Forogna a sírjában?
Az élet Prada nélkül (From Prada to Nada), 2011
Ha az ember Jane Austen-adaptációkra gondol, aligha jutna eszébe egy Los Angeles-i, miniszoknyás-tűsarkús latin-amerikai hisztérikákról szóló, telenovella-stílusú film – márpedig itt épp ez történt. Az Értelem és érzelem történetét modern korba helyezni önmagában nem bűn – szerepel majd e lista élmezőnyében egy ilyen cím –, és ezzel a filmmel sem az a gond, hogy modernizál, hanem az, hogy butácska és érzelmi mélysége még annyi sincs, mint egy átlagos ’90 -es évek végi romkomnak.
Bűbájos büszkeség (Pride and Prejudice: A Latter-Day Comedy), 2003
Amint azt a nemrég kijött, rettenetes Netflix-féle Meggyőző érvek kapcsán már hangsúlyoztam, Jane Austen valójában mindent túlél, még a lehető legbizarrabb feldolgozások sem koptatnak a fényén semmit. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a szerző szellemi öröksége nem omlott a porba, miután elkészült a Büszkeség és balítélet Bűbájos büszkeség címen futó, modernkori, amerikai, mormon filmadaptációja. Elismétlem: modern kori, amerikai és mormon. Mert hát miért ne? A film poénjainak jelentős részét a mormon közösségnek szánták, épp ezért a hazai közönségnek, de még a nem mormon amerikaiaknak is kevéssé érthető, szóval inkább érdekességként, kulturális látókör-szélesítés céljából ajánlott.
Büszkeség és balítélet meg a zombik (Pride and Prejudice and Zombies), 2016
Ezt már biztosan többen ismerik, a pár évvel ezelőtti filmnek ugyanis már az alapötlete is olyan szenzációsan bizarr, hogy amellett nemigen lehet szó nélkül elmenni. A cím mindent elárul, pontosan az történik, amit az ígér: zombiapokalipszis a Bennet család világában. Ennél még érdekesebb, hogy a filmet nem valami kispályás kezdő horrorstúdió hozta össze poénból, hanem teljesen komoly büdzséből, annyi nagy névvel készült, hogy azt felsorolni sem könnyű: Lily James, Sam Riley, Jack Huston és olyan Trónok harca-nagyságok, mint Lena Headey vagy Charles Dance. A probléma itt egyébként nem is a műfaji keveredéssel van, inkább azzal, hogy ezt az erős ötletet – mármint a zombikat – a film végül nem fejti ki kellő erővel, későn indul be az élőhalottak tombolása, és nem is fajul el eléggé.
Büszkeség és balítélet (Pride and Prejudice), 1940
Egyértelmű, hogy a Büszkeség és balítélet az Austen-életmű legnépszerűbb darabja nemcsak a könyvmolyok, de a filmesek körében is, ebből készült ugyanis a legtöbb feldolgozás – jók-rosszak vegyesen. A jókról majd cikkünk második felében megemlékezünk, de előbb ide, a rosszabbak közé hozunk még egy példát, éspedig a kötet legeslegelső, 1940-ben készült filmfeldolgozását, ami annak ellenére sikerült meglehetősen gyengén, hogy pénz-paripa-posztó abszolút megvolt a projektre, a forgatókönyvet nem kisebb szerző írta, mint Aldous Huxley, a Szép új világ zseniális atyja, a két főszerepet pedig Greer Garson és Laurence Olivier játszotta. A film mégsem lett jó, egyrészt, mert a két főhős ugyan szépet játszik, ám egymással különösebben nem illenek össze, másrészt pedig, mert az alkotók azt a meglehetősen nehezen érthető döntést hozták, hogy a történetet egy másik korba helyezik, de nem ám valamiféle gondolati naprakésszé tétel és aktualizálás okán, hanem egyszerűen csak azért, hogy vizuálisan látványosabb legyen – magyarán hogy szebbek legyenek a jelmezek. Így lett ez a film egy viktoriánus kori Büszkeség és balítélet feldolgozás abroncsos szoknyákkal. Az Amerikai Filmakadémiát meg is győzte a döntés, a film ugyanis kapott egy Oscart a látványtervezésért. Tény, hogy nézőként sem a látvánnyal van az igazi problémánk, inkább azzal, hogy a történet fontos elemei kerültek ki a filmből, így komoly hiányérzetet hagy maga után.
Emma, 1996
Oké, a legismertebb Emma-adaptáció nem zsibbasztóan rossz és nem is bizarr, egyszerűen csak csalódáskeltő. Ennek fő oka Gwyneth Paltrow, aki már akkor sem volt egy kimagaslóan tehetséges színésznő, amikor még nem írta le magát emberileg bizarr, áltudományos kamutermékek papnőjeként. Paltrow tökéletesen ellenszenvessé teszi Emma Woodhouse karakterét, aki a regényekben sem makulátlan karakter ugyan, de alapvetően jószándékú, és helyén van a szíve, hibáit képes felismerni, és úgy általában eléri, hogy drukkoljunk neki – ebben a filmben pedig nemhogy drukkolni nem tudunk neki, de legszívesebben megráznánk. A film egyetlen említésre méltó csúcspontja Toni Collette, aki egészen zseniális Harriet Smith szerepében, rajta kívül azonban inkább elfelejtenénk ezt a feldolgozást.
Austeniták, örvendjünk
Emma, 2020
Ha a gyengécske Austen-feldolgozások sorát egy Emma-adaptációval fejeztük be, akkor kezdjük a jól sikerült filmváltozatokról szóló részt is egy Emma-verzióval. Ez a remek humorú, friss és kedves film a magyar mozikba is elért, ám sajnos épp rosszkor jött: beütött a Covid, és a film mozis karrierjét rövidre szabta. Kár érte, mert ez a verzió igazán jópofa lett, semmiben nem árulja el, hogy rendezője, Autumn de Wilde még csak debütált ezzel a filmmel. A főszerepet az aktuális szakmai és közönségkedvenc, Anya Taylor-Joy alakítja, de komoly érv a film mellett Bill Nighy, mint Woodhouse-papa szerepeltetése is, emellett a szokatlanul erős és abszurd humor, valamint a játékos, túlzó látványvilág, jelmezek és frizurák szólnak a film mellett. Nagyon-nagyon szórakoztató ez a feldolgozás, csak ajánlani tudjuk.
Meggyőző érvek (Persuasion), 1995
Attól még, hogy a Netflixnek nem sikerült – és egyébként még pár egyéb alkalommal másoknak sem –, azért a Meggyőző érvekből is lehet jó filmadaptációt készíteni. Az 1995-ös év a Jane Austen-rajongók csúcsünnepe, hiszen ekkor jött ki a két legnagyobb klasszikus is – amelyekre hamarosan kitérünk –, ám épp azért, mert ekkora volt az Austen-ügyi zsúfoltság, a Meggyőző érvek kicsit elveszett a zajban. Az Anne Elliot és Wentworth kapitány közötti feszültség, amit a mostani netflixes verzió olyan rútul kihagyott, ebben a változatban gyönyörűen megvalósul Amanda Root és Ciarán Hinds alakításában.
Spinédzserek (Clueless), 1995
Ismét 1995, ismét Emma. A Spinédzserek címért nem könnyű eldönteni, hogy egy koccintás vagy egy tockos esne jobban, ezzel együtt ez a ’90-es évekbeli, amerikai Emma-feldolgozás igazi klasszikus, még ha a dicséret kicsit abban az értelemben is szól, hogy „annyira rossz, hogy az már jó”. Emmát itt Chernek hívják, elkényeztetett, de kedvelhető Beverly Hills-i tini, aki más elkényeztetett tinik szerelmi ügyeibe avatkozik bele, miközben olyan szlengek potyognak a szájából, hogy az egyszerűen megismételhetetlen. A film önmagában is a korszak egyik klasszikusa, és az Austen-adaptációk közül is az egyik legszórakoztatóbb.
Értelem és érzelem (Sense and Sensibility), 1995
Aki ezt a cikket elkezdte olvasni, az bizonyosan tudta, hogy ide fogunk megérkezni: a két legnagyobb klasszikus legnagyobb adaptációihoz. Az Értelem és érzelem, valamint a Büszkeség és balítélet 1995-ös verziója édestestvérek, ha akkoriban lett volna ilyen, akkor Austen-univerzumnak nevezhetnénk is a világukat, és a két film színvonala is pontosan ugyanolyan magas. Emma Thompson ragyogó alakítást nyújt, ráadásul a forgatókönyvön is dolgozott, mi több, még Oscart is kapott ezen munkájáért. Mellette a hasonlóan fenomenális, ifjú Kate Winsletet csodálhatjuk, de Hugh Grant és Alan Rickman sem hagyja cserben a publikumot. A film akárhányszor újranézhető, fénye semmit nem kopott az elmúlt közel harminc évben.
Büszkeség és balítélet (Pride and Prejudice), 1995, vagy tíz évvel később?
A Büszkeség és balítélet annyival jár az Értelem és érzelem előtt, hogy nem egy, de mindjárt kettő kiváló feldolgozása van, az 1995-ös Jennifer Ehle-Colin Firth csoda, és a tíz évvel későbbi Kiera Knightley-féle verzió, amely máshogyan ugyan, de ugyanolyan erővel kelti életre Elizabeth Bennet és Mr. Darcy fordulatos egymásra találását. Az 1995-ös verzió talán annyiban jobb egy leheletnyivel, hogy a minisorozat-formátum lehetővé tette a mellékszálak mélyebb kidolgozását is, ami sosem árt. Egyelőre nem igazán hisszük el, hogy lehet jobbat kihozni bármely Jane Austen-regényből, mint amit ez a két verzió kihozott, de azért egy Kisasszonyok-féle Greta Gerwig-újragondolást nagyon megnéznénk.
