem jelentett óriási forgalmat. Egy fővárosi kútra 1932-ben 88 autó jutott. Ez egyébként egész sok járművet (vagy egész kevés töltőállomást) jelentett összehasonlítva mondjuk a svájci átlaggal, ahol ekkoriban minden kilencedik gépkocsira és motorkerékpárra esett egy benzinkút.
A háború persze visszavetette a fejlődést. A gépkocsik száma visszaesett és a benzinellátás is akadozott. 1947-től – egy kisebb megszakítással – egészen 1956-ig csak jegyre lehetett üzemanyaghoz jutni. Ez nem csak egyszerűen a hiánygazdaságról szólt. Ha valaki nem kapott benzinjegyet az illetékes minisztériumtól, annak jelzésértéke volt. Ha már egyszer úgyse tudta használni az autóját, az állam segített megszabadulni tőle: fel kellett ajánlania megvételre az állami Autokernek.
Az erősödő szovjet befolyás hatására a nyugati olajipari cégeket száműzték az országból. A kitermeléseket vezető magyar mérnökök között akadt olyan, akit halálra ítéltek pusztán azért, mert egy nemzetközi cég alkalmazottja volt. Az ország összes benzinkútja az Áfort (később Áfor, majd Mol) kezelésébe került. 1949-ben államosították a Shell Kőolaj Rt.-t is, mely 1925 óta volt jelen Magyarországon. A lépés nem érhette váratlanul a céget: már évekkel korábban megüzente nekik az Ipari Minisztérium, hogy ha külföldre próbálják eladni csepeli olajfinomítójuk termékeit, internálni fogják az üzem vezetőségét.
A hatvanas évek azután a benzinkutakon is enyhülést hoztak. Nem csak a jegyrendszer szűnt meg, de visszatértek a nagy nemzetközi márkák is a piacra. A háború után kiszorított Shell 1966-ban nyitotta meg újra első kútját a budapesti Mészáros utcában – mely a mai napig üzemel. Érdekesség, hogy ezen a kúton eleinte csak valutával lehetett fizetni. Néhány évvel később az Agip is visszatérhetett az Áforral közös állomásaival. Többek közt a város első kútja, a Keleti pályaudvar melletti került a kezelésükbe. Rajtuk kívül a BP volt még az a nemzetközi cég, amelyik megvethette lábát a szocialista Magyarországon 1972-ben. Persze ekkoriban a benzinkút alatt már kicsit mást értettek, mint fél évszázaddal korábban.
A háború előtti töltőállomások ugyanis egészen máshogy néztek ki, mint a maiak. Igaz, már ezeknél is egy földalatti tartályban (hivatalosabban tartányban) tárolták az üzemanyagot, legalább másfél méter mélyen. Onnan került a felszínre a benzin – sokáig kézi szivattyúkkal. Még az áforos időkben, az ötvenes évek végén is emberi erővel pumpálták fel az üzemanyagot a legtöbb töltőállomáson.
Amíg kannába mérték az üzemanyagot, egyszerű volt ellenőrizni a mennyiséget. Ám, amikor elkezdték közvetlenül az autókba tölteni, ez sokkal nehezebbé vált. Ezért lettek hamar népszerűek a mérőüveges kutak, melyek a harmincas években terjedtek el. Ezeknél előbb egy átlátszó, pontosan ötliteres üvegpalackba szívták fel a benzint, amit a vásárló is láthatott, majd abból eresztették azt a kocsiba. Csak a megbízható számlálók bevezetésével tűntek el ezek a megoldások.
A korai benzinkutak megjelenésükben meglehetősen szerények voltak, hiszen csak a kútoszlop emelkedett a felszín fölé. Városképi jelentőségük annyi volt, mint egy parkolóóráé vagy legfeljebb egy telefonfülkéé. És a forgalmuk is. A szerény kezdetektől jutottunk el odáig, hogy ha azt mondjuk ma, hogy „benzinkút”, a legtöbbünknek egy épület jut az eszébe, ahol enni, inni és vásárolni is lehet.
Tulajdonképpen már az első töltőállomások sem csak benzint kínáltak. A köztereken felállított kutak előtt is számos „garage” működött az országban, melyek egészen a század közepéig népszerűek maradtak. A garázs szó a háború előtt nem csak egyszerűen fedett parkolót jelentett. Ezeken a helyeken legtöbbször a „parkírozás” mellett szervizt és autómosást is vállaltak, olykor kocsikat adtak bérbe és persze benzint árultak.
A benzinkutak fejlődésében komoly előrelépés volt, amikor már kétféle üzemanyag közül választhatott a vevő. Ez azt jelentette, hogy legalább két kútoszlopra volt szükség. Az egyiken amúgy jellemzően benzint, a másikon motalkót mértek. Ez utóbbi a benzin mellett tíz-húsz százalék etilalkoholt is tartalmazott, amivel a két világháború közötti nehéz helyzetet próbálták valahogy megoldani.
Voltak radikálisabb kísérletek is a háborús benzinhiány megoldására. A gázüzemű autókkal a kezdetek óta folytak kísérletek, már a tízes években is az olcsóbb földgáz felhasználásától remélték, hogy „ellensúlyozhatja a benzinárak túlságos emelkedését”. Ennél is izgalmasabbak voltak a negyvenes években megjelent fagázos autók, amelyek tulajdonképpen fameghajtásúak voltak: gázgenerátorban, tökéletlen égéssel állították elő a működésükhöz szükséges légnemű hajtóanyagot.
Míg Amerikában például hosszú utakat lehet megtenni lakott területek érintése nélkül, nálunk az országutak egykor számtalan kisebb-nagyobb települést érintettek. Ezekben a kutat a főtérre vagy más forgalmas helyre telepítették, a szükséges egyéb szolgáltatásokat a bolt és a kocsma kínálta.
Idővel azonban a benzinkutak kiszorultak a településekről. Tiltakozások már a húszas években is voltak. Sokan balesetveszélyesnek tartották a kutakat, főleg, amikor a járókelőkkel teli utcákon kannákba (ahogy a korabeli sajtóban szerepel, „kupákba”) mérték a benzint, nem ritkán hatalmas tócsákat hagyva a kövezeten. Félelmük nem volt alaptalan, történtek balesetek.
Miskolcon például egy profi futballista, a Szemere színeiben játszó Péterfreund Zoltán motorja borult lángba tankolás közben 1927. október 21-én. Szerencsére senki sem sérült meg. Az oka mai szemmel meglepő, abban az időben viszont még természetes volt, hogy a motorkerékpárokon nyílt lánggal égő karbidlámpa világítson, akár a benzinkúton is.
Később már a városkép, a megnövekedett forgalom, a zaj- és a légszennyezés miatt kezdték kiszorítani a városból a benzinkutakat. Ráadásul az egyre nagyobb teret foglaló kutak olcsóbban működhettek az olcsóbb, városszéli ingatlanokon. Pesten a Nagykörúton belül például ma már csak egyetlen közforgalmú kút működik egy irodaház aljában.
Viszont az országutakon komolyabb infrastruktúrára volt szükség. A hagyományos benzinkutak mellett sokáig csak egy kicsiny, újságosbódéra emlékeztető pavilon állt, ahol a kezelő valamennyire védve volt az időjárás viszontagságaitól. (Pesten is van olyan benzinkút, amelynek nem volt helye a növekedésre, így megőrizte közel egy évszázaddal ezelőtti méretét abból az időből, amikor még a városon kívül állt.)
Ugyanakkor már a háború előtt is megjelentek a fedett beállók. Elsősorban azokon a helyeken, ahol szerették volna, ha a sofőr ki is száll a járműből és vesz valamit. A huszadik századnak csak a végén terjedt el ugyanis az önkiszolgáló tankolás, egészen odáig mindenhol a benzinkutas töltötte a kocsikat.
Ma már az országúti benzinkútdizájn szabványos, cégtől függetlenül nagyjából mindegyik hasonlóan néz ki. Magas póznán logós megállítótábla, hatalmas lapos tető alá helyezett kútoszlopok, üvegfal mögött bolt, kávézó, mosdó. A huszadik század második felében azonban több helyen eredeti építészeti alkotásokkal egészítették ki a kutakat. Ezekre leginkább az olyan nagy presztízsű helyeken került sor, mint az autópályák, ahol ráadásul a külföldi vendégeknek is lehetett prezentálni az „élhető szocializmust”, amely megjelenésével nem marad el a nyugattól.
Írta: Zubreczki Dávid | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/benzinkut
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
