Rendőrnő talált rá a meggyilkolt lányra a külvárosban

Egy holttest fekszik a Gurney utcai vágányok mellett. Egy nőé, a kora ismeretlen, valószínűleg túladagolás áldozata lett, mondja az ügyeletes.

Azonnal Kacey villan az eszembe. Ez már afféle ideges reflex nálam, ami a nyúltagyam mélyéből indul, majd éles fájdalmat okozva cikázik végig az egész testemen, akárhányszor egy női holttestre bukkannak a kollégáim. De a nyomában cammogva megérkezik sokat látott s már fásult énem racionális fele is, ez a kötelességtudó katona, hogy csöndben figyelmeztessen a statisztikákra és az esélyekre: tavaly kilencszáz áldozata volt a kábítószer-túladagolásnak csak itt, Kensingtonban. De Kacey nem volt közöttük. Meg aztán, dorgál meg ez az éberen őrködő józanabb énem, nem ártana, ha profihoz méltón viselkednél. Húzd ki magad! Mosolyogj. Tessék nyugodt ábrázattal, homlokráncolás nélkül, előreszegett állal végezni a munkát. Egyáltalán – tedd a dolgod.

Egész délelőtt hagytam, hogy Lafferty válaszoljon a hívásokra, hadd gyakoroljon. Most szótlanul csak intek neki a fejemmel, erre krákog kicsit, és megtörli a száját. Láthatóan ideges.

– Itt a 2613-as – mondja a rádióba.

Ez a járőrkocsink száma. Helyes.

Az ügyeletes folytatja. A bejelentő személy nem adta meg a nevét. A hívást egy nyilvános utcai telefonról kezdeményezték, amiből még mindig sok található a Kensington sugárút mentén, talán épp arról az egyetlen készülékről, amelyről gyakorlatból tudom, hogy még működik is.

Lafferty rám néz. Viszonzom a pillantását. A kezemmel jelzek neki. Még. Kérjen további részleteket.

– Oké, értem – mondja a rádióba. – Vége.

Dehogy vége. A szám elé húzom saját vállmikrofonomat. Érthetően beleszólok.

– Van közelebbi információ a holttest pontos helyéről?

*

Miután befejeztem a beszélgetést, adok néhány jó tanácsot Laffertynek arra nézve, hogy mindig világosan fejezze ki magát, ha az ügyeletessel beszél.

Sok újonc űzi azt a rossz szokást, hogy mesterkélt, macsó stílusban beszél a központtal, amit nyilván valami rendőrfilmből szedett fel, úgyhogy most arra is figyelmeztetem, hogy mindig igyekezzen minél több részletet kiszedni belőlük.

De még be sem fejezem, amikor Lafferty megint csak kiböki:

– Értem.

Odapillantok rá.

– Nagyszerű – mondom neki. – Igazán örülök.

Még csak egy órája ismerem, de már sejtem, miféle. Egyfolytában jár a szája – ennyi idő alatt többet megtudtam róla, mint amennyit ő valaha megtud majd rólam – és folyton játssza az eszét. Gyors előmenetelre vágyik. Más szóval: jelentéktelen széltoló. Annyira retteg tőle, hogy ágrólszakadtnak, gyöngének vagy ostobának tartsák, hogy még a nyilvánvaló hiányosságaiból sem hajlandó beismerni semmit. Én a magam részéről nagyon is tisztában vagyok vele, hogy milyen csóró vagyok. Az utóbbi időben meg különösképp, amióta nem érkezik Simontól a havi apanázs.

Hogy gyönge lennék? Bizonyos értelemben valószínűleg: igen, csökönyös vagyok, talán önfejű is, mert néha olyankor sem fogadom el mások segítségét, amikor pedig szükségem lenne rá. Nem vagyok túl bátor sem – nem én leszek az első, aki egy barátja védelmében a golyó útjába áll, vagy egy menekülő bűnöző nyomában száguldozik vakmerőn a sűrű forgalomban. Igen, szegény is vagyok. És gyönge is. De ostoba biztosan nem.

