Ha valaki azt mondja: „zebra”, elsőre valószínűleg az afrikai szavanna jut eszembe, másodikra mondjuk David Attenborough, de harmadikra már egészen biztos Vasarely ugrik be. És ezzel nemcsak én vagyok így, hanem még sokan szerte a világon. Vasarely – eredeti nevén Vásárhelyi Győző – a 20. század egyik leghíresebb magyar származűsú festője, jellegzetes műveibe a világ legnevesebb kortárs művészeti múzeumaiban is bármikor belefuthatunk, de azon kevesek közé tartozik, akinek saját irányzat is fűződik a nevéhez. Őt tartják ugyanis számon az „op-art” atyjaként és legjelentősebb képviselőjeként, aki vibráló zebracsíkjaival már az 1930-as években előrevetítette a 20. század második felében szupertrendivé váló irányzatot.
Geometrikus alakzatai kiléptek az avantgárd képzőművészet keretei közül, és betörtek a popkultúra, a dizájn és a mindennapok világába. Népszerűségét jól mutatja, hogy nemcsak jelentős múzeumok, bankok és irodaházak falain jelentek meg képei, de étkészleteket, órákat, sálakat, magazinokat, sőt tévéműsorok díszleteit is elborítottak. Még a Renault logójának mai formáját is neki köszönhetjük, és az ő alakzatai tűnnek fel David Bowie első hivatalos lemeze, az 1969-es Space Oddity borítóján is.
A képzőművészeti sztárságig persze hosszú és izgalmas út vezetett, és pontosan ezt az utat követhetjük végig a Vasarely Múzeum minden eddiginél teljesebb állandó kiállításán, amely immár két emeleten tárja elénk a pécsi születésű művész fejlődési ívét. Kezdeti szárnypróbálgatások egy esti rajziskolában, az első reklámgrafikák egy gyógyszergyár megbízásából, ahova segédkönyvelőként került, majd egy rendkívül meghatározó év Bortnyik Sándor Bauhaus-szellemiségű Műhelyében, ahol először szédül bele azokba a papírban megnyíló geometriai mélységekbe. 1930-tól Párizsban él, de szenvedélyesen folytatja az optikai hatások feltérképezését. A kiállítás felvillantja rövid szürrealista korszakát, majd azt is, hogy fordul érdeklődése egyre inkább az absztrakt formák felé, amire hol egy középkori francia város geometriája, hol a párizsi metró csempéjén megfigyelt hajszálrepedések inspirálják. A nagy, vibráló művek mellett láthatunk egy példányt az 1955-ös „sárga kiáltványából” is, amelyben a művészet demokratizálására buzdított. Ő ugyanis azok közé tartozott, akik radikálisan megkérdőjelezték művészet és élet kettéválasztását, így támogatta a sokszorosítást, és az sem derogált neki, ha egy függönyön vagy bögrén látta viszont formáit.
Az időrendben haladó kiállítás második fele felvonultatja Vasarely jó pár nagyméretű művét, időnként a retinánkat is komoly kihívás elé állítva. Az emeleti részből pedig az is kiderül, hogy Vasarelyt nem pusztán a formai játék, hanem a kozmosz titkai mozgatták.
Képeimben valami olyat érzékeltetek, ami még az ismeretlen síkján is a kifejezhetetlenség határán van
– mondta egy francia interjúban. Egyfajta misztikus érdeklődés hajtotta tehát arra, hogy a maximális hatást hozza ki geometrikus alakzataiból, amelyekhez „a táguló világegyetem: a galaxisok sűrűsödése és esztelen futása” szolgált mintaként. Műveit is gyakran nevezte el csillagok, csillagképek után. Ezért is annyira találó, hogy a Vasarely Gyűjtemény jelenleg észrevétlenül egymásba torkollik a Holdra szállás 50. évfordulójára rendezett kiállítással, a Holdmúzeum 1969 – Művészet és világűrrel, amely szeptember végéig látogatható.
