Kultúra

Ha Matthew McConaughey csak egy elszállt suttyó, akkor nagyon jól titkolja

Noam Galai / Getty Images
Noam Galai / Getty Images
Memoárt és életvezetési útmutatót írt a romkom-sztárból drámai színésszé változott McConaughey, és bár a konyhafilozófia sok, azért így is leülnénk vele sörözni. Derűs életigenlés, vagányság és oldschool amerikaiság – a szónak még abban az értelmében, ami akkor volt, mielőtt újra naggyá akarták tenni azt.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, aki annyira váratlanul fogant édesanyja addigra terméketlennek hitt testében, hogy eleinte betegségnek hitték – aztán mégis csak egy ember lett egy semmi kis texasi városkában. Ez a kisfiú aztán a szótári tősgyökeres amerikai aranyifjúvá, az osztály legjóképűbb kamaszává, vagány, autóval csajozó, bulis tinivé, makacs, de kissé céltalan fiatal felnőtté cseperedett. Némi joghallgatás után jött az ötlet, hogy filmiskolába szívesebben járna – rendezni, írni tanulni, történeteket mesélni szeretne. Aztán néhány ilyen-olyan buliban megismert haver, szembejött lehetőség, véletlen nyomán úgy alakult, ez a fiú már nem mehetett el a kedvenc szendvicsezőjébe anélkül, hogy megbámulták volna: híres lett, és még a kutyája nevét is tudták random idegenek. Meg az övét is, persze, ő Matthew McConaughey.

Hogy mi történt idáig és ez után, az mind-mind kiderül a színész Zöldlámpa címen megjelent kötetéből, mely egyszerre memoár és még néhány dolog: töredékes betekintés McConaughey pszichéjébe, fejébe, és valamiféle életfilozófia és életvezetési útmutató, melynek szervezési elve a címben is jelölt közlekedési hasonlat. Hiába, mégiscsak egy amerikairól van szó, az autó a minden. McConaughey a közlekedési lámpákkal érzékelteti a nehézségeket, a hibákat, az akadályokat, a jó döntéseket, a szerencsét, a sikert, az események szabadságfokát: ami megakaszt, az piros, srága, ami továbblök, az zöld. Erről egyébként hosszan beszélt nemrég lapunknak adott exkluzív nagyinterjújában.

Kapcsolódó
Matthew McConaughey: Nem volt olyan munkám, amiért szégyellnem kellett volna magam
Matthew McConaughey exkluzív nagyinterjút adott a 24.hu-nak, amiben nem csak az a különleges, hogy nem az újságíró, hanem az interjúalany kérdez először.

Akár még együtt is lehet menni ezzel a lámpás hasonlattal, láttunk már rosszabbakat az önsegítő könyvek széles és meglehetősen nagy minőségi szórást mutató piacán, de azért a Zöldlámpa mégsem ezektől a bölcselkedésektől működik inspiráló könyvélményként, hanem azoktól a részektől, amikor a szerző nem akar nagyon megállapításokat tenni, nem akarja megmondani a tutit, hanem egyszerűen csak mesél. Meséli egy ember élettörténetét, a sajátját. Egy emberét, aki tapasztalt dolgokat, választott egy hivatást, belegyalogolt annak mélyébe, sikerei, kudarcai lettek, ezek alapján újabb döntéseket hozott, irányokat választott – élt. Mert, persze, van tanulság és tanítás, hiszen ötven évnyi életben hogyne lenne, de minden kísérlet arra, hogy ezeket a tanításokat egymás mellé, valamiféle kerek, elegáns rendszerbe, helyes kis gyöngysorba fűzze és használatra késszé tegye, uniformizálja, óhatatlanul erőltetettnek és kellemetlennek hat. Míg, hogyha csak hagyja folyni a történetet, abban erőlködés nélkül benne lesz tanulság, tanítás, inspiráció, minden – csak úgy, magától, járulékos haszonként. Mint a pszichológusnál: csak mesélem az életemet, és ettől valahogy megértem, amitől aztán könnyebb lesz élni – McConaughey életvezetési tanácsai is attól szivárognak bele a szövegbe, hogy visszanéz és mesél, akkor, amikor elfeledkezik a Nagy Tanítóról, akinek a képében tetszeleg, és önmaga lesz.