*

Ma reggel már megint elkéstem az eligazításról. Restellem bevallani, hogy ez már a harmadik eset ebben a hónapban, pedig utálok késni. Egy jó rendőr legalább legyen pontos, ez a minimum. Amikor beléptem a közösségi terembe – ebbe a jellegtelen, drapp színűre festett, bútorozatlan hodályba, amelyet csak a falra felragasztott néhány kókadt rendőrségi plakát díszít –, Ahearn őrmester már ott várt rám a mellén összefont karral.

– Fitzpatrick. Örülök, hogy maga is megtisztel bennünket. Ma Laffertyvel van beosztva a 2613-as járőrkocsiba.

– Ki az a Lafferty? – csúszott ki a számon önkéntelenül. Pedig nem akartam jópofáskodni. A sarokban álló Szebowski röviden felnevetett.

– Az ott Lafferty – mutatott rá Ahearn.

És valóban, ott állt Eddie Lafferty, aki aznap a második munkanapját töltötte a körzetünkben. Nagy buzgalommal olvasgatta éppen az üres beosztási naplóját a terem másik felében. Felkapta a fejét, és futó, gondterhelt pillantást vetett rám. Aztán lehajolt, mintha váratlanul felfedezett volna valami piszkot a cipője orrán, pedig látszott, hogy a bakancsot nemrég pucolták ki, valósággal ragyogott. Csücsörített az ajkával. Halkan füttyentett egyet. Akkor majdnem megsajnáltam.

Aztán beült mellém az utasülésbe.

A következőket tudtam meg róla ismeretségünk első órájában: Eddie Lafferty negyvenhárom éves, vagyis tizenegy évvel idősebb nálam. Elég későn lépett be a PPD-hez. Tavaly még építőmunkásként dolgozott, akkor írta meg a felvételi tesztet. (Néha még mindig sajog a hátam, mondja. De ne szóljon róla a többieknek.) Nemrég esett át a kiképzésen. Három feleségtől vált el, és három, már majdnem felnőtt gyereke van a korábbi házasságaiból. Van egy háza a Pocono-hegységben. Súlyzózik. (Imádok edzőterembe járni, mondja Eddie Lafferty.) Refluxa van. Időnként székrekedés kínozza.

Dél-Philadelphiában nőtt fel, most Mayfairben lakik. Hat haverjával közösen egész szezonra szóló bérlete van az Eagles meccseire. A legutolsó felesége, akitől elvált, még csak a húszas éveiben jár. (Talán épp ez volt a probléma, mondja Lafferty, hogy még nem nőtt be a feje lágya.) Golfozik. Van két, menhelyről elhozott pitbullkeverék kutyája, Jimbo és Jennie. A középiskolában baseballozott. Akkoriban az egyik csapattársa éppen a jelenlegi szakaszparancsnokunk, Kevin Ahearn őrmester volt, ő javasolta neki, hogy lépjen be a rendőrséghez. (Ez valahogy nekem is beleillik a róla alkotott képbe.)

Ehhez képest ismeretségünk első órájában Eddie Lafferty a következő tényeket tudta meg rólam: Szeretem a pisztáciafagylaltot.

*

Egész délelőtt azzal kísérleteztem, hogy azokban a ritka pillanatokban, amikor épp befogja a száját, megismertessem legalább az alapvető tudnivalókkal a körzetünket illetően.

