Kisneufeld amióta az eszét tudta, mindig félt.
Félt a sötétben, és nem volt hajlandó egyedül elaludni, még akkor sem, ha az egész család a szomszéd szobában tartózkodott. Nagymama jött be hozzá esténként, hogy fogja a kezét, amikor Kisneufeld macskamosakodás után pizsamára vetkőzött és bebújt az ágyba. Ha Nagymama nem jött, bőgve követelte.
Félt a kutyáktól is. Ez Nagymama vétke volt. „Vigyázz, ne menj közel hozzá, megharaphat!” Képes volt az utca másik oldalára átmenni, ha egy kiskutya jött szembe. Mígnem egyszer Hollywoodban az életét mentette meg egy farkaskutya. Tán ezért is imádta őket öregkorára.
Otthon sem maradt meg egymagában. Már iskolás volt, tán másodikos elemista, mire egyáltalán beletörődött, hogy nappal egyedül hagyják. Ilyenkor mindent kulcsra zárt, és éberen figyelte a neszeket. Leggyakrabban a vécében ült, és olvasott. Tízfilléres ponyvákat, kovbojosokat. Nagypapa könyvkötészetében ezrével vágták és fűzték ezeket, ő meg mindet elolvasta. Egyszer éppen egyedül maradt otthon, és a vécébe zárkózva olvasott, amikor neszeket észlelt. Nyilván Nagymama osont be nagy óvatosan, hogy megijessze. „Tudom, hogy te vagy!” – kiáltott ki, de nem jött válasz. Kisvártatva csapódott az ajtó. Végigolvasta a ponyvát – egyik sem tartott egy óránál tovább –, felöltözött, és indult focizni. A kapunál Nagymama igyekezett befelé.
– Ez most nem sikerült! – szólt oda, és választ sem várva ment tovább.
Félt – ő úgy mondta: utált – köszönni idegeneknek, bemenni ismeretlen helyre, és félt bármit bárhol megkérdezni.
Félt végigmenni az egyetlen háztömbnyi Felka utcán, mert két verekedős fiú is lakott ott. Bélai, a szabó, és Schubert, a suszter fia. Igaz, iskolából jövet ez a kettő gyakran megtámadta. Valahányszor előbukkantak a papájuk üzletéből, Kisneufeld szívdobogva szaporázta lépteit, pedig a Schubert gyereket könnyedén megverhette volna. Sokkal erősebb volt nála. Bélaival egyszer meg is kellett küzdenie harmadikos korában. Arra érkezett a parkba, hogy nyolc-tíz gyerek állja körül Bélait és Király Gurit. Király az osztálytársa volt, és Guriéknál ő volt a „bezzeg”, a fiú ugyanis még nála is kevésbé szeretett tanulni. Textilkereskedő volt a papa, szépasszony a mama, és Gurira leginkább az elszegényedett nagybácsi viselt gondot. Majomszeretettel. Guri elkényeztetett és kiállhatatlan volt, akit otthon is meg-megpofoztak, az iskolában a gyerekek meg módszeresen verték. Szemtelenkedett, hazudozott és hencegett. Kisneufeldra felnézett, mert ő jól focizott és gombozott. Az iskola egyébként egy mindössze nyolc tantermes magán elemi iskola volt. Természetesen felekezeti. Zsidó felekezeti.
Tehát ott állt Guri és Bélai, köröttük vagy tíz gyerek.
– Tessék, itt a barátom, aki a Fodorba jár, és sokkal erősebb nálad! – hadonászott Bélai orra előtt Guri. Bélai azonnal felismerte Kisneufeldban azt a srácot, aki miatta megy át az utca másik oldalára. Nekiesett.
Bélaival is nagyjából döntetlenre álltak, pontosabban a füvön hemperegtek, amikor jött a csősz, és elzavarta őket.
(Bélaiból igen jó káder lett, külügyérként csinált volna karriert, ha valamilyen ártatlan nőügy miatt el nem csapják. Aztán eltűnt. Él-e még? Ki tudja. Király Guriék viszont, amikor már a kisebb vállalkozásokat is elérték az államosítások, fejenként egy kiló aranyért útlevelet vettek, és a megengedett egy bőrönddel útnak eredtek. Király bácsi Berlinben született, onnan menekült Magyarországra, így Nyugat-Németországban igen jelentős jóvátétel járt neki. Szépen rendbe is jöttek, csakhogy beütött a koreai háború, és avval egy új világháború veszélye. Királyék meg sem álltak Ausztráliáig, ahol már sokkal nehezebb volt új életet kezdeniük. Hiányzott a nyelvtudás is. Talpra álltak ugyan, de nagyon imbolyogva, és mihelyt eldőlt, hogy a koreai háborúból nem lesz világháború, visszajöttek Európába. Kisneufeld legközelebb a hatvanas évek közepén találkozott Gurival Párizsban. Hatalmas, hófehér Studebaker autóján vonult ide-oda, és véletlen találkozásuk első estéjén egyik kiskocsmából a másikba hurcolászta a holtfáradt Kisneufeldot, hogy az cserébe jó hallgatósága legyen szegény Guri tengernyi bánatának. Akkoriban hagyta ott csodásan szép felesége, akit egy izraeli kibucból hozott át magának.