Szerencsére ez a nagyobbik része a kötetnek. Az elsöprően nagyobbik része. Sőt, ami azt illeti, Matthew McConaughey könyvében azt a legnehezebb kivárni, hogy elkezdődjön végre. Azt ugyanis hosszú oldalakon keresztül, szabadverseket idéző törött sorokban húzza-vonja, hogy mi is lesz ez a könyv. Tudományos irodalomban nem szokás ilyen hosszú bevezetést írni, pedig ott azért el tud szaladni a ménes: McConaughey ígér és felcsigáz, ú, de jó lesz, figyelj csak, olvasó, nagyon jó lesz – szinte látjuk-halljuk, ahogy a legbársonyosabb hangját, meg az évek munkájával kigyakorolt szexi nézését elővéve búgja az olvasónak, hogy Ez Most Nagyon Fontos Lesz, Ez Most Meg Fogja Változtatni Az Életed. Elfogult vagyok a színésszel, mint az abszolút kedvenc hollywoodi romkomszínészemmel, akit már akkor is szerettem, amikor még csupa súlytalan cukiságban játszott, ráadásul aztán megtette rajongóival azt a jófejséget, hogy hirtelen még kimagasló drámai színész is lett – szóval elfogult vagyok, de ez sok volt, ez a rétestészta-kezdés, aggódtam, hogy konyha-spiritualitás, nagyot-de-semmit-mondás lesz a könyv. De aztán ezen túljutottunk, és minden teljesen jó – akarom mondani alright alright alright – lett. (Ez volt az a három szó, amit McConaughey legelőször kimondott mozivásznon, és ami aztán olyan védjegye lett, hogy később aztán a karaktereibe is beleírták – emlékezzünk a feledhetetlen Dallasra a Magic Mike-ból.)

McConaughey ugyanis egy alright pasi – vagy legalábbis nagyon ügyesen prezentálja magát akként, akár a könyvben, akár az említett interjúban. Két lábbal a földön járó, praktikus és pragmatikus, kreatív, aktív és szorgalmas ember, köszönhetően a munkásszülőknek, miközben van egy eredendő hajlama a természetfeletti, a földöntúli, a megfoghatatlan keresésére, vagy legalábbis mindezek létezésének beengedésére, valamint az önreflexióra és a magányra – amitől mélységet kap ez a fene nagy praktikum. Apropó magány: hitték volna, hogy ez az első ránézésre hiperextrovertáltnak tűnő ember évekig élt úgy, hogy egy lakókocsival kóválygott fel-alá Amerika partvidékei között, egyedül a kutyájával? És e mellé McConaughey még ízig-vérig amerikai is, aki nagyra értékeli egy baseballmeccs, egy grillparti, egy ordenáré nagy buli örömeit – és abban is alright alright alright, ha az a buli esetleg kicsit erősebbre sikerül a vártnál.

Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Álljon itt egy kis intermezzo a Zöldlámpáról mint könyvtárgyról is: mivel a könyv McConaughey kiskamasz kora óta vezetett naplói és jegyzetei alapján született, a fősztori, az élettörténet mellett tele van kisebb-nagyobb feljegyzésekkel, versekkel, amelyeket a magyar kiadás megjelenésben is igyekezett megtartani minél közelebb az eredetihez, így aztán van benne kézírást utánzó betűtípus, firkalap-betétek, többféle papír imitálása, régi képek. Emellett a jelentés megtartásáért is sokat tettek azzal, hogy szépirodalmi fordítót kértek fel a könyvre: Pék Zoltánt, aki többek között Neil Gaiman „magyar hangja” is. Ennek a formai extra körnek is köszönhető, hogy ebből az egészből kirajzolódik egy portré, egy nem átlagos teljesítményeivel közfigyelemre számot tartó átlagemberről – ilyen értelemben a Zöldlámpa sokkal többet tesz a McConaughey-sztárkultusz ellen, mint a McConaughey-sztárkultuszért. És mindeközben ez egy ízig-vérig pozitív könyv, az a fajta, amire az angol a feelgood szót használja: jókedv, életöröm, kitartás és vagányság árad a lapokról, még akkor is, amikor a legsötétebb óráiról ír, és ettől az olvasónak is hirtelen több kedve lesz az életéhez – erre pedig nagy szükségünk van ennek a fergeteges évnek a végén.

A Zöldlámpa a XXI. Század Kiadó gondozásában jelent meg magyarul, az angolul tudóknak pedig a hangoskönyvet is ajánljuk, maga a szerző olvas fel.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik