Ahogy Montesquieu mondta, hogy ő elsősorban ember, és csak azután francia, én csak nagyjából ötödsorban érzem magam vaknak, elsősorban Varga Szabolcs vagyok.

A látássérült jogász hazánkban a látássérültek jogvédelmével foglalkozott, majd hat évvel ezelőtt Bécsbe költözött, ahol egy kiállításon dolgozik. Félig-meddig a véletlen folytán került az osztrák fővárosba, miután 2012 végétől Magyarországon nem volt elérhető elegendő támogatás a munkájára, így munkanélküli lett. Ekkor bukkant egy álláslehetőségre egy vakok számára fenntartott csoportban, Szabolcs pedig nem félt a változástól, belevágott az ismeretlenbe. A bécsi állás helyszíne hasonlít az itthon  közismert Láthatatlan Kiállításra, csak Ausztriában a Párbeszéd a sötétben nevet viseli.

A tárlat különlegességét Szabolcs szerint az adja, hogy a lehető legjobb terepet biztosítja fiatalok számára idegennyelv-tanulásra, hiszen hol máshol lenne rákényszerítve valaki, hogy megszólaljon egy nyelven, aminek használata közben még nem teljesen magabiztos, mint egy sötét szobában, ahol semmilyen más módja nincs az érdemi kommunikációra. Egy kávézóban például könnyedén el lehet mutogatni bármit, ha nem tudjuk magunkat kellően jól kifejezni, de a sötétben ez nem lehetséges, muszáj megszólalni. Ahogy Szabolcs is emlékeztet, sok vak ember állítja, hogy már csak azért is többszörös munkabefektetést igényel, ha valaki nem lát, mert sokkal többet kénytelen beszélni, mint mások.

Szabolcs úgy érzi, az elmúlt hat év alatt sikerült beilleszkednie a kinti világba, jelenleg azért tartózkodik Budapesten, hogy letegye közlekedésbiztonsági vizsgáját leendő vakvezető kutyájával, Ice-szal, akit a Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskola képzett ki.

Szabolcs a budapesti Vakok Iskolájában kezdte tanulmányait, majd Győrben járt középiskolába.

Nincs mit szépíteni, ekkoriban elég gyámoltalan voltam a közlekedésben

– jegyzi meg. Édesanyja túlzottan féltette őt, így nem mozgott olyan magabiztosan az utcán, mint szeretett volna, nem is nagyon hagyták, hogy egyedül közlekedjen. Pedig úgy érzi, ha kapott volna megfelelő segítséget, akkor talán könnyebben útnak engedték volna.

Ezeknek a tapasztalatainak is köszönhető, hogy már húsz éve vakvezető kutyával közlekedik, noha azt vallja, ő nem biztos, hogy adott volna magának kutyát, először valamilyen mozgástréninget érzett volna leginkább hasznosnak, azonban akkoriban ilyesmire semmilyen lehetősége nem volt.

A jogász szakma választásában közrejátszott, hogy középiskolában jól teljesített az oda elvárt felvételi tárgyakból, illetve a képzés elérhető volt Győrben, így nem kellett másik városba költöznie. Később a szakmát is megszerette, mint mondja, mindig is az volt a célja, hogy olyanoknak segítsen, akik nem értik a jogi szakzsargont, hogy melyik jogszabály pontosan mit jelent. Szeretett volna közvetíteni, lefordítani az átlagember számára, mi áll az egyes szakszavak mögött.

Az egyetem elvégzése után először nem akart Budapestre költözni, de később egy ideig Székesfehérváron kellett élnie, így rá volt kényszerítve a mobilitásra. Itt jött a képbe a vakvezető kutya.

Ha ötezer év múlva kihántolják majd a csontjaim, látni fogják, hogy na, ezt az embert évtizedeken keresztül húzta valaki a bal kezénél

– feleli Szabolcs arra a kérdésre, miben változtatta meg az életét, hogy kutyára cserélte a fehér botot.

Az évek során többször előfordult vele, hogy ő is segített bottal közlekedő vakoknak, akik valamilyen akadályba ütközve nem értek volna be időben munkahelyükre, így belé kapaszkodtak, ő pedig vezette őket a kutyájával.

Azt nem tudja összehasonlítani, fehér bottal vagy kutyával könnyebb a látássérülteknek, hiszen a látó embereknél sem lehet általánosságban megítélni, hogy rollerrel vagy biciklivel érdemesebb-e közlekedniük, szerinte mindenkinek azt az utat kell választania, amit kényelmesebbnek tart.

A rengeteg vakvezető kutyával töltött év alatt Szabolcs is megtapasztalta, hogy egy kutyával akadnak bonyodalmak is bőven, például gyakran harcolnia kell azért, hogy kísérőjét beengedjék valahova – akár itthon, akár Bécsben.

E téren kevés különbséget tapasztalt a két ország között, sőt, mint mondja, kinn kevesebb vakvezető kutya van, mint hazánkban, így gyakran előfordul, hogy rájuk csodálkoznak. Szabolcs sokszor úgy érzi, mintha egy hirdetőtáblaként működne, odamennek hozzá, kérdezősködnek a kutyáról, ilyenkor kicsit pedagógusként kell  viselkednie, szívesen elmagyarázza bárkinek, hogyan zajlik a kiképzés, vagy miért nem szabad csak úgy megsimogatni, munka közben megzavarni az ilyen kutyákat.

