Dolgok, amik miatt szeretek horgászni:

• semmittevés a vízparton (nézni szoktam, ahogy más horgászik),
• unikum és sör: (a barátom, aki néha elvisz magával pecázni – akit egyébként korábban Bächer Iván vitt magával pecázni –, azt mondja, ez az alapkészlet része),
• túró rudi (babonából; szintén a barátom állítja, hogy a kapásokhoz nélkülözhetetlen).

Dolgok, amik miatt nem szeretek horgászni:

• halak (sajnálom őket).

Ezek után nem annyira meglepő, hogy fokozott izgalommal készültem életem első mágneshorgászatára, amely gyakorlása közben a fentebb felsorolt „mellette” érvek közül mindegyik kipipálható, miközben egyetlen kedves állatkát sem kell átküldeni az örök horgászmezőkre.

Több cikk is említi, hogy egy angol rögbijátékos (James Haskell) slusszkulcsának vízbe pottyanása volt a (slussz)kulcsmomentum, ami újra reflektorfénybe helyezte ezt a hobbit, lévén a sportoló mágnessel emelte ki a kocsikulcsot, és ez a trükk annyira megtetszett neki, hogy horgászmágnes-forgalmazó lett belőle. A mágnes vízi használata azonban egyáltalán nem új találmány, vélhetően már a középkorban versenyeztek egymással emberek, hogy ki tud érdekesebb tárgyakat kihúzni a különböző állóvizekből.

A mágneshorgászat magyarországi indulását nem a nyelvtörőnek is kiválóan beváló Haskell-slusszkulcs határozta meg, hanem a YouTube. 2016-ban Kovács Erik és akkori kollégája, Vinczellér Dávid nagyon ráértek munkaidejükben, és youtube-ozgattak, amikor is az ajánlott videók között egyszer csak felbukkant egy mágneshorgászos tartalom. Belenéztek és onnantól nem volt megállás: néhány napon belül beszereztek egy mágnest az internetről, és már mentek is feltérképezni Szigetszentmiklós partjait.

Erik és Dávid azóta is kollégák, csak már saját bizniszben: mágneshorgászathoz szükséges termékeket gyártatnak, forgalmaznak, árulnak. És összefogják a hazai – közel húszezres – szubkultúrát: tanácsokat adnak, Facebook-csoportot üzemeltetnek, versenyeket szerveznek.

A magyar mágneshorgászat említett két atyjával is a Facebook-csoportjukon keresztül kerültem kapcsolatba. Nemcsak, hogy elmeséltek mindent a hobbiról, de elvittek minket egy dobálásra is.

Best of kiemelt tárgyak

Dömsödön találkozunk, hogy a Dunában próbáljunk szerencsét a stégekről dobálva, és ezt az információt azért írhatom le, mert Erik és Dávid nem azon mágneshorgászok közé tartoznak, akik eltitkolják a bevált helyeiket.

A beavatás előtt pop-up múzeum gyanánt kipakolják autójuk csomagtartójának tartalmát: a korábban általuk és más mágnesezők által itt-ott kiemelt kincsekből láthatunk egy alkalmi tárlatot, ami megmutatja, milyen sokszínű tárgykultúrát rejtenek álló- és folyóvizeink. Dolgok, amiket Erik, Dávid és sok más mágneshorgász kifogott:

• ágyúhüvelyek (Szabadság híd lábánál kerültek elő),
• rakétajelző pisztoly (még benne az utolsó töltény),
• borzasztó nagy fűrész (Erik elmondása szerint hajókon használták, fölakadt fák eltávolítására),
• fegyvernek látszó konyhakés (Erik elmondása szerint van, aki így jár horgászni, hogy viszi a bökőjét, mármint a hagyományos pecásokra utalt ezzel),
• több tucat horgászbottartó állvány, horgok, villantók, úszók és egyéb horgászfelszerelések,
• ollók, szerszámok, vadászkések,
• bicskák (mint megtudjuk, ezeket jellemzően a pecások ejtik be, és aztán nem találják. „Ilyenkor jövünk mi” – teszi hozzá Erik),
• egy kis forgótáras revolver csövének egy darabja (megtartható, mert nem minősül főalkatrésznek),
• olvasószemüveg tokban,
• 1900-as évek elejéről származó Tissot óra (aranytokozása volt, de az sajnos nem jött ki, Erikék találták meg),
• Samsung mobiltelefon (nem okos)
• Sony mobiltelefon (okos).

