Kultúra

Annyira nem kell félni önmagunktól, de jobb megijedni

Mit tennénk ha találkoznánk önmagunkkal? Kezet fognák, megölelnénk egymást? Vagy egy sör mellett elbeszélgetnénk egymásról, vagyis magunkról és ha már úgysem tudunk rájönni közösen arra, hogy ez a furcsa helyzet hogy és miért alakult ki, legalább számot cserélnénk? Jordan Peele új filmjének szereplői hasonló helyzetbe keverednek, de csak simán kivégezni akarják egymást. Szórakoztatóan, de egy kis hiányérzettel. Kritika.

Jordan Peele a Tűnj el! után folytatta jó szokását és ismét picit újragondolta mindazt, amit ma, 2019-ben horrornak gondol a nagyközönség. Peele-nek sokkal fontosabb ugyanis, hogy intellektuálisan kösse le és szórakoztassa a nézőit, ahogy első filmjében tette, ám ezúttal önmagunkkal kapcsolatban, a pszichológia irányából teszi fel a kérdéseket.

A bájos, habókos, cuki, bolondos, tök átlagos középosztálybeli család nyaralni megy, sajnos viszont útba ejtik azt a tengerpartot, ahol az anyukát, Adelaide-et (Lupita Nyong’o) súlyos trauma érte gyerekkorában, mikor állítása szerint találkozott önmagával. Mi több, egész életében úgy érezte, hogy mintha ez a másik önmaga követné. Adelaide nem is tévedett nagyon, mivel még ugyanaznap este megjelenik az ő és teljes családjának hasonmása a kocsifelhajtón. Válaszokra pedig egy ideig hiába vár a család, vagy a néző.

Fotó: Universal Pictures

Bár a fentiek alapján rövidnek tűnhet, az expozíció valójában hosszúra nyúlik, ami miatt csak még nagyobbat üt a két család abszurd találkozása. Amit aztán fokozódó, majd őrült sebességre kapcsoló hentelés követ. Hentel az apa, hentel az anya, hentel a kislány és a kisfiú is. Az ügyesen felépített és jó tempójú akciójelenetek közben sem kifejezetten törekednek az alkotók a megmagyarázatlannak tűnő dolgok feloldására – hiszen arra ott van a film legvége –, a sorra felvetődő újabb és újabb kérdések a Nagy Mindent Leleplező Végkifejlethez közeledve mégis folyamatosan fenntartják a feszültséget. Mert ha a Mi igazán jó valamiben, az a feszültségkeltés. Ehhez pedig Jordan Peele nem átall megidézni néhány klasszikust, akár műfajban, vagy hangulatban.

Mindez mégsem jelenti azt, hogy a Mi egy idézetgyűjtemény lenne! A különböző hangulatok, műfaji hatások egységesek, és kíméletlenül egy irányba mutatnak: afelé a bizonyos Nagy Mindent Leleplező Végkifejlet felé, melyet csak azért hansúlyozok ennyire, mert ha más nem, hát a Mi egyik leggyengébb eleme pont a titok, amire a cselekmény épül.

A Mi horror hangulata bár sok helyről kölcsönzött, mégis egyedi és újszerű, még akkor is, ha néha egy-egy jelenet humorral van feloldva, vagy továbblökve, lévén Peele mégiscsak a szórakoztatóiparból érkezett. Nem béna, gatyaletolós humort kell persze elképzelni, csak a helyzet abszurdságában rejlő, a horrorfilmek által többnyire ki nem használt önreflexív potenciált. Peele egyik legrendkívülibb rendezői erénye mégis – a történetírás és narratív technikái mellett – a castingban jelenik meg.

A Tűnj el! egészen biztosan fele annyira se lett volna remek, ha Peele nem Daniel Kaluuyát találja meg a főszerepre, ahogy a Mi-ben is Lupita Nyong’o-n múlik a legtöbbször, hogy egy-egy jelenet ne legyen nevetséges, vagy okafogyott.

Nyong’o játéka annyira sokszínű, amennyire az összes korábbi filmjében együttvéve sem, karaktere pedig – már csak annak gyerekkori traumája miatt is – sokkal több lesz átlagos, erős női főhősnél. Nyong’o minden pillanatát uralja a filmnek, ahol feltűnik, legyen akár a piros overáljában az aranyollójával hadonászó izé, vagy a film végére egyre szakadtabb és véresebb fehér blúzos, állatira ideges anyuka. Winston Duke, a vicces, nagy szívű melák apuka szerepében letaglózóan cuki, míg őrült overálos doppelgängerként maga a megtestesült rettenet, ahogy a két gyerekszínész rémalakjával sem szívesen tartózkodnék egy szobában. Evan Alex ugyanolyan hitelesen játssza az extrovertált kisfiút és a para maszkban macskaszerűen doromboló, pókhoz hasonlóan mozgó és kutyamód, négykézláb szaladgáló izét. Shahadi Wright Joseph klasszik tinilánya is pár fokkal több annál, mint amit a script elsőre elhitet velünk, de az egyik legemlékezetesebb alakítást mégis Elisabeth Moss nyújtja. A szolgálólány meséjében magában fortyogó tehetetlen nőalakhoz képest úgy tolja az irritáló újgazdag őrült nőt, hogy még az a kevés játékidő is emlékezetes, amiben szerepel.

Fotó: Claudette Barius – © Universal Pictures

A Mi sok szimbólumot használ ugyan, de a hangsúlyokat mégsem ezekre, vagy a trailer sugallta önmagunkkal való vívódásra helyezi. Sokkal nagyobb összpontosítás van a látvány, hangulat és a suspense összhatásán, amit aztán tényleg a filmvégi Nagy Mindent Leleplező Végkifejlet követ. Ezt azért hangsúlyozom ennyiszer, mert egészen az utolsó, nagyjából 15-20 percénél az embernek pont kezdd egy kicsit elege lenni a hentelésből. Eddigre már inkább a filmet kezdené el fejtegetni az útközben szerzett információkat felhasználva, mikor is a film egyszerűen elmeséli önmagát. Így sajnos minden örömtől megfosztja a nézőt, amit a történet felfedezése okozhatna, de nem kell aggódni, mert Peele még a legeslegutolsó pillanatra is tart néhány meglepetést.

A ruhák, állatok, a szereplők szokásai, hobbijai, a különböző családok belső konfliktusai, a gazdag fehér szereplők suttyósága, a tévéreklámok és azok társadalmi lenyomata, a furcsa, gonosz alteregók tulajdonságai és neveik, Isten emlegetése és néhány bibliai szám egy olyan tükör széttört részletei, amit valaki izomból vert be féltéglával, mikor belenézett. Így viszont külön-külön mást és mást mutatnak, és bár van néhány összeillő elem, pont a legnagyobbaknak nem találjuk meg a helyét abban a tükör darabokból álló kusza mozaikban, amiben csak egy dolgot látunk tisztán: önmagunk torz képét.

Mi (Us), 2019, 1 óra 56 perc. 24.hu: 6.5/10

Borítófotó: Claudette Barius – © Universal Pictures

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik