Köszönöm az összes nácinak és a fajgyűlölő tanáraimnak, nélkülük nem sikerült volna!

– hangzik el a Jurányi Házban a Cigány magyar című előadáson, ami gyorsan megválaszolja a kérdést, miért nem egyszerű színházi produkcióként aposztrofálják a látottakat, hiszen jóval többről van szó: csapatépítő tréningről magyar állampolgároknak.

A Tudás Hatalom Társulat és a Mentőcsónak Egység tavaly novemberben Cigány magyar címmel mutatta be új darabját Császi Ádám rendezésében, amelynek idén már második évadát játsszák a Jurányiban. A szereplőkkel és az alkotókkal egy szombati előadást megelőzően többek közt arról beszélgettünk, miként jött létre a produkció, ami előtt nem véletlenül szólítják fel a nézőket, hogy

csatolják be biztonsági öveiket.

Az előadás a csapat egykori önéletírás-gyakorlatából indult ki, a feladat akkor az volt: írják meg saját történetüket, ami ne egy szimpla önéletrajz legyen, hanem valamilyen prizmán keresztül meséljék el, kik is ők valójában. Így született meg az öt szereplő emlékképeiből és élményeiből az a fikciós szöveg, amelyek montázsa alkotja magát az előadást.

A Cigány magyarból hiányoznak a közhelyek, a néző egyáltalán nem érzi azt, mintha egy csicsás idézetgyűjteményből kiemelt mondatokkal bombáznák. Kénytelen szembesülni a lecsupaszított valósággal, amikor olyan mondatokat vágnak a fejéhez, hogy

ez az a fajta éhség, amire az ember iszik négy pohár vizet és lefekszik aludni, tudjátok, milyen finom az? Azt meg tudod szokni, hogyha te éhezel, azt, ha a húgod, soha.

Hogy milyen reakciókat váltanak ki a közönség soraiban az ilyen mondatok? Varga Norbert azt mondja, mostanában kezdett el azon gondolkodni, eddig vajon hány ember láthatta összesen az előadást, és azt ugyan nem tudná megmondani, mit adtak a látottak a közönségnek, arra viszont pontos válasza van, hogy ő mivel lett több általa.

A darab előtt soha nem színészkedett, a Cigány magyar viszont adott neki egy lehetőséget, ami következtében rájött, hiába nem volt korábban semmilyen tapasztalata, akár ezt csinálhatná. Így – miközben gyerekkorában mindig arról ábrándozott, hogy zenével foglalkozhasson – most a színészet vonzza leginkább.

Hangot adott, ma már ki merek mondani olyan dolgokat, amelyeket korábban nem mertem, vagy nem akartam

– mondja Oláh Edmond, aki úgy érzi, a hétköznapi életben is bátrabbá és nyitottabbá vált ezáltal. Pászik Cristopher azért megjegyezte, sokszor előfordul, hogy egy-egy előadás régi sebeket tép fel, ami után olykor napokig tart, míg rendbe tudja magát tenni.

Farkas Franciskának a Cigány magyar egy olyan hely az életében, ahol komolyan el tudja mondani, amit érez és gondol, fel tudja tenni a kérdéseit, és láthatja, miként reagálnak mindezekre – miközben a hétköznapokban nagyon kevés esély van arra, hogy érzékelje az emberek valódi reakcióit.

A legnehezebb kérdés szerinte, hogy az indulatokat hogyan kezeljük,

amikor minden áldott nap olyan szinten készítettek ki idegileg, mert nem kaptad meg az állást, mert utánad ment a biztonsági őr a boltban – ezek rendkívül fájnak, de az ember lenyeli, majd megy tovább.

A színésznő azonban úgy érzi, már azt kezdték el nekik tanítani mások, hogy nincs az ilyesmivel semmi baj, nem kaphatják fel a vizet és nem balhézhatnak, hiszen akkor még inkább azt mondhatják majd, hogy „na, megint a cigány balhézik”.

Ennek fényében úgy érzi, az előadás arra is megtanította, hogy fókuszálja a benne lévő feszültséget, teret adjon neki, és közben ne érezze azt, hogy nem jogos a felháborodása.

A hétköznapokban az előadás szereplői nem tudnak reagálni minden atrocitásra, nem magyarázhatják el mindenkinek, mi is a problémájuk. A Cigány magyar viszont lehetőséget ad arra, hogy megmutassák a saját tapasztalataikat a nézőknek, és azt is láthatják, hogyan reagálnak erre.

Az előadás természetesen nem a rasszistákhoz szól, nyilvánvalóan nem is ők képviseltetik magukat nagy számban a közönség soraiban. A cél, hogy a néző képes legyen megvizsgálni saját magát, valamint a viszonyát a rasszizmus kérdéséhez – politikai beállítottságtól teljesen függetlenül.

Nem arról szól, hogy sajnálat kell a romáknak, hanem arról, hogy a legváltozatosabb roma sztereotípiákat megszemélyesítő színészek segítenek átgondolni, te hogyan viszonyulsz ehhez a témához

– fogalmaz Császi Ádám.

Az előadás segít felfedezni minden jelenlévőnek, lakozik-e benne fajgyűlölet, akár akkor is, ha egyébként liberálisnak vallja magát, vagy hol van benne megértés, még ha el is ítéli a romákat. A produkció egyfajta provokációs gépezetként funkcionál, ami nem arra hivatott, hogy könnyes együttérzést váltson ki, hanem arra, hogy folyamatosan kérdéseket vessen fel, indulatokat generáljon.