Szakértőink elmesélik, hogy a mobilok közül inkább régebbi típusokra lehet bukkanni a vizekben, azokban több mágnesezhető fém volt – „az újaknál inkább az akkumulátorokat fogja”. Azt hittem, városi legenda, hogy a kihalászott telefonok között akad helyreállítható darab, de Erik cáfol. „Volt, amit be tudtak kapcsolni. Egy srác kitisztított egy nagyon régi szériához tartozó Sony Xperia készüléket, lepucolta alkohollal a csatlakozásokat, és a telefon bekapcsolt. Nem túl sok funkciója működött, de a kijelző igen – egy darabig.

A fentiek messze nem a legbizarrabb tárgyak, amik valaha mágnesre tapadva előkerültek a magyar vizekből, a Facebook-posztokban például olvastam, hogy többen műpéniszt emeltek ki, és Erik megerősíti az értesülést, valóban akadt már mágnesre ilyesmi. „Az első ilyen sztorinál még nagyon meglepődtünk, a másodiknál már nem annyira. És azóta legalább három-négy ilyen fogás volt az elmúlt években”. Azt még hozzáteszi, hogy a saját fogásaik közül a legfurább egy urna volt.

A tárlatvezetésnek vége, előkerülnek a mágneshorgász-szettek. Az itthon elérhető mágneskínálat csúcsdarabjait próbálhatjuk ki. Dávidéknak nem volt nehéz dolguk a beszerzéssel, lévén ők gyártatják és árusítják a felszereléseket. „Nem ezekkel kezdtük a hobbit. Ezek most a legjobbak, a saját tapasztalataink alapján szoktuk módosítani a gyártatást.”

Grade 52-es neodímiumok, mondja Erik, és aztán le is fordítja a laikusok nyelvére: ez a legnagyobb neodímium szám, a létező legerősebb ötvözet, aminek oldalanként 440 kiló a tartóereje, azaz – ha megfelelően érintkezik a mágnes és a fémtárgy felülete – ekkora tömegű tárgyat lehet vele kiemelni. Ilyen masszív mágneshez nyolc milliméteres kötél dukál. Erik azt mondja, ezt már kocsival is meri húzni – azt hittem, viccel, de nem: egy 2×1,5 méteres táblát legutóbb így sikerült kihúzniuk.

Dupla falazású tábla volt, tele iszappal. A mágnesek beleakadtak, nem tudtuk sehogy megmozgatni. És akkor kocsival meghúztuk. Egy a darabig feljött, aztán ketten valahogy kiimádkoztuk, nagyjából másfél óra alatt.

Most ugrik a mágnes a vízbe

„Nem egy bonyolult hobbi” – ezekkel a szavakkal vezeti elő Erik a mágneshorgász-szett bemutatását. Engedélyre nincs szükség, de amúgy sem sok mindent kell beszerezni. Dolgok, amikre szükség van egy dobáláshoz:

• mágnes (nagyjából hat–negyvenezer forint közötti skálán mozog az áruk, és körülbelül két–háromezer évig használhatók),
• erős kötél (ezt viszont félévente érdemes cserélni, ha sokat használja az ember, de utána sem muszáj kidobni, paradicsomkötözésre például tökéletes),
• kesztyű (a kihalászott tárgyakra ragadó dzsuva és a kötél súrlódása miatt is hasznos),
• vödör (a kihúzott apróságok végett),
• kaparó (opcionális, de jól lehet vele letakarítani a mágnesről az iszapot és más szennyeződéseket).

Háromféle mágnest is kipróbálhatunk: van kisebb, 250 kilós tartóerejű, 330-as és 440-es is. Nekiállunk. Ahogy a mágneshorgász-szubkultúrában mondják (ez a szlengben a jókívánság a sikeres fogásra): Tapadjon!

Az elsőre nem túl bonyolultnak tűnő dobáshoz egyetlen tanács hangzik el Eriktől: kihúzásnál a stég fém merevítését, gerendáját próbáljuk meg elkerülni, mert ha arra rátapad a 440 kilós tartóerejű neodímium-mágnes, nem lesz könnyű mutatvány leoperálni róla.

