Február 24-én Oroszország megtámadta Ukrajnát. Február 25-én José Andrés séf csapata Kijevbe utazott, hogy ételt osszanak a bombázás elől menekülő ukránoknak.
Több mint tíz évbe telt, hogy Andrés nonprofit vállalkozása ilyen gyors reagálású szervezetté váljon. 2010-ben kezdtek főzni a rászorulóknak, miután Haitin több várost döntött romba egy hetes erősségű földrengés. Andrés néhány ismerősével és önkéntessel utazott az országba, és pillanatok alatt nélkülözhetetlenné tette magát. Arra a gasztronómiai és logisztikai problémára igyekezett választ találni, hogyan készítsen minél több ételt, minél több embernek, minél gyorsabban. Azóta a séfet csak ennek a feladatnak a megoldása érdekli, ezen dolgozott Haiti után Puerto Ricóban, Houstonban, a Bahamákon és karanténhajókon.
A kétezertízes évek közepén ismerkedett össze Ron Howarddal, az Egy csodálatos elme és A Da Vinci-kód Oscar-díjas rendezőjével. Howardot lenyűgözte Andrés szenvedélye, amit tulajdonképpen mániának is nevezhetnénk. Elhatározta, hogy dokumentumfilmet forgat róla. A We Feed People-t hét évvel később, idén nyáron mutatta be a Disney+.
Mielőtt létrehozta volna a World Central Kitchen nevű segélyszervezetét, José Andrés már sztárséf volt az Egyesült Államokban. A kilencvenes évek elején érkezett New Yorkba Katalóniából, ahol előtte éveket töltött az El Bulli konyháján. Ennek a helynek a nevét az is ismeri, akit egyáltalán nem érdekel a csúcsgasztronómia, ugyanis jó eséllyel Ferran Adria 2011-ben bezárt éttermében zajlottak a 21. század legjelentősebb gasztronómiai eseményei. Adria több szakácsnál: feltaláló, akinek a molekuláris gasztronómia frontján tett felfedezéseit és módszereit Andrés is képviselni tudta Amerikában.
Húsz év alatt Andrés újságokban és tévéműsorokban haknizó sztárséffé emelkedett, és a spanyol konyha élő emblémájaként közel harminc étteremhez adta a nevét és a tudását. Fele ennyi munkában is ki lehet égni, ezért nem csoda, hogy Howard dokumentumfilmje alapján a szakácsot a 2010-es évek elején már sokkal jobban érdekelték a katasztrófa sújtotta övezetek, mint a manhattani elit étkeztetése.
A We Feed People-ben megnézhetjük, ahogy Puerto Ricóban hónapokon át főz a csapatával, miközben Donald Trump óvodás mozdulatokkal papírtörlőket dobál néhány embernek; ahogy szeméthalmokból és konténerekből ételelosztó központot épít a Bahamákon; és ahogy a koronavírus-járvány kitörése után Arizonába, egy navahó indiánok lakta rezervátumba utazik, amit a járvány teljesen elszigetelt a külvilágtól. De Andrés nemcsak civil segítő, hanem szakács is, ezért mindenhol figyel rá, a helyiek milyen alapanyagokat használnak, milyen meleg étel nyugtatná meg őket a leginkább. „Ahogy én készítem a feketebabot, az világbajnok” – mondja Haitin. – „De láttam, hogy ők máshogy eszik, egészen finomra pürésítik, tehát én is úgy csináltam.”
Howard dokumentumfilmjében Andrés mellett a World Central Kitchen más önkéntesei, illetve gasztronómiai szakírók is nyilatkoznak. Többen említik, mennyire fontos, hogy ne akarjanak okosabbak lenni a helyieknél, akiknek éppen összeomlott az életük. Ne sütkérezzenek a „fehér megmentőnek” kijáró dicsfényben, ne akarják jobban tudni, milyen az élet a katasztrófa sújtotta területeken, mint azok, akiket tényleg katasztrófa sújt.
Ez természetesen rengeteg pénzbe kerül, és Andrést a World Central Kitchen működésének első éveiben frusztrálta is, hogy a nagy nemzetközi segélyszervezetek nem támogatják, miközben ők maguk nem végzik el ugyanezt a munkát. Mára ebből nincs gond: Andrés az egyik jelenetben Joe Bidennel zoomol, a másikban Nancy Pelosinak, az amerikai képviselőház elnökének számát tárcsázza, úgyhogy feltehetően megtalálta az utat az állami és nemzetközi forrásokhoz.
Dokumentumfilmesként Ron Howard nem törekszik stílusbravúrokra, megelégszik azzal, hogy lekövesse Andrés csapatainak nagyüzemi főzését, és megmutassa, milyen állapotban vannak a helyi közösségek közvetlenül a lakóhelyük összeomlása után. Meglepően nyugodtak, talán azért, mert Andrés lelkesedése mindenkire átragad. Ez a hatvan körüli, joviális spanyol férfi a kézfogás és a hátlapogatás mellé rögtön a kezedbe nyom egy tányér paellát, miközben hasonló akcentussal és vehemenciával magyaráz, mint a Family Guy főhőse, mikor olaszul próbál szalámit vásárolni.
Hogy a séf folyamatos pörgése és lehengerlő életkedve mennyire fárasztó és elviselhetetlen is tud lenni, arról Andrés felesége és három felnőtt lánya számol be. A lányok mindannyian nagyon büszkék az apjukra, de érezhetően amolyan szent őrültként beszélnek róla. Lucia, Carlota és Inés így biztosan kevésbé neheztel, amiért helyettük Mariával és Doriannel, vagyis az utóbbi évtized legnagyobb hurrikánjainak társaságában töltötte az idejét. Howardnak ugyanakkor esze ágában sincs kritikusan közelíteni José Andréshoz.
Lehettem volna jobb apja a gyerekeimnek
– ismeri el a film vége felé a szakács valami isten háta mögötti mocsárvidék közepén, ahol a terepjárója csomagtartójából osztogatja a meleg ételt az árvízkárosultaknak. A rendező ezzel a félszeg vallomással be is éri.
José Andrés biztosan lehetett volna jobb apa, de az is biztos, hogy a bombázás alatt álló Harkivban örültek, amikor február végén konyhát nyitott. Szervezete a háború kitörésétől tavasz végéig húszmillió adag ételt osztott szét Ukrajnában. Andrés mindeközben leforgatott egy gasztronómiai tévéműsort is Spanyolországban. Nem tud leállni, de nem is akar.
We Feed People (2022), 90 perc. Elérhető a Disney+ streaming-oldalon.
