Karmesternek készült, de osztályidegenként érettségi után nem tanulhatott tovább, és a frissen államosított Goldberger textilgyárba került, majd két évre elvitték katonának: a seregben a politikai tiszt még csak a második eleminél tartott, így jól jött neki írnoki feladatokra a von Haus aus polgári műveltséget hozó fiatalember. Szép példa a korra jellemző osztályközi viszonyokra ifj. Belházy Jenő sorsa, a hivatalosan osztálynélküli társadalomban, a „régiek” és az újak” között a Rákosi-rendszerben.
A Belházy-nemzetség régi felvidéki középnemesi család volt, a nemesi címet még Selmecbánya alapításáért kapta az egyik ősük a XV. században. Sokáig szinte az összes felmenő bánya- és erdőmérnök volt, meghatározó szerepüket jelzi, hogy egészen Trianonig a család aktív közreműködésével működött a Bányászati és Erdészeti Akadémia, a későbbi soproni és miskolci egyetem jogelődje. Budapestre a tízes években költözött a jogász Dr. Belházy Jenő, aki aztán miniszteri tanácsos lett a Horthy-rendszerben, a pénzügyminisztérium magas állású tisztviselője egészen 1945-ig.
Ez persze nem volt jó ómen a háború után: őt kényszernyugdíjazták, később éjjeliőr lett Balatonszabadin. Az itt álló, kétszintes családi nyaralót (Szabadin még 1930 körül parcelláztak telkeket a minisztériumi dolgozóknak), ahol a család Budapest ostromát is átvészelte, nem vették el, és megmaradhatott a budai kétszoba-hallos, cselédszobás lakás is a Fadrusz utcában. Csak éppen cseléd helyett már egy idegen társbérlővel kellett megosztani, aki bizalmatlanul szemlélte a polgári viszonyokat. Ha nem látták, a Pallas nagylexikonból kivagdosta a biztonság kedvéért a míves térképeket, mert „ugyan miért van szüksége ilyen kétes hátterű civileknek holmi térképekre”.
A család nagy fényképésze Belházy Dezső volt, Jenő testvére, egy régi vágású agglegény. A szinte teljesen süket órás-ékszerésznek a filmfelvevő volt az igazi szerelme, a szupernyolcas, de vitte magával a fényképezőgépét is mindenhová. Készített rengeteg aktot, úti képet, sőt amatőrként még hírfotót is: amikor 1931-ben bemondta a rádió, hogy felrobbantották a biatorbágyi viaduktot, az első dolga volt, hogy a helyszínre rohanjon, és üveglemezre fotózza a szinte még füstölgő vasúti kocsikat.
Az itt látható képek részben tőle, részben unokaöccsétől, ifjabb Belházy Jenőtől származnak – a családi felvételek a harmincas évektől a hetvenes évek elejéig dokumentálják egy család privát életét a történelmi korszakváltások árnyékában.
A háború után Dezső ékszerész már nem, de órás még lehetett: az erzsébetvárosi Csikágóból, a szoba-konyhás, csak falikúttal rendelkező lakásából járt a Szerb utcai műhelybe, hetente háromszor közfürdőbe, na és minden évben Hajdúszoboszlóra, máskor a Tátrába, hogy aztán tengernyi diát, fényképet, negatívot hagyjon maga után.
Jenő a katonaság után jobb híján HÉV-kalauz lett. Kollégái időnként húzták, hiszen egyedül neki volt érettségije a brigádból, de becsülték pontosságáért – volt, hogy öt kilométert futott a hóban Albertfalva kitérőhöz, hogy elérje a szerelvényt. Ekkor még a Fehérvári úton felváltva járt a zöld HÉV és a sárga villamos, az elővárosi vasút a körtérről indult ki Nagytéténybe és Törökbálintra. Az acélvázasított M.IV-es és a favázas M.V-ös motorkocsik skatulya pótkocsikkal zötyögtek ki egészen a HÉV 1962-es megszüntetéséig.
A nagybátyjához hasonlóan szívesen fotózó, később a Budai Fotó- és Filmklubban részt vevő ifj. Belházy Jenő kollégáit és a szerelvényeket is megörökítette. Képein pózoló, vállalati kiránduláson vagy éppen disznóvágáson levett kalauzok és vonatvezetők néznek a nem sokkal korábban még bizonyára másféle utazásokat tervező kalauz lencséjébe. Az április 4-re vöröscsillaggal felruházott budafoki HÉV a körtéri Gomba fordulónál és a többi hasonló felvétel mára közlekedéstörténeti kuriózummá nemesedett.
Az érettségizett kalauz az ötvenes évek derekán egy szintén „nem megfelelő származású” lánnyal ismerkedett össze. Budaházy Katalin apja egy évtizeddel és két rezsimváltással korábban járásbírósági elnök volt Budafokon, ezzel a családi háttérrel ő politikai okokból előbb baromfi-feldolgozó, majd szappangyári dolgozó lehetett. Az ifjú pár csendesen, lényegében tehetetlenül, de elfogadta, amit rájuk rótt a történelem. „A hallgatás kultúrája volt jellemző a családra. Nem voltak ellenállók, de nem tudtak megbirkózni a helyzettel” – fogalmaz Belházy Miklós, aki az ezernél is több megmaradt fényképet a Fortepannak adományozta.
A szülők sokáig a gyerekeknek, Évának, Katinak és Miklósnak sem beszéltek a rendszerről. Próbáltak egy kicsit előrébb jutni, amennyire lehetett, és Jenő a hatvanas évek elején estin végül mégiscsak lediplomázott, tanár lett. Előbb Budafokon, az Árpád utcai általánosban, később Újpalotán és Káposztásmegyeren tanított földrajzot és politechnikát – a gyerekekkel közvetlen volt, szabadabb légkörben tanított, a technikaóráin folyton operát hallgattak a gyakorlati foglalkozások közben. Rendszeres túrázó és aranykoszorús túravezető volt, de a vízi jártasságit megszerezve a családdal is sokat jártak vitorlázni a Balatonra.
Megmaradt menedéknek Szabadi is: a Siófok melletti nyaralótelep a régi társaság révén sajátos polgári enklávé maradt Kádár alatt is. Na és a kulturális miliő egyéb rekvizitumai: a munkahelyi rosszallások ellenére is rendszeres templomjárás, a gyerekek katolikus nevelése, a klasszikus zene szeretete, a kórus, a hangszeres tanulás, a polgári vendéglátás díszletei és kellékei. És persze a Fradi: a rendszerrel szembeni legális kvázi ellenállás természetes terepe az államszocializmusban mindazoknak, akik (osztály)idegenek maradtak, de a meccsnapokon kívül kényszerűen alkalmazkodtak a fennálló keretekhez. Egy széttört életvilág darabkái, melyek szilánkokként talán még inkább felértékelődtek, és amelyeket fotópapírokon megőrzött a tárgyiasult családi emlékezet.
Az 1906-ban született Belházy Dezső 1992-ben, az 1930-as születésű ifj. Belházy Jenő 2014-ben halt meg. Ami a képanyagot illeti, a Belházy családban 12 banánosdoboznyi negatív, előhívott fénykép és diafilm maradt utánuk. Ezek közül 343 fotó látható most a Fortepanon: a Belházy-gyűjtemény az egyik jelentős hagyaték, ami a közelmúltban került fel az oldalra, a képanyag helytörténeti és közlekedéstörténeti szempontból is izgalmas metszetet nyújt több évtizedből.
A családtörténeti adatok megosztásáért az adományozó Belházy Miklóst és családját illeti köszönet.
Írta: Kolozsi Ádám | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/belhazy
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