Dávid hozzáteszi, érdemes a kötél másik végét a kezünkhöz – vagy a stéghez – kötözni, mert nem egyszer előfordult már, hogy a nagy svunggal bedobott mágnes vitte magával a madzagot is, és akkor lehet nekiállni kimágneshorgászni a mágneshorgász-szettet. Nem sokkal később szóba kerül még egy hasznos tipp: a klasszikus horgászathoz hasonlóan érdemes elkerülni a két szett egymásra dobását is – mint órákkal később kiderült, ezt a szabályt sajnos nem sikerült maradéktalanul betartanunk.

Csobban az első mágnes. Semmi. Másodikra jön egy üdítős kupak. Erik azt mondja,

a jó hely az, ahol három dobásból legalább egyszer van valami a mágnesen.

Ha sok dobásra sem jön semmi, egy idő után az ember föladja, de azért azt hozzáteszik a szakemberek, hogy jelen esetben például egy hat centi átmérőjű mágnessel próbálunk egy jó 20 méternyi területet átfésülni, szóval nem érdemes korán feladni.

A horgászattal ellentétben itt nincs jellemző napszak, de Erikék például a délelőtti órákat kedvelik jobban, reggel kilenc és dél között például azért jó dobálni, mert olyankor nincs kajak-kenu edzés. „Nem szeretünk veszekedni” – mondják. Kerülik a konfliktust a hagyományos pecásokkal is, kényelmes távolságot szoktak felvenni tőlük, de egyébként sok mágneshorgász egyben pecás is. A mágnesezésre Erik szerint ezért is tökéletes a téli időszak – ilyenkor egy lélek sincs a közelben. Van viszont metsző jeges szél, de hát fanatikusokról beszélünk, akiket nem tart vissza a januári fagy sem.

Legtöbbször a kincskeresés, a kalandvágy, a kíváncsiság vonzza a mágneshorgászt, de olyan is van, akit az ökotudatosság vezérel: a Naplás-tónál például dolgozik egy csoport, amelynek tagjai kifejezetten azért szerzik be a mágneseket, hogy kitisztítsák a tavat.

Vízi biciklik

Négyen is dobálunk (Erik, Dávid, Mohos Marci, a fotós kolléga és én), pár konzervesdobozon kívül nem igazán volt kapás. Dávid azt mondja, a csalikukoricát használó pecások miatt annyi a vizekben a konzerv, hogy régebben volt egy kihívás: fekvőtámaszozniuk kellett azoknak, akik fémdobozt mágneseztek ki. Most számunkra is kézzel foghatóvá (szóvicc) vált a hazai szemetelési kultúra állapota.

Továbbra sem akad semmi izgi tárgy a neodímiumokra, sikertelenségünket kezdjük még nyomasztóbbnak érezni, amikor Erik és Dávid mesél arról, hogyan alakultak életük első mágneshorgászatai.

Az első alkalommal néhány kukát fogtunk, a másodiknál egy motorblokkot, a harmadik alkalommal két horgászbotot. Aztán jött a többi kincs: néhány bicikli, pár puska, pisztoly, de még egy gépfegyver is tapadt.

A bringák vízbe kerülése rejtély volt számomra, ráadásul a facebookos csoportban minden harmadik mágnessportoló arról számol be, hogy épp kiemelt egy kerékpárt. Élővizeink magas biciklitartalmának egyik lehetséges okára Erik világít rá. „Sokszor lopott kerékpárok ezek, de mivel többnyire nem értékesek, a korábbi tulajdonosok nem jelentik a lopást a rendőrségen”. Akad másik magyarázat is. „Szórakozóhelyek környékén nagyon sok bicikli van. Ellopja, leteker vele a buliba, aztán a bevágja a vízbe.”

Bringák mellett bérelhető elektromos roller is gyakran akad mágnesre, amit már csak azért is elég nagy butaság vízbe dobni, mert az akkumulátor – ha nem jól szigetelt – pár nap alatt elkezdhet szivárogni, ilyenkor a vízzel reakcióba lép a lítium, és elkezdi a savat kibocsátani, ami a vízi élővilágra nézve elég kellemetlen dolog.