Kensington egy viszonylag új negyede az amerikai mértékkel történelminek számító philadelphiai óvárosnak. Egy Anthony Palmer nevű, angol betelepülő alakította ki az 1730-as években, miután megvásárolt egy jellegtelen kis földdarabot a város határában, s ezt elnevezte egy előkelő londoni negyedről, amely akkoriban a brit uralkodók kedvelt lakóhelye volt. (Talán ez a Palmer is valami szélhámos lehetett, vagy némi jóindulattal egy bizakodó optimista.) A mai Kensington keleti határa körülbelül másfél kilométerre húzódik a Delaware folyótól, de a városrész akkoriban leért egészen a vízpartig. Ennek megfelelően kezdetben a hajóépítés és a halászat volt a helyiek két fő megélhetési forrása, de a tizenkilencedik század második felére már kialakult Kensingtonnak a mai napig uralkodó ipariközpont-jellege. A század végére már egymást érték a vasöntödék, az acél- és textilgyárak, és felépültek az első – talán nagyon is ideillő – gyógyszergyárak is. Amikor aztán a huszadik század végén egész Amerikában sorra zárták be az üzemeket, Kensingtont is utolérte az előbb lassú, később egyre látványosabb gazdasági hanyatlás. Lakói közül sokan vagy beköltöztek a városközpontba, vagy kimenekültek a külvárosokba és más munka után néztek; de sokan maradtak is, talán hűségből, talán önáltatásból, hátha majd minden jobbra fordul.

A mai Kensingtont nagyjából fele-fele arányban lakják a tizenkilencedik század végén és a huszadik elején bevándorló ír származású amerikaiak és az újabban megjelent Puerto Ricó-i és más latin-amerikai népek, valamint néhány egyéb, egyre csökkenő számú etnikum – afroamerikaiak, kelet-ázsiaiak és karibi ősök leszármazottjai.

A mai Kensingtont két fő közlekedési ütőér szeli át: az északnak tartó és egészen a városrész keleti határáig húzódó Front Street, valamint a Kensington sugárút – amit errefelé mindenki csak a Kensynek hív, derűsen vagy megvetően, nézőpont kérdése –, ami a Frontból nyílik, és onnan tart északkeletnek. A Market-Frankford magasvasút pályája – amit a helyiek csak az Elként emlegetnek, hiszen egy Phillynek becézett városban miért lenne pont valamelyik közlekedési eszköznek kiírva a teljes neve? – közvetlenül a Front Street és a Kensington sugárút fölött halad, amitől mindkét út egész nap árnyékba borul. A vasútpályát és a beszállóperonokat tartó, tízméterenként a magasba meredő kék acéltraverzek azt a benyomást keltik a helyiekben, mintha egy gigantikus és félelmetes százlábú telepedett volna rá az utcájukra.

A környék legtöbb (szexuális, drogos) üzleti tranzakcióját itt, e két utca valamelyikén ütik nyélbe, hogy aztán a kisebb keresztutcák és sikátorok valamelyik foghíjtelkén vagy a számos üresen álló, lakatlan épület valamelyikében bonyolítsák le.

A két főutat körömszalonok, gyorsbüfék, mobiltelefonboltok, vegyesárut kínáló kisboltok, filléres kacatoktól roskadozó kirakatú egydolláros boltok, konyhafelszerelés-üzletek, zálogházak és népkonyhák szegélyzik, kiegészítve néhány jótékonysági szervezet bódéjával és egypár kocsmával. Minden harmadik üzlet kirakatát acélredőny védi.

Ennek ellenére a környék feljövőben van, mindenhol új társasházak épülnek, mint az is, ami mellett éppen elhaladunk, s amit csak nemrég húztak fel egy sokáig üresen álló telekre, miután eltakarították a korábban ott álló, majd hatalmas, lengő vasgolyóval lebontott üzem törmelékeit. Fishtown irányába haladva, ahol én is töltöttem a gyerekkoromat, egyre több új kocsma és üzlet nyit végig a Kensy mentén. Újonnan ideérkezett, fiatal arcok a tulajdonosok: csupa komoly, jómódú és naiv kölyök, megértek rá, hogy jól átvágják őket. Ez az egyik oka, hogy a polgármestert egyre jobban izgatják a látszatok. Több rendőr kell, mondja a polgármester. Sokkal, de sokkal több rendőr.

