Akkor jó egy művészeti alkotás, ha különböző érzéseket, vagy érzelmeket vált ki az előtte álló emberből. A benyomások persze nem mindig azonosak, így egy figurális szobor, vagy vászonra festett portré esetében nem kizárt, hogy az egyik néző dühöt, vagy gondterheltséget, más pedig nyugodtságot, sőt, egyenesen boldogságot olvas ki az arckifejezésekből.
Vácrátót öt évvel ezelőtt felavatott Petőfi Sándor-büsztjére (Stégmár Róbert, 2016) a helyiek egyszerűen csak mérges Petőfiként hivatkoznak, de példaként hozhatnánk akár a gyöngyösi Károly Róbert Főiskola előtt álló, unottan egy könyvrakásra könyöklő Klebelsberg Kunót (Lantos Györgyi, 2002) is. Nem csak az ezredforduló után születtek persze megosztó arckifejezésű alkotások, amik hosszú évekre, vagy évtizedekre meghatározták egy köztér, áruház, vagy épp étterem belső terének képét.
Ilyen volt a Szent István körút 13. földszintjén 1961. márciusában Kis Berlin néven megnyílt eszpresszó, illetve a hozzá tartozó 250 személyes kertvendéglő, aminek vendégei egy
Az alumínium munka mögött álló művész neve sajnos nem ismert, nem kizárt azonban, hogy már hatvan évvel ezelőtt is szúrósan nézett a betérőkre. Amennyiben ez így volt – a modern formát látva ez egyáltalán nem elképzelhetetlen –, akkor legalább a névtelen mester munkahelye ismert: az 1961-es Budapesti Nemzetközi Vásárról szóló Esti Hírlap-riportok egyike (1961. máj. 18.) ugyanis arról számol be, hogy
A megnyitás utáni állapotról jó eséllyel egyetlen fotó sem maradt fenn, így lehetséges, hogy az alumínium Nap csak a hosszúra nyúlt teljes átépítés (1964-1965) részeként jelent meg a méretes teremben.
A kapuit 1965. júniusában Vitamin Büfé néven újra megnyitó helyet a pesti szlengben egészen megszűnéséig régi nevén emlegették. A Kis Berlin neve alig néhány hónap alatt fogalommá vált, köszönhetően annak, hogy sokan a város legjobb olcsó éttermének tartották.
A csoda azonan nem tartott sokáig, hiszen alig két és fél évvel később, 1967 végén már komoly gondok merültek fel a kapu mögött – a József Attila-díjas író, Gyárfás Endre (1936-) ekkor így írt róla:
németül is kiírták a választékot, de az árak nélkül. Ráadásul mindenütt büdös volt, a szennyesedényt ritkán szedték le […], nehéz volt friss vizet kapni, a pénztárosnő pedig rendszerint tévesen blokkolt. […] Gondolták volna, hogy emellett még drágának is minősültek az önkiszolgálók? […] A Berlinben a rizses hús és a sertéspörkölt galuskával egyaránt 10,20-ba került, és főtt tésztát sem lehetett kapni 4 forint alatt.
A helyzet a következő években sem változott: 1972 végén egy, az adagok méretét, az ételek minőségét, illetve a tisztaságot kifogásoló lakossági panasz nyomán ezer forintra büntették a helyet.
Az egyre sokasodó panaszok meglepő nem igazán rendítették meg a fiatal Kenedi János és Radnóti Sándor által előszeretettel látogatott Kis Berlint, hiszen még hosszú időn át jól tartotta magát: az ünnepi időszakokban előrendelhető hidegtálak mellett 1970-től már
Bauer Sándor 1970-ben készített fotói szerint a hely a Kádár-kor tömegeket kiszolgálni vágyó, olcsó éttermévé vált, és jó eséllyel egészen a szocializmus végnapjaiig beleszürkült a pesti mezőnybe:
Helyét azóta számos másik étterem vette át: a kétezres években egy grillétterem, majd a magát máltai étteremként aposztrofáló Café Jubilée működött itt, most pedig egy, a hazai barbecue-mozgalomnak jókora lökést adni vágyó hely tölti ki a tágas belsőt, illetve tölti meg vendégekkel a lakóház, illetve egykori ikertestvére közti egykori átjárót.
A sokak számára rémmesébe illő, de valójában színvonalas, a kor modernjébe tökéletesen passzoló napkorongnak pedig jó eséllyel örökre nyoma veszett.
