„Átlagos októberi reggel volt 2011-ben, amikor nem tudtam belépni a levelezésembe és a Facebookomba” – kezdi a történetét a Hysteria feminista folyóiratban Emma Holten dán újságíró. „Nem is gondoltam semmi rosszra, állandóan elfelejtem a kódjaimat, úgyhogy megpróbáltam még egyszer. Mire sikerült, több száz üzenet és levél várt.” A levelekben visszaköszöntek saját régi meztelen fotói, amit egykori fiúi készítettek róla. Az egyiken tizenhét évesen pózol félénken barátja szobájában, a másikon tizenkilenc évesen, egy kicsit magabiztosabban, saját otthonában.
Egyértelmű volt, mi történt: a fiókjait feltörték, a képeket publikálták, azaz Emma is a több ezer nő egyike lett, akik akaratuk és tudtuk ellenére, beleszólási jog és a kártérítés legkisebb esélye nélkül szálltak be a pornóiparba. Külön műfaja is van annak, amikor ellopott, vagy csak egy-egy embernek elküldött képeket közölnek: bosszúpornó, azaz revenge porn.
Ahogy a neve is mutatja, az esetek nagy részében sértődött, dühös exek juttatják el – általában jó pénzért, de néha ingyen – az erre szakosodott weboldalaknak, de sok hacker él kifejezetten ebből: betör, kutat, lop, elad. A bosszúpornó a szexipar nagy és jövedelmező szelete; a bulvárlapok hetente hozzák le a letartóztatott, bíróság elé állított exek és a megalázott áldozatok (majdnem mindig nők) sztorijait, az internet népe pedig élvezettel nézegeti a képeket és kurvázza le az azon szereplőt. A szégyenérzet miatt persze nagyon kevesen tesznek feljelentést, az elkövetők megússzák. A műfaj főhadiszállásának számító Is Anyone Up? oldalt tavaly kapcsolták le, szerkesztőjét, az internet akkori főgonoszát pedig kiterjedt FBI-nyomozással kapták el. Hunter Moore egész karriert épített azokra a szexképekre, amiket bosszúszomjas férfiak küldtek be. Nagyon gazdag volt.
Cecilie Bødker fotója, nem kiszivárgott kép. Olvasson tovább, kiderül minden!
Emma megalázva érezte magát ugyan, de nem foglalkozott az egésszel, úgy gondolta, pár nap és el is felejtik az egészet. A suliban biztosan téma lesz tíz percig, de nagy baj nem lesz. Nem gondolta, hogy a következő két éve erről fog szólni. Az üzenet csak jöttek és jöttek, egyre ellenségesebbek lettek: szinte csak olyan férfiak írtak, akik megvetették őt valamiért. „A szüleid tudják, hogy ribanc vagy?” „Kirúgtak?” „Küldj még meztelen képeket, különben elküldöm ezeket a főnöködnek!” Írtak tinik, egyetemi professzorok, családapák a világ minden tájáról. Minden levélből áradt, hogy íróik nem a testétől izgultak fel, hanem a megaláztatásától és attól, hogy mindez a lány akarata ellenére történt. Tárgyiasították és semmit nem tehetett ellene. Legfeljebb annyit, hogy beleássa magát a témába.
Újságíróként felfedezte a bosszúpornó ipart, látta, mennyire kiterjedt és jövedelmező. Ráadásul még csak nem is titokban, zárt fórumokon folyik, hanem nyíltan, például Facebookon terjednek az üzenetek, a felhívások és találják meg egymást megrendelők, sértett férfiak és hackerek. A közönség pedig, aki aztán ezeket a képeket nézegeti, tárgyként tekint az áldozatokra. Nem gondolnak bele, kik ők, milyen a személyiségük, hogy viselik a megaláztatást, a lényeg a helyzet: a férfit meztelen képekkel húzó, vagy éppen magát olcsó kurvaként odadobó ostoba lány, aki most jól megszívta. Ebben pedig az a veszélyes, hogy előbb-utóbb – ha elég megalázó üzenetet kap, ha elegen szólnak be neki – maga az áldozat is elkezd így tekinteni magára. Emmával is ilyesmi történt: gyűlölni kezdte saját testét, úgy érezte, az tehet róla, hogy így bánnak vele. Szépen lassan elkezdte elhinni, hogy megérdemelte. Tudta, hogy két választása van: vagy elbújik a világ elől – ahogy azt a legtöbben teszik –, vagy kitalál valamit, hogy ne a szégyenérzet irányítsa az életét.
Megpróbálta az utóbbit. Tudta, hogy újra meg kell barátkoznia a testével és emberként tekintenie magára. Úgy döntött, ideje egy új fotósorozatnak. Megkereste Cecilie Bødker fotóst, aki elmondta: szinte lehetetlen vállalkozás ruhátlan képeket készíteni egy nőről úgy, hogy azokon nyoma se legyen tárgyiasításnak és ne a szexualitás uralja őket. Emmának pedig éppen ez volt a célja: megmutatni, hogy ő is ember. A képek végül elkészültek, a kísérlet sikerült: minden természetes, semmi póz, semmi Photoshop. És ami a legfontosabb: ezúttal az ő beleegyezésével történt minden.
Kattintson a képre a többi fotóért!