Ma egész nap szakad az eső, ezért arra kényszerülök, hogy lassabban vezessek, mint ahogy olyankor szoktam, amikor az ügyeletes kiküld valami esethez. Sorolom Laffertynek az üzleteket, miközben elhaladunk előttük, és hozzáteszem a tulajdonos nevét is. Felidézek néhány, a környéken utóbb történt bűnesetet, amiről úgy gondolom, nem árt, ha Lafferty is tud (ő pedig mindahányszor elismerően füttyent és bólogat hozzá).

Elmondom neki, kik azok, akikre számíthatunk. A kocsi ablakai mellett a szokásos figurák suhannak el: olyanok, akik lázasan keresik a dílereket, és azok, akiknek már sikerült betépniük. A járdán a járókelők fele mintha lassan rá akarna omlani az aszfaltra, ingatag lábuk képtelen megtartani a testsúlyukat. Ez itt a kensingtoni támészkodó, mondják erre a környékre az olyanok, akik még ebből a nyomorúságból is szeretnek tréfát űzni. Én erre képtelen lennék.

A szakadó eső miatt néhány nőnek esernyőt látok a kezében, ahogy elhaladunk mellettük. Téli sapka, steppelt dzseki, farmernadrág és piszkos tornacipő az öltözékük. Tinédzsertől az idősebb korosztályig van itt minden. A nagy többségük fehér bőrű, bár a függőség nem válogat, akad itt minden fajból és felekezetből. Az arcuk többnyire nincs kifestve, csak a szemüket húzták ki. Az utcán strichelő nőkről itt, a Kensyn senki sem mondaná meg, hogy kuncsaftra várnak, mégis mindenki tudja, miért ácsorognak: a pillantásuk árulja el őket, ahogy minden arra haladó autó sofőrjére hosszan odanéznek, ha férfi az illető. A legtöbbjüket személyesen ismerem, és ők is engem.

– Az ott Jamie – mutatom Laffertynek, ahogy elhaladunk egy nő mellett. – Amott meg Amanda. Mellette meg Rose.

Úgy érzem, része a kiképzésének, hogy személy szerint is megismerje ezeket a nőket.

A következő kereszteződésnél, a Kensington és a Cambria sarkán fölfedezem Paula Mulroney-t. Ma mankóra támaszkodik, és úgy tántorog fél lábon ugrándozva, ráadásul bőrig ázik, mert nincs szabad keze, amivel ernyőt tarthatna maga fölé. A farmerdzsekije is teljesen átnedvesedett, vészjóslóan sötétkék a színe. Bárcsak behúzódhatna valahová.

Gyorsan körbenézek, pillantásom Kacey-t keresi. Rendszerint ő is itt ácsorog Paula mellett.

Olykor valamin összekapnak, vagy egyikük megneheztel valamiért a másikra, és akkor az egyikük ideiglenesen odébbáll egy távolabbi sarokra, de egy hét után többnyire már ugyanott találom őket, újra szent a béke, kart karba öltve nevetgélnek, Kacey szájában ott fityeg a cigaretta, Paula pedig a szokásos gyümölcslevet vagy a papírzacskóba dugott dobozos sörét szürcsölgeti.

Ma sehol sem látom Kacey-t. Hirtelen rádöbbenek, hogy már elég rég nem láttam.

Paula észreveszi a közeledő járőrkocsit, oda is bandzsít rám, amikor felismer. Két ujjal intek neki. Paula a szemembe néz, aztán végigméri Laffertyt is, majd apró mozdulattal az égnek emeli az arcát.

– Az ott Paula – mondom Laffertynek.

Habozom, mondjak-e még többet is neki. Például, hogy együtt jártunk iskolába. És hogy a családunk barátja. Pontosabban a húgom barátnője.

