Nem szabad elfelejtenünk, hogy abban a korban – bár Kopernikusz már az előző évszázadban előadta saját elméletét – még a Föld-középpontú világkép volt elfogadott, így Galilei joggal feltételezte, hogy három mozdulatlan égitestet talált. Szerencsére január 8-tól március 2-ig folytatta megfigyeléseit, melyek során nemcsak egy negyedik égitestet talált, hanem az is kiderült, hogy ezek mozgásban vannak.
A felfedezés tehát valójában nem azért fontos, mert ismertté vált a Jupiter (jelenleg ismert) 64 holdja közül a négy legnagyobb, hanem azért, mert ezek nem a Föld körül keringtek, ami értelemszerűen szembement a Föld-központúsággal.
A Galilei-holdak közül a belső három érdekes összhangban mozog
Forrás: Wikipédia
Persze abból négy évszázaddal ezelőtt sem lehetett megélni, hogy az ember vadi új égitesteket talál a vadi új, 20-szoros nagyítású teleszkópjával – sőt, a házi barkácsolt teleszkóp alkatrészeit is valamiből ki kellett fizetni –, ezért Galileo akkoriban a híres Medici család alkalmazásában állt.
Matematikát tanított 1605-től annak a Cosimo de’ Medicinek, aki 1609-ben megörökölte a toszkánai nagyhercegséget. Természetesen Galilei jóban akart maradni mecénásával, ezért valószínűleg további anyagi támogatások reményében (1610. február 13-i levelében) felajánlotta, hogy róla nevezi el az égitesteket.
Egyetlen kérdése az volt, hogy Cosmica Sidera (Cosimo csillagai) vagy Medicea Sidera (Medici csillagok) legyen a név – az utóbbi a Medici-klán mind a négy testvérét (Cosimo, Francesco, Carlo és Lorenzo) örökítette volna meg. A nagyherceg az utóbbi megoldást preferálta.
Hogy akkor miért úgy ismerjük őket manapság, mint a Galilei-holdak, melynek nevei (Jupitertől számított átlagos keringési távolságuk növekvő sorrendjében) Io, Európé, Ganümédész és Kallisztó? Nos, ehhez egy Simon Marius nevű úriembernek van köze, aki 1614-ben azt állította, hogy Galileinél korábban fedezte fel az égitesteket és Zeusz (Jupiter görög megfelelőjének) négy szeretőjéről nevezte el őket.
A Galilei-holdak montázsa
Fentről lefelé az Io, az Európé, a Ganümédész és a Kallisztó
Forrás: NASA
Galilei persze azonnal tagadott és létrehozta azt a számozási rendszert, amit a holdak nevei mellett mai napig használunk – vagyis a bolygótól számított távolság alapján (esetünkben Jupiter) I, II, III és IV.
A 20. század közepén azonban elkezdték megtalálni a belső holdakat, ezért a számozás helyett végül Marius nevei maradtak fenn, együttesen viszont (elfogadott) felfedezőjük neve szerint hivatkozunk rájuk.
