Milliárdos iparág épül a motivációra-inspirációra, nem elég, hogy tele vannak a boltok önsegítő könyvekkel, közhelyekkel házaló megmondóemberek arénákban szórják a bullshitet százezrekért, de még motivációs popzene is van, és gond nélkül tudnánk naphosszat úgynevezett inspiráló videókat nézegetni a neten. Ugyanakkor, mint mindenben, itt is jellemző az Eric Clapton által felvázolt helyzet: kilencvenöt százalék szemét, öt százalék kincs, és a valóban hiteles motiválóemberek egyike, bizony, Dwayne „A Szikla” Johnson. Nagyon ambivalens élmény leírni ezt, hiszen mégis csak egy kigyúrt hollywoodi ripacsról beszélünk, de ha végig nézünk a Szikla életén, felemelkedésén, és azon, hogy hogyan él most, a csúcson, nem maradnak kételyek.
Ez az ember tényleg a bányászbéka segge alól kaparta ki magát, csóró, kisebbségi senkiből lett először a pankráció királya, majd a filmiparban is végig csinálta ugyanezt, és a kezdeti B-, sőt, kit áltatunk, ZS-kategóriás filmecskéktől eljutott a sokat szidott, de azért kétségtelenül A-kategóriás Halálos iramban-franchise-ig, és azóta is folyamatosan emelkedik a csillaga. Ráadásul közben nem ment tönkre a testi-lelki egészsége, volt nejével üzlettársak, jelenlegi családja is működik, és ma is annyit és olyan keményen edz és dolgozik, hogy abba belegondolni is rossz, pedig nem nagyon szorul rá, hogy ennyire az arcán pörögjön. Szóval ő valóban joggal motiválgat, így aztán nem meglepő az sem, hogy a soron következő karrierlépése is egy motiváló kis történet lett, ráadásul Dwayne saját háza tájáról, a pankráció világából.
A Családi bunyó ugyanis egy létező pankrátor valóban megtörtént sztoriját dolgozza fel éspedig igazi Szikla-szerelemgyerekként. A legendárium szerint Dwayne egy dokumentumfilmben hallott először Saraya-Jade Bevisről, pankrátornevén Paige-ről és családjáról, a Knightokról, akik Johnson sajátjához hasonlóan igazi pankrátorfamília, olyan őrült sztorival, hogy az muszáj volt elmesélni. Így aztán Johnson filmet íratott csapatával a történetből, és miután a nagy stúdiók elhajtották, független filmként gyártotta le, exnejével és további kollégákkal producere volt a filmnek, mely aztán a Sundance-en debütált, ami finoman szólva is szokatlan Dwayne Johnson blockbuster-karrierjében.
A sztori egy brit családról szól, amelynek élete a pankráció, a szülők is pankrátorok voltak, a bunyó hozta őket össze, és húzta ki őket a bűnözésből, és gyerekeiknek is élete a sport, főleg a két kisebbnek, akik profi pankrátor-karrierről álmodoznak, miközben nagytesójuk börtönben van. Természetesen a bunyóból is élnek, a fiú, Zak kisvárosuk fiataljait edzi és húgával, Sarayával rendszeresen ringbe szállnak a szülők által szervezett és hosztolt meccseken. Idilli állapot lenne csak hát kevés a néző és a pénz, többre vágynak, a sportág csúcsára, a WWE mezőnyébe, bajnoki címekre, a teljes csomagra. A nagy esély meg is érkezik, elhívják őket egy próbameccsre, ám onnan csak Sarayát, új pankrátornevén Paige-et választják ki, hogy részt vegyen a brutális tengerentúli kiképzésen, ami után esélyt kaphat a legnagyobbak közé kerülni. Ami természetesen éket ver az addig elválaszthatatlan tesók közé, és a kiképzés sem olyan, amilyennek várta.
A Családi bunyó legfőbb előnye, hogy szíve és humora van, mert egyébként egészen gyengus lenne. A forgatókönyv kaotikus, egyenetlen, le-leül, és úgy általában az érzelmekkel sem fogja elég erősen a nézőt, jobb pillanatokat gyengébbek követnek, hiányzik az egységes színvonal, és a hangulat is csak néha csillan meg igazán, ilyen formán az egyébként sem rövid film még hosszabbnak érződik. A karakterábrázolás is lapos és közhelyes, a szülőket alakító Lena Headeyt és Nick Frostot leszámítva, akik brillíroznak – Headeyt különösen szórakoztató komikaként látni a Trónok harca Cerseijének túltolt intrikussága után. Dwayne Johnson jelenléte teljességgel felesleges, pár ripacs poénon kívül semmit nem ad hozzá a sztorihoz, nyilvánvalóan csak azért vállalt szerepet, hogy egy kicsit könnyebben promózhatóvá tegye szerelemprojektjét, de nem szakadt bele az alakításba, az biztos.
Viszont az említett szív és humor mégis van annyira erős, hogy átsegítse a nézőt a gyengébb időszakokon, és végső soron egy erős közepesre hozzák ki a film mérlegét. Az egyébként a sportfilmek dramaturgiáját csak nyomokban követő film a végét abszolút sportfilmesre vette, és mint ilyen, hatásos is, végre egy igazi érzelmi csúcspont, kellett volna ebből több. A végefőcím alatt dokumentumfilm-részletekért külön megérte megnézni a filmet, fergeteg a valódi Knight-család minden egyes megszólalása, abszolút érthetővé teszi, hogy miért akarta a Szikla ennyire elmesélni ezt a történetet. Reméljük, talál még ilyeneket, és a blockbusterpiacon kívül is szépen felfejlődik, ahogy eddig mindenben, amibe belevágott.
Családi bunyó (Fighting with my Family), 2019, 108 perc. 24.hu: 6/10
A trailert meg csak óvatosan, irdatlan spoileres.