De Laffertyt már egészen más köti le: ismét a refluxa kínozza, mint szinte állandóan, úgy egy éve.

Erre nem tudom, mit kellene mondanom.

– Mindig ilyen csöndes? – kérdezi hirtelen. Ez az első hozzám intézett kérdése, amióta tisztáztuk, melyik a kedvenc fagylaltom.

– Csak fáradt vagyok – mondom neki.

– Sok partnere volt már előttem? – kérdezi, aztán kitör belőle a nevetés, mintha valami vicceset mondott volna. – Bocsánat, ez elég hülyén hangzott.

Épp elég sokáig maradok néma.

Aztán azt felelem, hogy csak egy.

– És vele meddig dolgoztak együtt?

– Tíz évig.

– És aztán hova lett? – firtatja Lafferty.

– Múlt tavasszal megsérült a térde – válaszolom. – Betegszabadságon van már egy ideje.

– Hogy sebesült meg a térde?

Fene tudja, van-e bármi köze hozzá. De azért azt felelem, hogy munka közben. Ha Truman szeretné, hogy mindenki megismerje a teljes történetet, majd személyesen elmondja nekik.

– Gyerekei vannak? Férjnél van? – faggatózik tovább Lafferty.

Mennyivel jobb lenne, ha megint inkább magáról fecsegne…

– Egy fiam – felelem. – Nem vagyok férjnél.

– Tényleg? És hány éves a fia?

– Négy. Nemsokára öt lesz.

– Az nagyon jó kor – bólogat Lafferty. – Imádtam az enyéimet, amikor ennyi idősek voltak.

*

Amikor megérkezünk arra a pontra, ahová az ügyeletes irányított – a vágányokat az utca szintjétől elválasztó drótkerítés egy olyan részéhez, amit valaki évekkel ezelőtt megbontott, aztán úgy maradt –, látom, hogy megelőztük a mentősöket.

Oldalvást Laffertyre sandítok, próbálom felmérni. Váratlanul elönt a szánalom iránta, mert én előre tudom, hogy odalent miféle látvány vár ránk. A 23. körzetben kapta meg a gyakorlati képzést, ami ugyan közvetlenül határos a miénkkel, de ott sokkal kisebb a bűnözés. Amúgy is valószínűleg csak gyalogos járőrözésben vett részt, meg a helyszínbiztosítást és hasonlókat gyakoroltatták vele. Ilyen éles küldést nyilván még sohasem kapott.

Nem túl sokféleképp lehet megérdeklődni valakitől, hogy hány halottat látott már életében, így hát igyekszem minél homályosabban feltenni neki a kérdést.

– Volt már dolga ehhez hasonlóval? – kérdezem tőle.

Megrázza a fejét, aztán csak annyit mond:

– Még nem.

– Na, hát akkor ez egy kiváló alkalom lesz – biztatom.

Nem tudom, mit mondhatnék még. Mert erre a látványra senkit nem lehet eléggé felkészíteni.

*

Amikor tizenhárom éve beléptem a rendőrséghez, ilyen eset évente csak néhány alkalommal fordult elő: olyankor jelentettük a központnak, hogy valaki végzetesen túladagolta magának a szert, már halott, úgyhogy orvosi segítségre nincs is szükség. A küldések többségében épp folyamatban lévő kábítószer-túladagolások helyszínére kellett kimennünk, ilyenkor többnyire még újra lehetett éleszteni az áldozatokat. Mára sajnos sokkal gyakoribbá váltak a mostanihoz hasonló, fatális kimenetelű ügyek. Csak ebben az évben már ezerkétszázhoz közelít az áldozatok száma, és közülük is messze a legtöbben a mi körzetünkben haltak meg.