– El nem tudod képzelni, milyen helyzetből szedtem ki, és micsoda luxusba emeltem… És most elment, egyetlen sort írt csak: „Nálad még a kibuc is jobb!” Ehhez mit szólsz?!
Kisneufeld egy szót sem szólt, mert le-leragadt a szeme, meg nem is tudta sajnálni Gurit. Bólogatott, mert az est végén ötszáz dollárt akart kölcsönkérni egy bécsi használt autó foglalójára. Guri persze egy vasat sem adott. Minden fillérje le van kötve…)
Gyönyörű, harmincfilléres acélgolyó volt a tét. „Csinn-araszt” játszottak, és Guri szerint Kisneufeld nem jól húzta össze „egy araszról” a két golyót, azok nem ütköztek, nem is súrolták egymást (pedig súrolták), így nem jár a tét, az acélgolyó.
Már túl voltak a tettlegességen is (pofon), az egyik fél bőgött (Guri), amikor Kisneufeld felkapta az acélgolyót, és „nesze, dögölj meg a golyóddal együtt!” kiáltással – amely indulatilag méltányolható, tudományosan azonban téves – hozzávágta könnyektől maszatos ellenfeléhez.
Guri elugrott, a golyó azonban nem követte, hanem egyenest a rádiós üzlet kirakatába vágódott. Mire ők ketten a legnagyobb egyetértésben rohanni kezdtek, amerre láttak. Az üldöző boltos, naná, hogy Gurit fogta meg, aki viszont azonnal megnevezte a tettest, és készséggel elvezette a sértettet Kisneufeldékhoz.
(Az ügy végül elsimult, de bizonnyal ez az árulás gerjeszthette Kisneufeld soha nem múló ellenszenvét. Guri ma tiszteletre méltó kormányfőtanácsos külföldi hazájában, de hasznosan üzletel itthon is. Kisneufelddal éppen össze-összefuthatnának, vannak közös barátaik, de alighanem egyikük sem erőlteti a találkozást.
Az a meccs ott a parkban Bélaival növelhette volna Kisneufeld önbizalmát. Megtapasztalhatta, hogy bármikor képes döntetlenre a szabómester fiával. Mégis, Bélaitól és a nála gyengébb Schuberttől is félt.
Felnőtt fejjel sokat gondolkodott ezen. Lehet, hogy a szorongás, a félelem a génjeiben van? Családi örökség, vagy netán faji? De akkor miért vállalta, hogy legott egymásnak essenek? Pedig ott még tanúk is voltak. Közönség előtt kellett odalépni egy várható veréshez.)
Otthon Nagymama a szokásos szidalmakkal fogadta. Elkésett, helyesebben későn jött. Ugyan nem volt soha kitűzve időpont, hiszen többnyire el sem kéredzkedett. Mintha hallgatólagos egyezséget kötöttek volna: ő mindig később ér haza, mint amikorra várják.
Apja viszont bizonyos Wasserberger Leopold. Ennyit lehetett tudni Nagymama felmenőiről. A tyúkszemvágással egyszer s mindenkorra felhagyott azon a napon, amikor Kisneufeld megszületett. Ennek csak részben volt oka a lelkesültség. Tizenkilenc éves Annus lánya aligha minősült kiképzett anyának, és különben is, neki ott volt Gyula is. Aki visszajött Párizsból, mire Kisneufeld megérkezett. Az a kilóhetvenöt dekás jövevény viszont ott óbégatott a nagyszülői házban. Ugyanis az ifjú anya időközben hazaköltözött. Otthagyta nem kevésbé ifjú férjét, és hazament, hasában Kisneufelddal. Az öregek befogadták, mert már korábban is rossz hírek érkeztek a férjről. Könnyelmű, fivéreinek fedezet nélküli váltókra vállal kezességet, többet van számos testvérével, mint a várandós asszonykával. Kisneufeldnak még jó pár hete volt az érkezésig, amikor Annus hazatoppant. Azután – messze a jelzett idő előtt, tán az izgalmak hatására – napvilágra is sírta magát. Erről aztán később más magyarázatok is lábra keltek. Mármint az idő előtti érkezéséről…
Vitray Tamás: Kiképzés
Opten Books, 2021
