Kultúra

A bőr, amelyben élek [filmpremier]

Pedro Almodóvar ma már elsősorban nem egy tehetséges, erőteljes képi világú, sajátos ízű filmrendező, hanem egybrand.

Felettébb sikeres brand. Nem a hollywoodi sztenderd szerint, persze, hanem a művészfilmes világban, vagy még inkább abban a sznob közegben, amely jólértesültségét és trendkövetését műélvezetként szereti megélni.

Vannak alkotók, akik a képi vagy a narratív kifejezés határait feszegetik, és valódi kockázatot vállalnak egy-egy szokatlan, furcsa esztétikai megoldással. Napjaink filmművészetében nagyítóval kell keresni ezt az egykor egyáltalán nem ritka rendezőtípust. Az arrogáns és kihívó, de vitathatatlanul eredeti Lars von Trier vagy a szigorú és humortalan, de megalkuvásmentesen pontos Michael Haneke bizonyára közéjük tartozik. A népszerű Almodóvar azonban, életműve bármennyire túlbonyolított és tabudöntögetőnek szánt filmekből áll is, alapvetően egy extravagáns konformista, aki nem új nézőpontot kínál, hanem a legavíttabb paneleket festi rikítóra, s próbál velük hatást kelteni.

Új filmjének karakterei egy igazi, könnyfakasztó melodráma alaptípusai. A magányos férfi, akit megfosztottak élete értelmétől (előbb feleségétől, majd lányától), s ezért bosszút áll (mondjuk, nem épp azon, akin kellene). A szinte vétlen áldozat végül megszabadul börtönéből, de nem szabadulhat soha a bosszú következményeitől. A szenvedő anya, az ösztönlény… ilyenek. Közös vonásuk, mint a szereplőké a legtöbb melodrámában, a végtelen önsajnálat, amellyel sorsuk alakulását megélik. A többi fegyelemelterelés. Gátlástalanul kivitelezett ponyva, kultúrtörténeti utalásoktól és mondanivalótól súlyos művészfilmnek álcázva (az események terepéül szolgáló házban annyi klasszikus és modern műalkotás lóg a falon, óriási méretekben, hogy egy múzeumba is sok volna).

Mindez ugyanis minden fércművek talán legközhelyesebb figurája, az ún. „őrült tudós” kezei között valósul meg. Az Antonio Banderas által szívdöglesztő búsongás kíséretében elővezetett csodasebész előbb (különleges tulajdonságokkal bíró mesterséges bőrrel „bevont”, tökéletes testű) nővé operálja a fiatalembert (egy kis Frankenstein-áthallás itt), akit lánya megrontójának és halálba kergetőjének vél, majd beleszeret nemet változtató áldozatába (egy csepp Pygmalion-utalás ott). Az áldozat a végső leszámolás után ugyan visszanyeri szabadságát, de nem nyerheti vissza valódi önmagát (bár kap egy kis bónuszt: hátha így mégis övé lehet – valahogy – a számára korábban reménytelen leszbikus kolléganő). Van még a szüzsében egy cseléd, aki voltaképpen a doki vér szerinti anyja; ugyanezen titkos mama másik, bűnöző természetű fia (korábban a doki feleségét csábította el); és még néhány, a való élethez csak igen távolról kapcsolódó figura, továbbá rengeteg ál-természettudományos ill. még álságosabb vulgárfreudista hablaty.

De leginkább főcím van. Rajta óriási betűkkel a spanyol direktor neve: ez meg ez a forgalmazó bemutat egy Almodóvar-filmet. Semmi Pedro. Hiszen az Almodóvar, mint említettem volt, egy brand.

TPP

La piel que habito – színes, feliratos spanyol filmdráma, 2011. Rendezte: Pedro Almodóvar. Szereplők: Antonio Banderas(Dr. Ledgard), Elena Anaya (Vera), Blanca Suárez (Norma), Marisa Parades (Marilia), Jan Cornet (Vicente). 120 perc. Forgalmazó: Budapest Film.

Hazai bemutató: szeptember 8.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik