A román nemzeti ébredéssel párhuzamosan az értelmiség egyik legfőbb politikai célként fogalmazta meg minden román egy államban történő egyesítését még a XIX. század első felében. A századfordulóra ez nyílt területi követeléssé vált Bulgária és Oroszország, de főleg Magyarország irányába: a történelmi Erdély, Partium és a Bánság románok által is lakott megyéit akarták bekebelezni. Az 1859-ben létrejött államnak természetesen fikarcnyi esélye sem volt az Osztrák-Magyar Monarchiával szemben egészen 1916 nyaráig.
Az írott szó sem kötelez
A Román Királyság semleges maradt az első világháború kezdetén, holott elvileg a központi hatalmak szövetségese volt, Olaszországhoz hasonlóan kivárt, melyik fél mellett érdemes harcba szállni. A visszautasíthatatlan ajánlat az antanttól érkezett: ha megtámadja a Monarchiát, a háború után megkapja Erdélyt és Kelet-Magyarországot a Vásárosnamény–Debrecen– Csongrád–Tisza vonalig. Ám a ’16. augusztus 17-én aláírt titkos bukaresti szerződés tartalmazott egy kitételt is: ha az ország az általános fegyvernyugvás előtt békét köt, fenti ajánlat érvényét veszti.
A kormány és a király Moldvába menekült, orosz segítséggel sikerült megállítani az központi hatalmak előrenyomulását, állóháború alakult ki itt is. Miután azonban a nagy medve letette a fegyvert, a románok is megkötötték a különbékét 1918. május 7-én.
Végül jó érzékkel, 1918. november 10-én, szűk egy héttel a Monarchia kapitulációja után, egy nappal az általános fegyverletétel előtt Románia visszaállt a „küzdelembe”, így másnap hadviselő félként, a győztes oldalon fejezte be a háborút.
A következő „lehetőség” mint tudjuk, már Trianonban csúcsosodott ki, de 1920. június 4-ét megelőzte egy itthon kevéssé ismert, mégis rendkívül fontos dátum: 1918. december 1. Ezen a napon egy Gyulafehérvárra összehívott román nemzetgyűlés kimondta 26 magyarországi, román nemzetiségű lakosokkal is bíró vármegye egyesülését a Román Királysággal. Helyi román kormány alakult, nemsokára megérkezett a román királyi hadsereg, Erdély hazánk számára elveszett. Romániában viszont Ceaușescu bukása után ez a nap vált a legnagyobb nemzeti ünneppé.
A századik évfordulón Dr. Zahorán Csaba történésszel, a Trianon 100 MTA-Lendület Kutatócsoport munkatársával beszélgettünk e nap részleteiről és jelentőségéről.
Erdély elszakad és kész
A birodalom végóráiban IV. Károly császár és király kiáltványa alapján sorra alakultak a Nemzeti Tanácsok, a Monarchia népei nagy lendülettel vették kezükbe sorsuk irányítását. Így tettek az erdélyi románok is, és a magyar kormánytól november 9-én ultimátumban követelték, hogy adja át a hatalmat a Központi Román Nemzeti Tanácsnak a románok lakta megyékben.
Károlyiék álláspontja szerint úgyis a békekonferencián dől el minden, addig pedig megpróbáltak megegyezni:
Jászi Oszkár nemzetiségügyi miniszter érkezett Aradra a Központi Román Nemzeti Tanács képviselőivel tárgyalni, kormánya nevében minden eddigi követelés teljesítését, a lehető legszélesebb autonómiát ajánlotta. A román fél azonban nem egyezkedett, mereven ragaszkodott Erdély elszakadásához, a tárgyalások hamar zsákutcába futottak és véget is értek
– mondja a 24.hu-nak Zahorán Csaba.
