Különösen a nagypályásokét, akik nem alkalmi átverésekben utaznak, inkább egyetlen szerepet tökéletesítenek éveken vagy akár évtizedeken át. Az ilyesmihez ugyanis nem pusztán határtalan önbizalomra, vakmerőségre és éberségre van szükség, de egy kitalált történet iránti szent elköteleződésre is, ami csak a legnagyobb művészek sajátja.
Amikor egy nagy szélhámosság lelepleződik, a felháborodásunkba óhatatlanul vegyül némi csodálat is, mintha az emberi aljasság Michelangelója vagy Mozartja előtt hajtanánk fejet fogcsikorgatva. Az egészet pedig mardosó szégyenérzet kíséri, hiszen a manipulatív szemétládával együtt mi magunk is lelepleződünk: naiv, megvezethető balekok vagyunk, akiknek elég pár hangzatos szó és magabiztos mosoly, hogy máris szemet hunyjunk a gyanús jelek felett. A szélhámosok művészete ugyanis épp abban áll, hogy nem kényszerítenek rá semmit az áldozataikra, inkább a rejtett vágyaikat és félelmeiket kiszagolva vezetik meg őket.
Ezt a furcsa szimbiózist mutatja be kiválóan az HBO filmje, a Romlott oktatás is, amely az Egyesült Államok történetének legnagyobb állami iskolai botrányát dolgozta fel. Frank Tassone a New York állambeli Roslyn tanfelügyelője volt, aki az iskolai körzetét nem pusztán felhelyezte az oktatási térképre, de a 2000-es évek elejére az ország egyik legerősebbjévé tette, ahonnan sorra kerültek be a csúcsegyetemekre a diákok. Nem csoda, hogy mindenki rajongott érte, és örömmel szavazták meg neki az egyre nagyobb költségvetéseket, hogy merész vízióit megvalósíthassa.
Sokáig az olyan apróságok fölött is szemet hunyt a közösség, hogy miért jár Tassone méregdrága öltönyökben, miért vezet Mercedest, és hogy miért ázik be még mindig az iskola teteje, ha egyszer évről évre nagyobb összegeket fizetnek be a fejlesztésekre.
A Romlott oktatás ezt az elkerülhetetlen bukást mutatja be rendkívül szórakoztatóan, de közben a történetben rejlő drámai ellentmondásokról sem feledkezik meg. A kevert hangvétel elég kockázatos húzás, mert az egymásnak feszülő hatások akár ki is olthatnák egymást, de az alkotók biztos kézzel vezetnek végig minket a szatíra és a dráma között. A forgatókönyvet jegyző Mike Makowsky roslyni kisdiákként maga is találkozott Tassonéval a bukása előtt, ahogy azt is belülről tapasztalta, miként reagál a hátba szúrt közösség a botrányra. Ez az érintettség láthatóan segített abban, hogy némi empátiával forduljon az elkövetők és az áldozatok felé is, miközben kíméletlenül leleplezi kölcsönös, egymást tápláló képmutatásukat.
A Romlott oktatás ugyanis nem fekete-fehér képet tár elénk. Látjuk, hogy Tassonéban a hideg, számító manipulátor bizarr egységet alkot a szenvedélyes pedagógussal: szemrebbenés nélkül lop és hazudik a családi állapotáról, ám határtalan türelemmel és lelkesedéssel képes inspirálni az olvasási nehézséggel küzdő kisdiákokat. Ügyes dramaturgiai húzás, hogy végső soron még a saját bukását is tanári karizmájának köszönheti, hiszen a film elején ő maga buzdítja arra az egyik fejlesztési projektről cikket író diáklányt, hogy hiába csak az iskolai újságba készül a szöveg, ne elégedjen meg a felszínes válaszokkal, inkább ásson a téma mélyére. Ennek a cikknek a botrányban betöltött jelentőségét némileg eltúlozza a film a valós eseményekhez képest, de csak annyira, hogy még hihető legyen. Így viszont jobban tudja hangsúlyozni a szélhámosság karmikus körét, ahol épp a teljes átéléssel elhintett kamubölcsességeinkből sarjad ki a vesztünket hozó oknyomozás.
Cory Finley rendezése is imponálóan magabiztos, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy ez mindössze a második filmje a fiatal rendezőnek. Stílusa ezúttal kevésbé burjánzó és játékos, mint debütáló filmjében, a 2017-es Thoroughbredsben, de itt sem veszti el teljesen az egyéni hangvételt: Tassone kétségbeesett manővereit kiválóan egészíti ki a fakó színek ellenére is kissé álomszerű képi világ. Így vizuálisan is megjelenik a folyamat, ahogy a talaját vesztő nárcisztikus személyiség egyre görcsösebben kapaszkodik az általa konstruált valóságba, míg rá nem omlik az egész.
A képlet kulcsfontosságú elemei pedig maguk a színészek, mindenekelőtt Hugh Jackman, aki élete egyik legerősebb alakítását nyújtja a lehengerlő Tassoneként. Azt eddig is tudtuk, hogy a drága öltönyök jól állnak neki, valamint az elbűvölő sárm és a karizma is megvan, de itt a karakter sötét oldalát is ugyanilyen meggyőzően hozza. Persze kultikus szerepe, az X-Men Farkasa is meghasonlott karakter, de azért sokkal sablonosabb jellemrajzzal. Denis Villeneuve sötét thrillere, a Fogságban önbíráskodó apukájaként már nagy lépést tett ebbe az irányba, de még ott is az állatias, agresszív ösztönök söpörték el a morális gátakat.
Ahogy azt Tassone is nyilván elvárná, Jackman jelenlétével uralja a képernyőt, de a szereplőgárda maradéka is egységesen erős, különösen az iskolai bűnsegédjét alakító Allison Janney és a nyomukban lévő diákot alakító Geraldine Wisvanathan érdemel említést.
És bár a filmben nincsenek direkt kiszólások, az üzenete rendkívül időszerűnek tűnik egy olyan korszakban, amikor a nagypályás szélhámosságra fényes karriert lehet építeni. A Romlott oktatás erőssége épp az, hogy nem az unalmas paneleket mondja fel a témával kapcsolatban, inkább a kényelmetlen kérdéseket feszegeti. Például azt, hogy mit mond el rólunk közösségként, ha újra és újra a pajzsunkra emeljük az ilyen embereket, és vajon valóban megbízható, őszinte és mértékletes vezetőkre vágyunk, vagy inkább arra, hogy valaki mély, megnyugtató hangon az arcunkba hazudja azt, amit hallani szeretnénk?
Romlott oktatás (Bad education), 103 perc, HBO GO, 24.hu értékelés: 8,5/10
