Ahogyan arról írtunk, a bronzmeccset ugyan elveszítette Karakas Hedvig, de 5. helyével magának is kellemes meglepetést okozott a Papp László Sportarénában.
Előbb a svájci Csatarit, majd a román Ohai-t verte, hogy azután a francia Paviával fusson össze, ő verte meg a londoni bronzmeccsen. Most is, így a vigaszág maradt, ahol iponnal nyert a szerb Rogic ellen, jöhetett az éremcsata. Az orosz Zablugyina jobb volt, így a magyar lány az 5. helyen végzett.
Fotó: MTI
Az Eb előtti keretedzésen azt mondtad, csak akkor vállalod a szereplést, ha 100 százalékos leszel. Mikor született meg a döntés?
Egész hétvégén ezen gondolkodtam, hogy mi legyen, végül hétfőn az indulás mellett döntöttem.
Döntöttél vagy döntöttetek? Volt, aki féltett?
Nagyjából mindenki. Sokak véleményét meghallgattam, az edzők a szakmai oldalról tekintve mind azt mondták, ne induljak. A család, a barátok – akik „nem értenek hozzá” – viszont bátorítottak, hiszen mégiscsak itthon van az Eb, szerettek volna nekem szurkolni. Ők nem tudják persze, hogy egy vereség vagy kudarc hogy csapódna le az emberben, így könnyedén biztattak. Végül én döntöttem, Peti (Toncs Péter – a szerk.) nem tudom, örült-e, szerintem féltett, hiszen reálisan egymeccses vagyok még. Szerintem ő is aggódott amiatt, hogy egy vereség miként hatott volna rám. Még én nyugtattam, hogy minden rendben lesz. Ez így is lett. Egészen addig, amíg fel nem mentem a szőnyegre.
Miért?
Valamiért hatalmas nyomást éreztem magamon, alig tudtam felmenni a szőnyegre. Talán a kudarctól féltem, vagy izgultam, nem tudom. Azt hiszem, szerettem volna csodát csinálni.
Félig-meddig sikerült is.
Igen, de azért lehetett volna még szebb. Egy darabig még bennem lesz a bronzmeccs, mert ha nem is végig, de úgy éreztem, hogy kézben tartom a mérkőzést. Sajnos, a sérült vállamra a földharcban rárepült az ellenfelem. Nem akartam komolyabb sérülést, lekopogtam, nem bírtam tovább tartani. Talán, ha koncentráltabb vagyok… Mentálisan megterhelt egy kicsit a nap.
Abban a két órában, ami a délelőtti és a délutáni, döntő szakasz között van, mit csináltok? Elvonultok? Sétálgattok, pihentek? Esztek-isztok? Furcsa lehet ez az időszak, főleg itt, ahol folyton ismerősökbe botlotok.
Furcsa volt, mert az első meccsen nagyon elfáradtam, főleg lelkileg, de az izmaim is kimerültek. A stressz lenyomott, a román lány elleni meccsen ez meg is látszódott. Ha Pavia ellen felkészült vagyok, akkor megvertem volna, bár eddig ez csak egyszer sikerült. Utána aztán „felébredtem”, tudtam, hogy amit akartam, elértem, volt három meccsem, még meglehet a bronz is. Az a meccs adott egy nagy lökést. A szünetben megittam egy kávét, próbáltam sétálgatni, kicsit kitisztítani a fejem, és eldöntöttem, nekem kell az az érem.