Többnyire hamar megtaláljuk a holttestüket. De némelyik olyan régen hever valahol, hogy már oszlásnak indult a tetem. Egyiket-másikat a halálánál szemtanúként jelen lévő barátja vagy szerelme rejti el ügyetlenül egy árokba vagy bokor mögé, mert nem akarja felvállalni a bejelentéssel járó hercehurcát, vagy bárki előtt részletezni a szerencsétlenség körülményeit. Sokszor az áldozat meghúzza magát valahol egy eldugott helyen, aztán a drog hatása alatt örök álomba merül. Olyan is előfordul, hogy a családtagjai találnak rá. Akár a saját gyereke.

És van olyan is, akire mi bukkantunk rá elsőként: járőrözés közben feltűnik egy némán a földön heverő vagy hétrét görnyedt alak, és amikor odaérve kitapintjuk a pulzusát, már nem ad semmiféle életjelet. Érintésre hideg a teste. Még nyáron is.

*

A kerítésbe vágott lyukon átbújva leereszkedünk Laffertyvel az árok mélyén futó vasúti vágányhoz. Magam sem tudom, hány tucatszor vagy hány százszor tettem már meg ezt az utat a rendőrségi szolgálatom évei alatt. Ez a bozótos terület elméletileg a járőrútvonalunk része. Ahányszor lejövünk ide, mindig találunk valamit vagy valakit. Amíg Truman volt a társam, mindig ő ment elöl. Ő volt a rangidős kettőnk közül. Ma én haladok elöl, és behúzom a nyakam, mintha ez valahogy megóvna az esőtől. De az csak szakad megállás nélkül. Az esőcseppek akkorát koppannak a tányérsapkámon, hogy a saját szavamat is alig hallom. A bakancsom csúszkál a sárban.

Kensingtonnak ez a része, a Lehigh viadukt környéke, amit a köznyelv egyszerűen csak a vágányoknak hív, sok más városrészhez hasonlóan mára elveszítette a funkcióját. Kensington ipari virágzásának az idején percenként haladt el itt egy-egy tehervonat, ma már minimális a forgalom, az árok falát benőtte a gaz. A lehullott száraz levelek, gyomnövények és ágak alatt nejlonzacskók és használt injekciós tűk hevernek szanaszét. Aki akar, jól elrejtőzhet itt a kíváncsi szemek elől az árokfal bokrai között. Az utóbbi időben arról lehetett hallani, hogy az önkormányzat a Conrail vasúttársasággal összefogva lebetonozná az egész árkot, de egyelőre semmi sem történt.

A magam részéről szkeptikus vagyok; el sem tudom képzelni másként ezt a helyet, mint a narkósok meg a sugárúti örömlányok és kuncsaftjaik búvóhelyét. Ha mégis lebetonoznák, a környéken tucatnyi új rejtekhelyet alakítana ki az elszánt közönség. Láttam már ilyet.

Bal felől halk neszezés hallatszik: a gazból egy férfi bukkan elő. Furán néz ki, mint egy kísértet. Mozdulatlanul áll, mindkét keze bénán lóg az oldalán, az arcán apró cseppekben gyöngyöző patak. Akár sírhatna is.

– Uram – szólítom meg –, nem látott semmi olyat errefelé, amiről tudnunk kellene?

Nem szól. Csak bámul mereven maga elé. Kiszáradt ajkát nyalogatja. A pillantása révedező, mohó, látszik rajta, hogy nagy szüksége van már a következő adagra. Valószerűtlenül világoskék a szeme. Talán egy barátját vagy a dílerét várja: valakit, aki segít majd rajta. Végre aztán lassan, tagadólag megrázza a fejét.

– Ugye, tudja, hogy ez tiltott magánterület? – szegezem neki a kérdést.

A legtöbb kollégám nem bajlódik már ilyen formaságokkal, semmi értelmét nem látják. Olyan, mint a gyomirtás, mondja némelyikük: ma kihúzogatod őket, holnapra megint ellep mindent. De én sosem spórolom meg a figyelmeztetést.

