Mi köze a német újraegyesítésnek az euró stabilitását garantáló uniós paktumhoz? Hans Eichel német pénzügyminiszter szerint a napnál is világosabb az összefüggés: ha a huszonötök az újraegyesítési művelet roppant költségeit figyelembe vennék, országának nem kellene folyton az uniós referenciaértéket – a GDP 3 százalékát – meghaladó államháztartási hiány miatti szankcióktól reszketnie.
A tizenöt évvel ezelőtti német egyesítés miatt most Európának „benyújtott” berlini számla az egyik leginkább vitatott kérdés azok közül, amelyek a múlt héten megakasztották a hányatott sorsú stabilitási és növekedési paktum reformjáról folyó tárgyalásokat. A tanácskozás megfeneklését Joaquín Almunia, az Európai Bizottság gazdasági és pénzügyi kérdésekért felelős tagja keserűen kommentálta: „Nem haladtak úgy a dolgok, mint reméltem. Egy sor kérdés nyitott továbbra is”. A pénzügyminisztereket csupán az mentette meg a végérvényes kudarctól, hogy a megegyezés nélkül zárult tanácskozásuk után március 20-án afféle pótülést tartanak, azaz lesz még egy lehetőségük a „javításra”. Ha viszont akkor sem járnak sikerrel, az unió tagországaira költségvetési fegyelmet kényszerítő paktum a két nappal később esedékes csúcstalálkozón a politikai megfontolásokat óhatatlanul a szakmaiak elé helyező állam- és kormányfők szabad prédájává válhat. Nagyot változott a világ, hiszen egy évtizede éppen a Helmut Kohl vezette német kormány verte keresztül drákói szigorral a paktumot, amelynek fellazítása érdekében most mindent elkövet a jövőre választások elé néző berlini szociáldemokrata-zöld koalíció.
Rossz vicc
Eichel és Almunia. Berlin követeléseit csak a német pénzügyminiszter tartja logikusnak.
Az uniós partnerek túlnyomó része azonban rossz viccnek tartja a német igényt. „Ilyen alapon mi is kérhetnénk, hogy vegyék figyelembe a föderáció fenntartásának költségeit” – határolódott el Didier Reynders belga pénzügyminiszter, jelezve azt is, hogy a követelés teljesítése valóságos lavinát indítana el az EU-n belül. Reynders és kollégái szerint az e félévi luxemburgi uniós elnökség által összeállított, számos kivételt felsoroló kompromisszumos lista már így is túlzottan hosszú és megengedhetetlenül felpuhítaná a paktumot.
A vita lényege, hogy milyen szempontokat vegyen enyhítő körülményként figyelembe a jövőben az Európai Bizottság és a Tanács, amikor egy ország államháztartási hiánya túllépi a GDP 3 százalékánál meghúzott vonalat, és ezért intézkedéseket kell javasolni. Az esetleges enyhítő tényezők tétje: azok által lehetővé válna, hogy a küszöbértéket meghaladó deficitet felhalmozó ország ellen mégse induljon eljárás. Tény, az uniós szerződés már most is ad bizonyos mérlegelési lehetőséget Brüsszelnek, ám először fordulna elő, hogy a kibúvókat nevesítenék is. Jean-Claude Juncker luxemburgi miniszterelnök javaslata már eddig is számos engedményt tett. A mentő körülmények közé sorolta például a közkiadások minőségét (főleg a kutatás-fejlesztést és a közberuházásokat), a strukturális reformokat (nyugdíj- és egészségügy), a költségvetési konszolidációt, a természeti katasztrófákat, a gazdaságot ért külső sokkhatásokat és az államháztartásra nagy terhet rovó egyszeri meghatározó eseményeket. Van, akinek azonban még ez is kevés; a németek – az újraegyesítés mellett – a közös költségvetésbe befizetett pénzt, a franciák pedig a védelmi és a segélypolitikai kiadásokat is szeretnék elismertetni.
A paktum szigorának gyengítésére törekvő két országgal alapvetően a közösség kisebb tagjai – régiek és újak – néznek farkasszemet, amelyek eddigi tapasztalataik alapján joggal tartanak attól, hogy a szabályok „felvizezése” csak a nagy tagállamokkal való további kivételezés előtt nyitja meg az utat.
Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a kis országok sem fújnak egy követ a részleteket illetően. Magyarország például – Lengyelországgal és Szlovákiával közösen – azért harcol, hogy a nyugdíjreform még a kivételek listáján is külön megítélés alá essen. Draskovics Tibor pénzügyminiszter szerint ez azért indokolt, mert a nyugdíjé az egyetlen olyan strukturális reform, amely nem generál többletkeresletet, és amelynek hatását előre ki lehet számolni, hosszabb távon ugyanakkor kimutathatóan javítja az államháztartási helyzetet. A magánnyugdíj-pénztári befizetések rövid távon körülbelül a GDP 1 százalékának megfelelő bevételkiesést okoznak az államkasszának, elvileg növelve a hiányt, ám hosszú távon éppen fordított a trend.
A kontúrjaiban már meglévő új stabilitási egyezményről elmondható, hogy sokkal rugalmasabb – mások szerint jóval lazább -, mint a még mindig érvényben lévő. A középtávú államháztartási egyensúlytervezés során nagyobb figyelmet kap majd az egyes tagállamok speciális helyzete, s a fegyelmező eszközöknél is nagyobb tere lesz a mérlegelésnek. A plasztikai műtét hatására bizonyosan szebbé válik a paktum, de hogy egyúttal okosabb is lesz-e, arra csak a jövő adhat választ.