A nyíltan vállalt szeparatista törekvések ellenére a kabinet nem lépett, miközben a másik oldalon lázasan folyt a munka. November 20-án minden románok lakta települést felszólítottak, válassza meg képviselőit, és december elsejére küldje Gyulafehérvárra a népgyűlésre, hogy a nemzeti önrendelkezés jegyében együtt döntsenek Erdély jövőjéről.
Kisebbségben a románok
Itt érdemes egy pillantást vetni a térképre és tisztázni, mi is itt az Erdélynek nevezett országrész.
A „történelmi Erdély” a Királyhágónál kezdődik, területe 57 ezer négyzetkilométer, az egykori Székely- és Szászföldet, valamint hét magyar királyi vármegyét jelenti. A végül Trianonban Romániának ítélt Erdély területe 103 ezer km2, amely lakosságának – anyanyelvi megoszlás alapján – 54 százaléka volt román, 32 magyar, 11 pedig német. A románság többségben volt ugyan, de csak hajszálnyival. Ennyit a nemzeti önrendelkezés hangzatos elvéről…
A gyulafehérvári nemzetgyűlés és a román igények egy kicsivel még ennél is nagyobb területre, 26 vármegyére terjedtek ki, az 1920-ban Romániához csatolt, mondjuk úgy „trianoni Erdélyen” kívül Máramarost, a Bánátot és Békés megyét –
Az összes román egyesülése Romániával
A lényeg, 1918. december 1-jén összesen 1228 (vagy más adatok szerint 1450) küldött gyűlt össze Gyulafehérváron, az utcákon pedig százezres román tömeg fejezte ki támogatását.
Nem véletlen a helyszínválasztás, a várost ma Románia spirituális központjának is nevezik. Többek között azért, mert 1599-ben a „három román vajdaságot először egyesítő” Vitéz Mihály ide, az akkori fejedelmi székhelyre vonult be győztes seregével, illetve mert itt végezték ki 1785-ben a román nemzeti hősként tisztelt két lázadó parasztvezért, Horeát és Cloșcát.
A román politikusok előzetes megállapodása értelmében a nemzetgyűlési határozat első pontja:
Az összes román 1918. november 18 / december 1-jei gyulafehérvári nemzetgyűlése, melyen Erdély, Bánság, Partium és Máramaros vidékeinek képviselői vesznek részt, kimondja az összes román és az általuk lakott területek egyesülését Romániával. A nagygyűlés különösen kinyilvánítja a román nemzet elidegeníthetetlen jogát a Bánság teljes területére, melyet a Maros, a Tisza és a Duna határol.
A további nyolc cikkely nagyon komoly szabadságjogokat, teljes nemzeti szabadságot ígért az érintett terület minden egyes népének. Nem akarjuk részletezni, itt olvasható.
Nem merték a népre bízni
Nagy volt a sietség és nem véletlenül, igyekeztek az egyesülés útjából minden lehetséges aknát és buktatót eltakarítani. A magyarokkal hiába próbálkoztak volna, és a szászok hozzáállása is kétséges volt, bár ők később, 1919 januárjában jóváhagyták a döntést.
Ne feledjük, hogy hiába tekinthetjük legitim nemzetiségi népgyűlésnek, mégiscsak politikusok akarata érvényesült. Nem tudjuk, hogyan döntöttek volna románok milliói, ha egy népszavazáson kérdezik meg őket. Ettől féltek az akkori vezetők is
– jegyzi meg a történész.
A gyulafehérvári határozattal egyrészt elejét vehették bármilyen későbbi népszavazásnak fennen hirdetve: már kifejeztük akaratunkat. Miért volt ez fontos? Mert az erdélyi román társadalom is ezernyi szállal kötődött a magyar államhoz és társadalomhoz a gazdaság, a kultúra, a személyes boldogulás, karrier terén egyaránt. A Monarchia jogbiztonsága, életkörülményei és a lehetőségek messze vonzóbbak voltak, az akkori Román Királyságot uraló oligarchák korrupt, elmaradott valóságánál. Nemzeti szempontból persze egyértelműen a Romániához, vagyis a saját nemzetállamhoz való csatlakozás volt a legvonzóbb opció, és végül ez is érvényesült.