Sok tennivaló van a kutya körül, de olyan ez, mint amikor egy embernek veterán autója van: akkor nála mindig van csavarhúzó készlet, egy idő után pedig fel sem tűnik neki

– mondja Szabolcs, aki az évek során megtapasztalta, hogy milyen segítséget nyújt a vakok számára egy kutya a mindennapokban, hiszen bármikor kialakulhat egy váratlan körülmény, akár egy építkezés a bejáratott útvonalon, amikor a hazaérkezést is igazi sikerélményként éli meg.

A vakvezető kutyák számára kihívást jelent megszokni, hogy a vakok nem úgy kommunikálnak velük, mint a látó emberek. Szabolcs születése óta vak, így nem tud a kutya szemébe nézni, vagy megmutatni neki, mi hol van, kizárólag szóbeli irányítást tud alkalmazni, pedig a kutyák pedig jobban szeretik a metakommunikációt. Nem arról van szó, hogy ne értenék a hanggal adott instrukciót, de meg kell szokniuk.

Az a helyzet, hogy ha a kutyát nem engedik be valahova, akkor engem sem – és itt nem csak intézményekre kell gondolni, hanem olyan ismerősökre is, akik azt mondják, legközelebb menjek kutya nélkül. Én ilyenkor csak azt mondom, oké, legközelebb gyere autó nélkül.

Legutóbb egy repülőút szervezése során kellett megküzdenie egy váratlan problémával: egy áprilisi barcelonai utazást tervezett, és egy olyan légitársasággal szeretett volna repülni, aminek járatain csak egy segítőkutya tartózkodhat, egy ismerőse azonban szintén vakvezető kutyával utazna a gépen, így egyikőjüknek másik járatot kell majd választania.

Szabolcs emiatt az Egyenlő Bánásmód Hatóság felkeresését tervezi, hiszen abszurdnak tartja, hogy egyszerre két vakvezető kutya ne utazhasson egy repülőgép fedélzetén, amikor más légitársaságoknál három-négy kutya is felmehet egyszerre egy gépre.

A jogász szerint alapvetően nehéz összehasonlítani Ausztriát és Magyarországot abban a tekintetben, milyen az általános hozzáállás a vakokhoz, hiszen Bécsben ugyan gyakran megkérdezik, hogy segítsenek-e, eközben azonban folyamatosan távolságtartást érzékel a helyiek részéről, míg Magyarországon jobban el lehet merülni egy beszélgetésben, akár egy ismeretlennel is.

Egyszer hallgattam egy riportot egy klasszikafilológussal, aki rendszeresen járt Görögországban és Németországban is. Azt mondta, nagyon jó, hogy Németországban pontosan jönnek a buszok, de amikor elege lett az esőből, elutazott Görögországba, és egy ideig nem zavarta, hogy nem jön pontosan semmi

– felei Szabolcs arra a kérdésre, itthon vagy Bécsben érzi-e jobban magát.

Az elmúlt hat évben az osztrák fővárosban leginkább ez a távolságtartás zavarta, ennek következtében nagyon nehezen alakultak ki ismeretségei és barátságai. Magyarországon viszont az bántja, hogy sokszor csak szomorúságot tapasztal az utcákon.

Szabolcs úgy érzi, nem azért került ki Bécsbe, mert annyira kapart volna, hanem mert megvolt benne a nyitottság, hogy kipróbáljon valami újat. Ehhez meglehetősen össze is kellett szednie magát, hiszen alig néhány nappal az első kinti munkanapja előtt tudta meg, hogy felvették, ekkoriban pedig fogalma sem volt, mi hol található a teljesen ismeretlen városban.

Elhatározta, hogy Magyarországra sosem lesz egy rossz szava sem, hiszen azzal együtt, hogy Ausztriában több a pénz, nem feltétlenül bánnak jobban vele. Akár azt is el tudja képzelni, hogy nem Magyarország vagy Ausztria jelenti majd számára az otthont hosszú távon, egy harmadik országban is kipróbálná magát. Spanyolországba például bármikor szívesen költözne, de nem a tengerpart, hanem az ottani emberek hozzáállása miatt.

Azt nem tudja, mit mondana, ha Magyarországon adódna valamilyen lehetőség számára, hiszen hat év ugyan hosszú idő, de nem érzi úgy, hogy javultak volna a munkavállalás feltételei hazánkban. Szerinte a fogyatékos embereknek több lehetőségre lenne szüksége, hiszen a kötelező kvótát ugyan kezdik nálunk is betartani, de ez annyit jelent, hogy heti 20 órában dolgoztatják őket a lehető legkevesebb bérért.

Előrelépést az hozhatna, ha valakit nem a támogatásért vennének fel, hanem mert tud valami olyasmit nyújtani, amire annak a cégnek szüksége van, és az csak másodsorban lenne szempont, hogy ő egyébként vak. Bízik benne, hogy belátható időn belül a multik is megtanulják, nem az a legjobb megoldás, ha felvesznek valakit pusztán azért, hogy teljesítsék a kvótát, hanem e helyett akár olyat is alkalmazhatnak, akit valóban a minőségi munkáért fizetnek.

Magyarországról leginkább a csípős Piros Arany hiányzik

– mondja el végül, hozzátéve, hogy azért természetesen hiányoznak neki az itthoni barátai, és azóta is motoszkál benne a gondolat, hogy mi lehetett volna belőle itt, ha kap valamilyen lehetőséget. Szerinte külföldön mindig éreztetik vele kicsit, hogy ő csak „odament”, Magyarországra viszont mindig hazajön.