– Elnézést – mondja a férfi, de nem úgy fest, mintha távozni készülne, nekem meg nincs most rá időm, hogy huzakodni kezdjek vele.

Laffertyvel továbbmegyünk. A sínek mindkét oldalán hatalmas pocsolyákba gyűlt a lezúduló eső. Az ügyeletes szerint a holttest vagy száz méterre fekszik a nyílástól, ahol bejöttünk, kicsit jobbra a vágányoktól, egy kidőlt fatörzs mögött. A bejelentő állítólag otthagyott a törzsön egy újságot, hogy könnyebben megtaláljuk a helyszínt. Ezt a jelzést kutatjuk a tekintetünkkel, miközben egyre távolabb járunk attól a ponttól, ahol bejöttünk.

Lafferty veszi észre először a kérdéses fatörzset, és letér az ösvényről, ami nem is igazi ösvény, csak egy kitaposott gyalogút a vágányok mentén, ahol ki tudja, hányan jártak már előttünk az évek alatt. Szótlanul követem.

Mint mindig az ilyen esetekben, azon töprengek magamban, vajon valamelyik ismerősöm lesz-e az áldozat, egyike azoknak a nőknek, akiket bekísértem már korábban az őrsre, vagy akik mellett naponta elhaladok a Kensyn. Mielőtt még megállíthatnám, ismét rám tör az ismerős kétségbeesés: esetleg Kacey?

Lafferty, aki tíz lépéssel előttem jár, odaér a fatörzshöz, és bepillant mögé. Nem szól semmit, csak előregörnyedve, félrebillentett fejjel szemléli a látványt.

Amikor én is odaérek, követem a példáját.

Nem Kacey az.

A legelső gondolatom: hála a jóistennek, nem ismerem a halottat. Nemrégen fekszik ott – ez a második gondolat. Ebben a női testben nincs már semmi puhaság, életre utaló ernyedtség. A hátán fekszik, már beállt a hullamerevség, az egyik karja kicsit felmered, és a keze ettől ragadozó madár karmának tűnik. Az arca eltorzult, élesek a kontúrjai; a szeme hátborzongatóan fürkészi a semmit. Pedig a túladagolás áldozatai rendszerint lehunyják a szemüket, és ettől kissé kevésbé felkavaró a látványuk. Olyankor meggyőzhetem magam, hogy békében haltak meg. De ennek a nőnek döbbenet ül a tekintetében, mintha nem is értette volna, hogy miféle végzetet mér rá a sors.

A holttest avarágyon nyugszik. Félig felágaskodó jobb karját leszámítva egyenes vonalban fekszik a test, akár egy ólomkatonáé. Láthatóan fiatal. Huszonvalahány lehet. A most már kócosan szétzilált haját eredetileg szoros lófarokba foghatta, de a gumiból valaki kirángatott néhány tincset. Egy ujjatlan trikó és farmerszoknya van rajta. Nagyon lenge öltözet ilyen időben. Arcát és egész testét akadálytalanul veri az eső. Ez sincs jól így, az eső el fog mosni minden bizonyítékot. Ösztönösen körülnézek, nincs-e ott valami, amivel letakarhatnám, hogy ne fázzon. Hová lett a dzsekije? Talán valaki lerángatta róla, miután meghalt. Nem messze tőle, nem mondhatnám, hogy váratlanul, egy üres fecskendőt és egy hevenyészett szorítókötést veszek észre a földön.

Vajon egyedül volt, amikor utolérte a halál? Nem tipikus ezeknél a nőknél; rendszerint ott van velük a barátjuk vagy egy kuncsaft, aki azonnal kereket old, amikor meghalnak, mert semmi áron sem szeretne belekeveredni egy ilyen ügybe.