Nem tudjuk, mi lett volna ha, de a sietség oka egyértelműen a magyar államhatalom és honvédelem konszolidálódásának, valamint egy esetleges népszavazás megtartásának a megelőzése volt. A másik fontos indok, hogy még a román királyi hadsereg megérkezése előtt kinyilvánítsák elszakadási szándékukat, nehogy úgy tűnjön, a román államhatalom nyomására cselekedtek. Ferdinánd király katonái gyorsan közeledtek, már a belgrádi fegyverszünet megkötése előtt átlépték a határt, karácsonykor elfoglalták Kolozsvárt, 1919. augusztus 4-én bevonultak Budapestre.
Csak az első pont maradt érvényben
Az elszakítani kívánt területet 1920 tavaszáig a román királyi hadsereg oltalma alatt működő autonóm helyi kormány irányította, csak ezt követően tagolták be „Transsylvániát” a román közigazgatásba. A magyar kormány tiltakozott, reménytelenül későn, de elkezdte szervezni a fegyveres ellenállást, a sebtiben szervezett, kis létszámú Székely Hadosztály hősies helytállása kevés volt a megszállók ellen.
Még a gyulafehérvári határozat elébe menve 1918. november 28-án Marosvásárhelyen székely nemzetgyűlés tett hitet Magyarország egysége mellett. December elsejére válaszként, december 22-én Kolozsvárott több tízezernyi magyar gyűlt össze: önrendelkezést és az ország területi egységének megtartását követelték. A nagyhatalmak nyilván nem hallották meg őket, de legyünk őszinték: a románokat sem.
A gyulafehérvári határozatnak semmiféle jogi következménye, sem érdemi ráhatása nem volt a béketárgyalások kimenetelére, igaz, fontos érvként hivatkoztak rá a román diplomaták, de a nagyhatalmak végül az előre megírt forgatókönyv alapján rendezték a területi kérdéseket. Annál jobb, úton-útfélen hangoztatott propagandaeszköz volt azonban később a román politika számára
– mondja a történész.
Bukarestben sem gondoltak róla többet, hiszen a román kormány később csak egyetlen egy határozatot ismert el, az elsőt, ami ugye Erdély és Románia egyesülését mondta ki. Minden mást, köztük a kisebbségeknek ígért valóban széleskörű és haladó jogokat érvénytelennek tekintették.
Ma is neuralgikus pont
A leginternacionalistább néhány kommunista évet leszámítva rendszertől függetlenül mindig megemlékeztek róla, de december 1. a rendszerváltás után vált Románia legnagyobb nemzeti ünnepévé, és két szempontból is a magyar-román együttélés érzékeny pontja.
Egyrészt a legtöbb magyar számára nemhogy nem ünnep, hanem tragikus esemény emléknapja, míg a másik oldal teljesen jogosan kérheti számon állampolgárai lojalitását. Kimondva vagy kimondatlanul, ez már intelligencia kérdése, de mindenképp kellemetlen helyzeteket szülhet az egyén és a közösség szintjén is – főleg Erdélyben.
A jelen helyzetet is jól ismerő történész szerint ott ki is alakult egyfajta tolerancia: március 15. a magyarok, december 1. a románok ünnepe. Nem zavarják egymást, nem foglalkoznak a régi sérelmekkel. Ez persze nem mindig sikerül, a nacionalista uszítás minden időben megtalálja célközönségét.
Másrészt az autonómia. A romániai magyar közösség 1990-től kezdve autonómiaígéretként hivatkozik a gyulafehérvári határozatokra, amit a román fél azzal utasít vissza, hogy abban nem szerepel az autonómia kifejezés. Nagyon nehéz kérdés, és már annyira napi politika, hogy a történész is legfeljebb csak magánemberként foglalhat állást.
Kielemelt kép: Daniel Mihailescu / AFP