A rendező azt mondja, a Cigány magyar nem azért jött létre, hogy a néző kötelezőnek érezze a sajnálkozást, mert azáltal jó embernek érezheti magát, és ezzel a lendülettel meg is nyugtathatja saját lelkiismeretét, mondván, nincs több teendője ezzel a témával.

Az előadás az ellentmondásokat felmutatva járja körül a témát, így mindenki szembesülhet vele: a sajnálata semmit nem jelent. A Cigány magyar pillanatok alatt vált a különböző témák között, legyen az éhezés, nélkülözés, drog vagy bűnözés, kifejezetten azért, hogy a néző veszítse el a biztos pontokat, és őszintén tudjon szembenézni a kérdésekkel.

Ha valaki a villamoson ezek után meglát egy roma nőt, aki veszekedik valakivel azért, mert nem engedi leülni, pedig terhes, akkor lehet, hogy az előadást követően már nem csak annyit lát majd, hogy egy cigány balhézik, hanem azt is, hogy ez a nő egyedül neveli a gyerekeit, a világ nyomora a vállán van, mégis próbálkozik

– mondja Farkas Franciska.

Az előadás során bemutatott történetek rávilágítanak arra, hogy a felszín mögött súlyos emberi traumák húzódnak meg. Farkas Franciska például az egyik pillanatban így fogalmaz a színpadon:

kedves nemi erőszak, itt fekszek az ágyamban és rád gondolok, minden arcban téged látlak. Utóirat: egy puszit azért adhattál volna.

Nem véletlen a „csapatépítő tréning magyar állampolgároknak” műfaji megnevezés, hiszen ahogy Farkas Franciska mondja, ez nem egy szimpla előadás, hanem egy hely, ahol a jelenlévők választ kapnak a kérdéseikre, a miértekre, a bennük lakozó érzések eredetére. A színésznő úgy véli, nem arról van szó, hogy előítéletek nem létezhetnek, csak fontos lenne ezeket tudatosan kezelni, megadni az esélyt a másik embernek.

Így az első lépés szerinte – maradva az előbbi példánál –, ha valaki meglát egy roma nőt veszekedni a villamoson, először meglátja benne az embert, majd képes lesz arra, hogy odamenjen, és hangosan megkérje a másikat:

engedje már meg leülni ezt az asszonyt, hiszen látja, hogy terhes.

Az előadás rávilágít arra is, hogy a társadalom hajlamos külön kezelni a többség és a kisebbség történeteit, miközben ezek csak együtt értelmezhetők. Nincs magyar és cigány társadalom, amelyek hadban állnának egymással, mondja a rendező. Nincs két ország egymás mellett, csak egy, amelyben a többség valami miatt úgy döntött, hogy a kisebbségből kisebbséget is csinál. A többség mindig a kisebbséghez képest fogja meghatározni magát, mondván, „a cigányokhoz képest mi rendes emberek vagyunk”. A két dolog maximálisan feltételezi egymást, a kisebbség mindig egy tükör a többségnek, amibe belenézve meg tudja határozni, ő micsoda.

Pedig a cigányok épp olyan sokfélék, mint a magyarok, nem arról van szó, hogy szeretnek csettintgetni, énekelni, szotyizni – ja, és drogozni meg bűnözni

– szögezi le Császi Ádám.

A társadalom rászorul a periférián élők segítségére, véli Horváth Kristóf, a Tudás Hatalom vezetője, aki a társulat feladatának tartja, hogy azt a fajta gondolkodást fejlessze, ami a szüleinknek még nem adatott meg. A csoport vezetője szerint minden hátrányos helyzetben lévő embertársunk folyamatosan az emberi méltóság maximumáról tesz tanúbizonyságot azzal, hogy nem indul el és „eszi meg a másét”.

Ezzel együtt szerinte a világ egy egyre jobb hely, hiszen miközben szeretjük a körülöttünk történteket rendkívül sötétnek látni – van is rá okunk –, be kell látni, hogy sokat fejlődtünk az elmúlt évtizedekben: a világ tehát igenis változik, a Tudás Hatalom Társulat is ennek a sodrásnak a része.

Én nem vagyok cigány, csak anyám meg apám volt az

– mondja Oláh Edmond karaktere az előadás során. A színész szerint egyébként azzal nincs semmi probléma, ha valaki nyíltan kimondja, hogy nem szereti a cigányokat, sokkal jobban zavarják a „nekem vannak cigány barátaim”, valamint a „nekem nincs bajom a cigányokkal, de” típusú megnyilatkozások.

A látens rasszistákkal szemben így már bevett gyakorlata van: amikor például egy tömött aluljáróban valaki szembe jön vele, sokszor kicsit arrébb áll, hogy elengedje, miközben az arcába húzott sapkát és kapucnit feljebb húzza, hogy a másik lássa a kedves mosolyát.

Ilyenkor általában zavart érzékel, elmondása szerint a másik láthatóan nem tudja eldönteni, mit lát: egy kedves, udvarias embert vagy egy cigányt. Majd, amikor megköszönik, büszkén megy tovább, nyugtázva, hogy talán egy látens rasszistával kevesebb van az utcán.

Te vagy Horváth Kristóf, a személyi igazolványodban pedig az állampolgárságot követő kettőspont után az áll, magyar

– hangzik el az előadáson, ami összegzi a Cigány magyar lényegét: belátni, hogy amíg a cigányok kérdését csak marginális kisebbségi ügynek tekintjük, a magyar társadalom problémáinak megoldását odázzuk el.

Kiemelt kép: Mohos Márton /24.hu