Amióta együtt vagyunk a férjemmel, probléma van az anyóssal, az évek alatt ugyanis többször is kijelentette, hogy nem tud engem elfogadni. Húsz éve vagyunk házasok, van egy 12 éves lányunk, és most ott tartunk, hogy én két éve nem tehetem be a lábam a házukba. Karácsonykor se, pedig nem egy szuper nagymama, sőt, a lányunk se szívesen tölt vele időt, igazi boszorkány. A hátam mögött folyamatosan kibeszél, szid engem, még a lányomnak is, mintha képtelen lenne elfogadni, hogy külön családunk van. Mit tegyek? Hogyan viselkedjek vele, hogy meglegyen a családi béke? Ez most mindannyiunknak rossz, kivéve persze őt, aki örül, hogy két éve nem kell engem látnia se.
Az olvasói levelet Helga küldte nekünk, akinek természetesen álnevet adtunk, hogy ne legyen felismerhető a személye. Az anyós problémákról viszonylag kevés szó esett eddig az Így jártam blogban, várjuk a további olvasói leveleket a témában.
Mit lehet tenni?
Mérgező anyósoknak és apósoknak nevezhetjük a partner szüleit, amennyiben kéretlen tanácsokkal látnak el, beleszólnak abba, hogyan és kivel éli a gyerekük az életét, továbbá ha érzelmi zsarolásban gyakorlatilag verhetetlenek, és ez abban nyilvánul meg, hogy a partnernek rendszeresen választania kell a szülei és a szerelme között. Vannak anyósok/apósok, akik egyáltalán nem hagyják érzelmileg leválni a fiukat, és akár 50 éves felnőtt férfiakon is azt látni, hogy az illetőnek nincs saját identitása az édesanyja előtt.
A párkapcsolatokat, házasságokat meg tudja keseríteni az anyós/após személyisége, és ezt azért fontos kimondani, mert minden viselkedésük, ellenállásuk és hisztijük tulajdonképpen az ő saját személyükből fakad, nem a meny vagy a partner hibájából. Sajnos a mérgező személyek szeretik úgy alakítani a balhékat, hogy a házaspár mindkét tagja bűnösnek érezze magát ezért vagy azért, és ez a bűnösség érzése, a lelkiismeret-furdaláskeltés az egyértelmű jele annak, hogy valami nincs rendben velük. Azt is hozzá kell tenni, hogy bár mindenkinek megvannak a maga szerepkörei, a szülőnek joga van ahhoz, hogy nemtetszését fejezze ki, ha úgy látja, gyermeke rosszul választott – azonban nem egyfolytában 20 éven keresztül, és ha másért nem, azért mindenképpen el kellene fogadnia, mert szereti őt és gondoskodik róla.
Mindezt úgy, hogy nem támadóan, ítélkezve a másik felett, az arcába kiabálni a saját véleményét az anyósának. Az pedig alapvető elvárás, hogy tisztelettel bánjon a szerelme szüleivel. A nehéz helyzetben a megoldás az lehet, hogy az olvasónk (és természetesen mások is, akik hasonlóan kénytelenek élni) megtanulnak ügyesen kommunikálni. A megfelelő kommunikációval valamelyest a helyükre kerülhetnek a problémák, de csak akkor, ha belátjuk és ismételgetjük magunknak, hogy az anyós viselkedése nem a mi hibánk, már régóta ilyen az ő jelleme. Az első és legfontosabb lépés, hogy amikor felismerjük, hogy játszmázik, ne menjünk bele, zárjuk rövidre azzal, hogy nem támadunk, nem vitatkozunk vele.
Az önbizalom-erősítés az alapja a megoldásnak, a gyerekek mellett is legyen énidő, masszázs, séta, beszélgetés a barátnőkkel, edzés, jógaóra, és bátran vásároljunk magunknak szép ruhát, fehérneműt. Ezeket rendszeresítsük az életünkbe, és jöhetnek a továbbiak:
- Megfelelően értékeljük-e magunkat, esetleg túlreagáljuk-e a kritikákat?
- Milyen gyakran fordul meg a fejünkben, hogy szakítani kellene az anyós miatt, vagy hogy semmit nem tehetünk, mindig ő győz?
- Felrobbanunk a dühtől a vita közben vagy inkább némán tűrjük a bántást?
- Reálisak a partnerrel szembeni elvárások, vagy az a valódi vágy, hogy téged válasszon a családja helyett?
- Reálisak az elvárások az anyóssal, apóssal szemben, vagy azt szeretnénk, ha pótszüleinkké válnának?
Ezekre a kérdésekre őszintén válaszoljunk, és nézzünk szembe a valódi érzéseinkkel. A partnernek lehet, hogy csak idő kell, amíg leválik a szüleiről, és az is lehet, hogy nem a megfelelő formában fejezzük ki számára az érzéseinket a szüleivel kapcsolatban. Ahhoz, hogy együtt kezeljük az anyós okozta károkat, szilárdabb kapcsolatot kell építeni, és meg kell tanulni először egymáson, hogyan érdemes kommunikálni. A hibáztatás, ítélkezés, heves viták vagy a némaságba burkolózás helyett ott és akkor amikor szükséges, az alábbi mondatokkal zárjuk le a vitát:
Sajnálom, hogy így látod. Jogod van a véleményedhez. Ezt még átgondolom.
Az egyetlen, amivel a leginkább megvédhetjük magunkat és a saját családunkat, ha nyugodtak maradunk, és higgadtan egyetlen mondatokkal lezárjuk a vitát. A megszilárdult párkapcsolatban érdemes közösen határokat felállítani, és megbeszélni meddig adunk teret az anyósnak a saját életünkben. Azt mindenképpen érdemes figyelembe venni, hogy ne adjunk további támadási felületet, a védekező álláspontból pedig inkább váltsunk át arra, hogy okosan kommunikálunk.
A sorozatunk többi cikkét ide kattintva olvashatod el.
Kiemelt kép: Besenyei Violetta
