Ha egy filmnek az a címe, hogy Nincs gonosz, rögtön felébred a gyanú, hogy a történet arról fog szólni, gonosz mégiscsak van. Legfeljebb személytelen, nem lehet rámutatni erre vagy arra az emberre, hogy ő az. Ehelyett a gonoszság ott van mindenhol, körülvesz mindannyiunkat, mint a zsarnokság Illyés Gyula híres versében. A zsarnokság és a gonoszság pedig feltételezik egymást, ahogy ez Mohammad Raszulof filmjéből is világosan kiderül.
A Nincs gonosz nyerte idén a berlini filmfesztivál fődíját, ez az elismerés pedig különösen felértékelődik egy olyan évben, amikor sorra maradtak el a nagy tavaszi és nyári filmfesztiválok, Cannes-nal az élen. Ahogy azt iráni filmesek esetében szinte már megszokhattuk, Raszulof nem vehette át személyesen a díjat, mert 2019-ben két évre eltiltották az utazástól. Röviddel azután, hogy megnyerte az Arany Medvét, hazájában újabb ítéletet hoztak a rendező ellen: le kell töltenie egyéves börtönbüntetését, amit korábban felfüggesztettek. A hatóságok indoklása szerint Raszulof „rendszerellenes propagandát” folytat, ezzel megszegte a felfüggesztett büntetés feltételeit.
Az elnyomó iráni rezsimmel vívott állandó harc az iráni értelmiség, és különösen a nemzetközi nyilvánosságban leginkább látható filmrendezők mindennapos tapasztalata. Tavaly Dzsafár Panahi sem lehetett ott Cannes-ban a Három nő premierjén, és ő is a házi őrizetben, tilosban csinált filmet, amit úgy kellett kicsempészni az országból.
Néha azonban keményebb, kíméletlenebb a rezsim, és Raszulof ügyében nem hatotta meg őket Európa nagy filmszakmai szervezeteinek közös kiállása sem. A koronavírus-járvány miatt a rendezőnek egyelőre nem kellett bevonulnia a börtönbe – sőt, a járvány megfékezése érdekében tavasszal 54 ezer iráni elítéltet engedtek haza átmenetileg –, de könnyen lehet, hogy Raszulofnak nemsokára meg kell kezdenie a börtönbüntetését. Nem tudni, mikor fogy el a hatalom türelme.
A kiszolgáltatottság állapota, az érzés, hogy bármit megtehetnek veled, a Nincs gonosz hősei számára is ismerős. A csavar a dologban az, hogy ők elvileg nem a rendszer áldozatai, hanem ítéletvégrehajtók: olyan emberek, akiknek felsőbb utasításra végre kell hajtaniuk az elrendelt kivégzéseket. Végeredményben persze áldozatok ők is, mert a másik ember meggyilkolásának feladata elviselhetetlen lelki terhet ró rájuk. A filmben négy ilyen ítéletvégrehajtó történetét látjuk. Van, aki csak most próbál elmenekülni a hóhérszerep elől, másnak pedig egyszer már sikerült, de emiatt egész életében bujkálni kényszerül. A hatalmi gépezet működtetése, a rendszerben betöltött feladatuk olyan mély nyomot hagy ezekben a férfiakban, amit nyugodtan nevezhetünk traumának, és ami megbetegíti őket.
A film négy története – négy önálló, egymást legfeljebb átvitt értelemben folytató kisfilm – közül azért az első a legerősebb, mert ott okoz valódi sokkot a néző számára a szembesülés azzal, mivel is foglalkozik valójában az egyébként teljesen átlagos életet élő, szerető férj és családapa.
Ez és a következő epizód arra is rámutat, hogy Raszulof nem egyoldalúan közelít a halálbüntetés témájához, filmje stílusát tekintve sem. Az első részben mesterien teremt a bőr alá kúszó feszültséget. Sejtjük, hogy az éjjeli műszakban dolgozó férfi valamilyen sötét ügyben érintett, pedig csak annyit látunk, hogy autójával hosszan, kanyarokon át jön fel egy mélygarázsból – mintha a pokolból tartana felfelé, eltölteni pihenőidejét. A második epizód, amelyben egy kivégzésre rendelt kiskatona igyekszik megszökni a laktanyából, hagyományosabb, de nem kevésbé feszült thrillerdramaturgiát követ. Ha inkább csak lassú sodrású, hétköznapi történeteket mesélő iráni művészfilmekről vannak emlékeink, akár meglepő is lehet, hogy Raszulof milyen magabiztosan rendez akciójeleneteket, milyen zsigerien feszültté tud tenni egy-egy helyzetet.
A film második fele inkább azt mutatja be, milyen következményekkel kell szembenéznie azoknak az egykori katonáknak, akik elvállalták a hóhér szerepét, vagy éppen kibújtak alóla. Egyiküknek sem könnyű. A rendszer lényege az, hogy mindenkit végletesen függő helyzetbe taszít, és évekkel később is az alattvalónak tekintett állampolgárok után nyúl. Az iráni diktatúrában élő emberek – Raszulof értelmezésében foglyok, egytől egyik – kénytelenek folyton a hátuk mögé pillantani, miközben ami fenyegeti őket, absztrakt marad, átláthatatlan. Emiatt a Nincs gonosz szinte kafkai történet, mert átlagembereket vet bele egy olyan hatalmi rendszerbe, aminek nem látjuk a valódi felelőseit és irányítóit, intézkedései jóformán természeti törvényeknek tetszenek. Működésének viszont nagyon is konkrét következményei vannak az átlagemberek életére.
Innen nézve érthető, hogy az iráni diktatúra minden eszközével el akarja lehetetleníteni Raszulofot. A Nincs gonosz meglehetősen didaktikus, a rendező megközelítése, legkésőbb a harmadik epizódtól kezdve, kiismerhető. Talán pont azért zavarja ez a film igazán a rezsimet, mert nem elvontan fogalmaz, nem költői vagy intellektuális történetet mesél. A kilencvenes években nemzetközi hírűvé vált iráni filmesek – Abbász Kiarosztami, Mohszen Makhmalbaf, Dzsafár Panahi – számos filmjükben hasonlóan kíméletlen és józan állításokat tettek a diktatúra természetéről, de gyakrabban mutattak be átvitt értelmű történeteket vagy éltek bonyolultabb filmnyelvi megoldásokkal.
Nem mondhatnám, hogy rálátok a kortárs iráni film tendenciáira, de mintha a jelenleg legnépszerűbb alkotók, Raszulof mellett elsősorban a Nader és Simin Oscar-díjas rendezője, Aszgár Farhadi, nem a Kiarosztamiék által követett úton járnának. Filmjeik direktebbek, nyersebbek, húsbavágóbbak. Ilyen film a Nincs gonosz is, aminek a végén aligha leszünk meggyőződve róla, hogy a cím igazat állít.
Nincs gonosz (Sheytan vojud nadarad), 2020, 152 perc. 24.hu értékelés: 8/10
Kiemelt kép: Cirko Film
