Az elmúlt évtizedben a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Magyar Őstörténeti Kutatócsoport forrásfeltáró régészeti expedíciók keretében vett részt a korai magyarokhoz kapcsolódó oroszországi temetők feltárásában és értelmezésében – olvasható az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Bölcsészettudományi Kutatóközpont közleményében. Az együttműködések révén a magyar kutatók mintákat vehettek a csontokból, és elemezhették azokat. A nyelvészeti-történeti alapon meghatározott Volga- és Urál-vidéki egykori magyar szállásterületekről folyamatosan újabb régészeti kapcsolatok jelentkeztek, ezen összefüggések biológiai ellenőrzésébe pedig az ELKH BTK Archeogenomikai Intézete is bekapcsolódott.
A szakértők célja az volt, hogy új adatokkal járuljanak hozzá a magyarok eredetének megismeréséhez. A csoport a feltételezett vándorlási útvonal – régészeti, történeti, földrajzi szempontok alapján – magyarokhoz kapcsolható temetkezéseinek vizsgálatát végezte el. A kutatás kiterjed a 9. században a Volga-vidéken maradt magyar népesség, illetve a magyarok szálláshelyeinek közvetlen szomszédságában élő csoportok jellemzésére is. A Kárpát-medence honfoglalás kori genetikai adataival összevetve pedig kérdés volt, hogy mennyit őrzött meg a Volga–Urál régióban leírt genetikai jellemzőkből az ide érkező honfoglaló népesség.
A közelmúltban megjelent tanulmány közvetlen előzménye a Csáky Veronika, Gerber Dániel és szerzőtársaik által 2020-ban közölt munka volt, amely először erősítette meg genetikai szempontból a kora középkori Urál-vidék magyar etnogenezisben betöltött fontos szerepét. Szeifert Bea és kollégáinak mostani publikációjukban a két évvel ezelőtti munkát kiterjesztve 112 egyén maradványainak archeogenetikai vizsgálatát ismertetik. A leletek 18 kora középkori oroszországi temetőből származnak, az Ob és Volga folyók közötti térségből.
A tágabb kitekintést nyújtó vizsgálatban a lelőhelyek kronológiai és régészeti szempontok alapján csoportosíthatók. Egyesek közvetlenül a magyarok elődeinek az Urál hegységen való átkelését követő időszakhoz tartoznak (kusnarenkovói kultúra), más temetőket a magyarok és a Volga–Urál régió egyéb népcsoportjai (korai volgai bolgárok, permi népek) együtt használhatták a 9–11. században. Megint mások a Julianus barát által a 13. század első felében megtalált, „keleten maradt” magyarok temetkezései lehettek (csijaliki kultúra, 11–14. század). Két további, most vizsgált lelőhelycsoport tágabb értelemben kapcsolódik a magyar etnogenezishez: a szamarai Volga-könyökben a Novinki típusú, 8–9. századi temetők kutatását a magyarokhoz való földrajzi és időrendi közelség, valamint a Kazár Kaganátushoz fűződő kapcsolatai, míg a nyugat-szibériai korai obi-ugor temetők leletanyagának elemzését a magyarok elődeitől való nyelvi elválást követő, még közel 1500–2000 éves egymás mellett élés indokolta.
„A mitokondriális DNS és Y kromoszomális vonalak elemzése során számos egyedi szintű kapcsolatot találtunk a lelőhelyek/lelőhelycsoportok között és azokon belül is” – mondta Szeifert Bea, az ELKH BTK Archeogenomikai Intézet munkatársa és a tanulmány első szerzője.
A keleti magyarok maradványait is megvizsgálták
A kusnarenkovói kultúra temetőinek vizsgálata alapján a régészeti kultúrát biológiai rokonságban álló csoportok alkották. Az Urál két oldalán található Ujelgi és Karanajevo temető népessége között az anyai és apai vonalak egyaránt szoros kapcsolatot jeleznek. A két középkori temető népességének jelentős része dél-uráli vaskori gyökerekre vezethető vissza, de ezen korábbi, helyi népesség genetikai összetétele az idők során módosult.
A 9–10. századi, honfoglalókkal leletanyagban számos párhuzamot mutató Bolsije Tyigani és a Julianus-féle keleti magyaroknak tulajdonított temetők között különösen sok szoros anyai kapcsolat észlelhető. Ez a két közösség közötti, legalább részleges folytonosságra utal. „Ezen eredmény a régió iszlamizációja miatt sok esetben tárgyi mellékletekben már szegény csijaliki kultúra temetőit – a régészeti, történeti feltételezést megerősítve – egyértelműen összeköti a magyarokkal” – mondta Türk Attila, a PPKE BTK Régészettudományi Intézet és az ELKH BTK Magyar Őstörténeti Kutatócsoport szakértője.
A volga-uráli csoportokban észlelt anyai és apai vonalak többsége a Kárpát-medencei honfoglalás kori csoportokban is megtalálható. Az újabb vizsgálatok alapján néhány leszármazási vonal a két régió lakosságának közvetlen kapcsolatairól árulkodik, ami azt jelzi, hogy származásuk közös a Volga–Urál régióban, vagy legalábbis annak közelében.
A csapat a Kárpát-medence honfoglalás kori temetőiből ismert genetikai adatokat is újraelemezte Kovács László, az ELKH BTK Régészeti Intézet munkatársa által kidolgozott, temetők sírszámán és használati idején alapuló rendszer szerint. A 10. századi, kis sírszámú, úgynevezett szállási temetők lakosságát magába foglaló csoport mutatta a legnagyobb hasonlóságot a vizsgált Volga–Urál-vidéki népességgel. A nagy sírszámú Kárpát-medencei temetőkben (úgynevezett falusi temetők, 10–12. század) az idő előrehaladtával egyre inkább látványos a helyi lakossággal való keveredés. Fennmaradt azonban néhány Volga–Urál területén jellemző anyai és apai vonal még ezekben a gyakran köznépinek nevezett csoportokban is. A két terület lakossága között leírt számos anyai kapcsolat arra utal, hogy nemcsak férfiak, hanem egész családok érkeztek a Kárpát-medencébe a 9. század végén.
Folytatják a kutatást
Vajon a Kárpát-medencei honfoglalás kori régészeti leletek keleti analógiái csak a kereskedelmi kapcsolatok eredményei, vagy rokon népességek interakciójáról lehet szó? A tanulmány szerzői arról számoltak be, hogy a legújabb őstörténeti régészeti modell alapján vizsgált, magyarokhoz köthető kora középkori csoportok és azok képviselői között – a korai obi-ugorok kivételével – számos egyértelmű genetikai kapcsolat mutatható ki, melyek igazolják, hogy érdemes a magyar etnogenezist ezen régészeti analógiák mentén vizsgálni.
A Volga–Urál régióban sikerült azonosítani a Kárpát-medence lakosságában korábban leírt „keleti” elemeket. Ezek archeogenetikai szempontból is alátámasztják azt a történelmi, nyelvészeti és régészeti feltételezést, miszerint a honfoglalók egy része közvetlenül vagy közvetve ebből a régióból származott.
Szécsényi-Nagy Anna, az ELKH BTK, Archeogenomikai Intézet vezetője hozzátette, a kutatás a jövőben teljes genom szinten folytatódik, amelyet az egykori Etelköz irányába bővítenek. „Itt a magyarokhoz köthető Szubbotci típusú lelőhelyek jellemzése mellett szintén nagy hangsúlyt fektetünk az egykori szomszédok, főleg a szláv nyelvű népek összehasonlító genetikai vizsgálatára” – mondta.