A kiképzésen azt tanítják nekünk, hogy ilyenkor azonnal nézzük meg, ad-e az áldozat bármi életjelet. Egy ilyen egyértelmű esetben nem bajlódnék ezzel, de Lafferty szeme rajtam, úgyhogy ezúttal mindent előírás szerint csinálok. Összeszedem minden bátorságomat, átmászom a fatörzs túloldalára, és a holttest felé nyújtom a kezem. Már épp meg akarom tapintani a pulzusát, amikor hirtelen közeledő léptek nesze üti meg a fülemet. A francba, mondja egy hang. A rohadt életbe! – hallom másfelől is. Az eső, ha lehet, még jobban rázendít.

A mentősök közelednek felénk. Két fiatalember az. Nem nagyon sietnek. Már ők is tudják, hogy itt nem lesz mit menteni. Ez a lány már nem él; jó ideje halott. Nincs szükségük halottkémre, anélkül is látják.

– Friss még a tetem? – kiált oda hozzám az egyikük. Lassan bólintok. Még mindig zavar, ahogy a halottakról beszélnek – meg néha mi is.

A két fiatalember odabotladozik a fatörzshöz, és közömbös tekintettel szemügyre veszik a holttestet.

– Jesszusom – szól oda fojtott hangon az egyikük – Saabnak hívják, látom a névtábláján – a másiknak, Jacksonnak.

– Legalább nem szakadunk bele a cipekedésbe – kommentálja a látványt Jackson, én pedig úgy érzem magam, mint akit gyomorszájon vágtak. Aztán mindketten átlépik a fatörzset, megkerülik a holttestet, és letérdelnek mellé.

Jackson kinyújtja a karját és a kezével megérinti a holttestet. Néhányszor kötelességtudóan megpróbálja megtalálni a pulzusát, aztán feláll. Az órájára pillant.

– Ismeretlen áldozat, 11 óra 21 perckor halottnak nyilvánítva.

– Ezt jegyezze fel – szólok hátra Laffertynek. Ez talán az egyetlen előnye annak, hogy ismét egy társsal dolgozom: valaki kitölti helyettem a jegyzőkönyvet. Lafferty a saját jegyzetfüzetét a dzsekije belső zsebében tartotta eddig, hogy ne ázzon el az esőben. Most előhúzza és fölé hajol, hogy legalább tessék-lássék megóvja a zuhogó esőtől.

– Álljunk meg egy pillanatra – szólalok meg.

Eddie Lafferty előbb rám kapja a tekintetét, aztán ismét a hullát nézi.

Jackson és Saab közé állva én is lehajolok, és alaposan szemügyre veszem az áldozat arcát, mostanra már üveges tekintetű szemét és fájdalmasan görcsbe rándult állkapcsát.

A szemöldök alatt és a járomcsontokon apró piros foltok látszanak. Távolabbról nézve azt hittem, ki van festve kicsit az arca, de innen, közelről tisztán kivehetők az apró, leginkább szeplőre emlékeztető foltocskák, amelyeket mintha egy vékony filctollal pötyögtetett volna valaki a lány arcára.

Most Saab és Jackson is közelebb hajol.

– Ja, tényleg – mondja Saab.

– És akkor mi van? – kérdezi Lafferty.

A számhoz emelem a vállmikrofonomat.

– Gyilkosság gyanúja – mondom bele.

– Honnan lehet tudni? – kérdezi Lafferty.

Jackson és Saab rá se hederítenek. Kétrét görnyedve hajolnak a halott fölé, és még mindig az arcát kémlelik.

Leveszem a mikrofon hangerejét. Odafordulok Laffertyhez. Ez itt most a kiképzése, a mindenit.

– Petechia – mondom neki, és ujjammal a pontocskákra bökök.

– Az meg mi? – kérdezi.

– Hajszálérrepedéstől származó, pontszerű bőrvérzés. A fojtogatás egyik jele.

Nem sokkal később megérkeznek a helyszínelők, a gyilkossági csoport tagjai és maga Ahearn őrmester is.

Liz Moore: Hosszú, fényes folyó

21. Század Kiadó, 2021