Dávid azt mondja, ők már annyi mindent szedtek ki a Dunából, hogy nem is mernek benne fürdeni. „Amikor egyszer kiszedtünk egy kétméteres vaslétrát, szóltunk a közelben seggeseket ugráló embereknek, hogy érdemes óvatosnak lenniük.”

Dobálunk rendületlenül, érvényesül a kezdők szerencséje: Mohos kolléga legelső dobásra egy rendőrségi viperának látszó tárgyat húz ki, amiről csakhamar kiderül, hogy rendőrségi viperának látszó tárgy, tehát egy utánzat, ami egy az egyben úgy néz ki, mint egy hatósági kényszerítőeszköz. Nincs rajta sorozatszám, tehát „vurstlis”, ahogy mondja Erik, az önvédelmi boltokban kapható termékekre utalva. Ha lett volna rajta sorozatszám, következhetett volna a macera: az ilyesmit le kell adni a rendőrségen. Illetve van olyan fegyver, amit nem vihetünk be, csak jelenteni szabad nekik, legalábbis ez derült ki Erik kapcsolódó sztorijából.

Általában ilyenkor érdemes fölhívni a 112-t, mert egyszer besétáltam a rendőrségre egy gépfegyverrel. Előre bementünk szólni, hogy ne lepődjenek meg, de mindjárt jövünk egy fegyvernek látszó tárggyal. Talán először nem hittek nekünk, mindenesetre amikor beléptem a gépfegyverrel, szóltak, hogy ilyet máskor ne csináljunk. Ha kifogunk egy géppuskát, tegyük le a helyszínen, és hívjuk ki a járőröket, mert amíg nálunk van, mi birtokoljuk, és az jogilag problémás egy gépfegyver esetében.

Dávidék tapasztalatai szerint a járőrök nem mindig örülnek, ha ilyesmi tapad a mágnesre – ugyanis ilyenkor az ő dolguk, hogy szakértőt hívjanak. „Itt egy-két óra, amíg kiér egy fegyverszakértő, és addig ott kell állnia mellettünk a járőrnek. Volt már, aki, miután kifogtunk egy vödörnyi lőszert, mondta, hogy most már ne dobáljunk tovább, mert elege van így is, és is itt fog megfagyni – ilyenkor a rendőr ugyanis még a kocsiba sem szállhat be.

Szintén a 112-t kell tárcsázni, ha valaki régi világháborús bombát talál – igen, ilyenre is volt már példa –, ilyenkor a járőr tűzszerészeket hív ki. „Egy sima repeszgránátról leszedi ott a helyszínen a tűzszerész a mágnest, de hallottunk olyan esetről, hogy páncélromboló gránátfejek tapadtak. A tűzszerészek azt mondták, azzal ők sem játszanak, úgyhogy el is szállították, mágnessel együtt. A budapesti hidakat mindenesetre érdemes kerülnie azoknak, akik semmiképp sem szeretnének világháborús bombát kiemelni.

Üzenet a kupakban

Már-már kezdtem elszomorodni, hogy közel egy órája dobálok, de nemhogy egy kalasnyikov vagy egy tengeralattjáró, de még egy rozsdás szög sem akadt mágnesre, amikor végre nekem is jött egy kupak. Kis üveges üdítő feltéphető fémkupakja, benne üzenettel:

Csak lazán.

Pár perccel később kiderült, ez hozta meg az átütő sikert. A szerencsesüti-feliratoknál is kevésbé motiváló mondat mindent megváltoztatott, legalábbis a mágneshorgászati statisztikáim tekintetében. Dolgok, amiket a következő húsz percben kifogtam:

• 70 centis vasrúd,
• nádkotrásra használatos, méretes dupla vashorog,
• nagyjából 7 centis csavar (anyával),
• gumiabroncs, a felületén csigákkal,
• gumiabroncs, csigák nélkül.

A többiek bottartókat, gumihalat és egyéb műcsalit, beazonosíthatatlan vasakat fogtak ki, valamint egy felnit és egy hatalmas lámpabúrát. Olyan ez, mint a szerencsejáték: hajt a kíváncsiság, főleg, amikor már érzed, hogy valami tapad, többé nem akarod otthagyni. Ezt érezhette Mohos kolléga is, aki a horgászat végén nagyjából egy órán át fárasztott egy nehezebb tárgyat, és ha nem kellett volna hazaindulnunk, valószínűleg még most is cibálná.