Az ember, aki tudja, most épp melyik kontinensé a jövő

GADÓ GÁBOR: Meddig élünk?  

A magyar történelem ismer olyan időszakokat, amikor a címben föltett kérdésre az állam személyre szóló, közvetlen válaszokat adott. Ezek a különleges kockázatokkal járó periódusok mindazonáltal inkább kivételnek számítottak: a hatalom többnyire elvont fogalmakat használ, és törvényekkel dönt az országban élők sorsa felől. Kérdés persze, hogy a jogszabályok puszta léte javít-e a lakosság életkilátásain. A New York-i Külkapcsolatok Tanácsa professzorának vezetésével folytatott kutatásról nemrég közreadott tanulmány megállapította, hogy „(…) egy-egy országon belül a demokratikus tapasztalat jelentősen nagyobb mértékben járult hozzá a mortalitás csökkenéséhez, mint a GDP mértéke”. A negyedik Orbán-kormány második évében rendszeresen szembesülünk a demokratikus tapasztalat hazai hiányosságaival. Ilyen körülmények között nincs okunk föltételezni, hogy a kormányzó koalíció a népesség túlélési esélyeit is mérlegeli a politikai rendszer működési feltételeinek a meghatározásakor.

Váncsa István: Utunk a jövőbe

Afrika a jövő kontinense, ehhez nem fér kétség, közölte a Zöld-foki Köztársaság fővárosában tartózkodó Szijjártó az MTI-vel múlt csütörtökön, ha pedig ő így látja, akkor így is van. Magyarra fordítva ez nyilván olyasvalamit jelent, hogy a keleti nyitás megy a lefolyóba, mostantól a déli nyitás dicsőséges korszaka következik. Mi, felelősen gondolkodó magyar állampolgárok ennek éppúgy örülünk, ahogy a keleti nyitásnak örvendtünk annak idején, mindamellett legyen szabad rámutatnunk, hogy égtájból négy van csupán. Hamar elfogynak. Észak eleve kiesik, lévén az számunkra túl korrekt és túl kulturált, egyébként pedig lényegében a nyugattal azonos. Utóbbival amúgy nincs semmi gond, alpári stílusunkat, bumburnyák viselkedésünket és mindenre kiterjedő tahóságunkat egész jól viseli, sőt bőkezűen szponzorálja.

Pénzből azonban sohase elég, kivált, ha adakozó kedvű kleptok­raták vagyunk.

MARKÓ BÉLA: KOPPÁNYOS Történetünk – Az  uniós választások tétje

„Nem nehéz Európa gyenge pontjaira rámutatni, például az egyébként huszonnégy hivatalos nyelvvel működő unió tehetetlenségét érzékelve, amikor Spanyolországtól Ukrajnáig határozottan állást kellene foglalnia a különböző etnikai követelésekkel kapcsolatosan, nem beszélve rólunk, Kárpát-medencei kisebbségi magyar közösségekről. Nem nehéz EU-ellendrukkerként igazat adni Nagy-Britanniának, figyelmen kívül hagyva, hogy a britek éppen sem bent maradni, sem kilépni nem tudnak, mert önmagukkal sem értenek egyet. Nem nehéz összekeverni a politikai és kulturális nyitottságot az egyelőre valóban megoldatlan menekültkérdéssel, és pontosan azt kárhoztatni Európában, ami az egyik legnagyobb értéke: a befogadás. Új politikai és kulturális értékek befogadása. Más szóval: az értékpluralizmus elismerése, és ezáltal folyamatos késztetés a modernizációra. Van-e szebb és képtelenebb szövetség, mint az, amelyben királyságok, nagyhercegségek, parlamenti köztársaságok és erős elnöki rendszerek, egységes államok és föderációk vannak együtt? Nem nehéz mindezt elfelejteni, és a migráció kérdésére egyszerűsíteni azt a nagy kihívást, hogy a határok nélküli Európának külön népekből, nemzetekből, etnikumokból kellene állnia ezután is.”

Nagy N. Péter interjúja Bárándy Péterrel

„A hatalom saját magát is súlyosan sebezhetővé tette. Egyre kevesebb teret hagy a politikailag megformált ellenállásnak, amivel a dühnek, a koordinálatlan ellenszegülésnek teszi ki magát. Förtelmesen bukás lesz a vége. Ennek a társadalmi állapotnak a növekvő feszültségei rendezett politikai szinten már nem oldódhatnak meg. Sajnos. Ha pedig megrendülnek a társadalmi alapok, annak megint a leggyengébbek isszák meg a levét.” – mondja Bárándy Péter A béka csak tűr és fő című interjúban, amelyet Nagy N. Péter készített.

Kovács Zoltán: Van az a korpa

„A múlt hét végén megjelent Schmidt Mária. Ha szabad egy jókora képzavarral, két tenyerével kitépte ennek a romlott és züllött rendszernek a lelkét, és hastokra dobta, ahogy böllér teszi disznóöléskor a tüdővel. Ezt írta:

Mégis, mi köze van hozzá (a CEU-hoz – KZ) Webernek? A németeknek? A bajoroknak? Az Uniónak? Nincs megfejtésem, csak egy: Soros! Megkérte és megígérte, hogy meghálálja! Úgy látszik, van az a pénz, amiért Webernek korpásodik a haja!

Az ember ilyenkor széttárja a kezét: egész életében kutatja a valóságot. A szavakat keresi hozzá, hogy megbirkózzon a pillanattal. Uralni akarja, de megragadni sem tudja. De aztán jön a történészasszony, és bontóasztalra dobja a gőzölgő valóságot: hogy van az a pénz, amitől minden haj kikorpásodik. A gondolatot ugyan a düh tartja egybe, ez azonban semmit sem változtat azon a tényen, hogy Schmidt Mária egyetlen rövid bekezdésben fölvázolta a dolgok logikájának számára kizárólagosan lehetséges életszerű magyarázatát: Manfred Weber pénzért látogatta meg Soros egyetemét. Feltételezem, azért gondolja ezt így, mert másként nem is tudja elképzelni.”

Kiemelt kép: Mitko Sztojcsev /MTI