A 2015-ben indult Deutschland 83 (Volt egyszer két Németország) abban a furcsa helyzetben volt, hogy bár pont a német közönséget nem sikerült meghódítania, a sorozat külföldön rendkívül népszerű lett: mind az amerikai, mind a brit nézők körében sikereket aratott (előbbi országban ez volt az első, tévében sugárzott német sorozat, utóbbiban egyenesen a legsikeresebb idegen nyelvű sorozat lett). Utólag talán érthető is, miért volt nagyobb a vonzereje külföldön a hidegháborús, NDK-NSZK szembenállást megörökítő sorozatnak, mely a témában pont odahaza már nem tudott olyan sok újat mondani, számunkra viszont pont, hogy ez volt benne az érdekes.
A Deutschland 83 szórakoztatóan, és egyáltalán nem szájbarágósan mutatta be az egész fonák helyzetet, amelyben németek éltek évtizedeken keresztül, és ezért cserébe el lehetett nézni a valószínűtlen fordulatokat és a szégyentelen nyolcvanas évek-nosztalgiát is, pláne, hogy az utóbbi nyilván használt a sorozat vonzerejének is. Az alapsztori, miszerint egy fiatal keletnémet határőr beépül a nyugatnémet hadseregbe, ahol fontos NATO-titkokhoz fér hozzá, eleve telitalálat, és ennek farvizén még be lehetett mutatni a szétszakított családokat, az NDK embertelen rendőrállama napi működését, és persze azt a semmivel sem összehasonlítható érzést, amit az a kelet-európai érzett a nyolcvanas években, amikor életében először tette be a lábát nyugaton egy szupermarketbe.
A sorozat most három évvel később, 1986-ban folytatódik: visszatér az összes fontosabb szereplő, sőt, még a kevésbé fontosak közül is egy páran, ezért nem árt kicsit felfrissíteni az első évaddal kapcsolatos emlékeinket, mielőtt nézni kezdjük. A sztori középpontjában továbbra is a kényszerből kémmé lett Martin Rauch (Jonas Nay) kalandjai állnak, ám most több szál is nagyobb figyelmet kap, a sorozat jóval szélesebb spektrumot fed le. Főleg, hogy míg legutóbb még ereje teljében láthattuk az NDK-t, most már gazdasági problémák nyomasztják a vezetést, a húsért már sorba kell állni a boltokban, de az elvtársak azzal vigasztalják magukat, hogy „ez azért nem Románia”, senki sem hal éhen. Az államnak tehát pénz kell, bármilyen áron: ebbe belefér az is, hogy a rendszer ellenségeivel kötnek gyanús fegyverüzleteket (így akár a dél-afrikai apartheid rendszerrel is), vagy az, hogy nyugati gyógyszergyárak termékeihez a saját, mit sem sejtő állampolgárait kínálja fel kísérleti nyúlként. Közben hiába lépett színre már Gorbacsov, a hidegháború még teljes lendülettel zajlik, akár afrikai proxy-háborúk formájában, mint amilyen az angolai polgárháború is, az első néhány rész ezért főleg Afrikában játszódik, így Dél-Afrikát, Angolát és a Kadhafi vezette, terroristákat támogató Líbiát is bejárjuk.
A fegyverbiznisz lebonyolítása lesz Lenora (Maria Schrader) feladata, aki ezúttal Dél-Afrikában dolgozik, ám az ügylethez szüksége van Martinra, aki Angolában rejtőzködik, miután az első évad eseményei miatt az összes titkosszolgálat őt keresi. Ahogy azonban az első évadban, úgy a nagynénje megint csak bajt hoz Martinra, és kezdetét veszi a földrészeken átívelő kalandok sora. Mivel az Amazon is beszállt a gyártásba, a sorozat láthatóan nagyobb költségvetésből gazdálkodik, ez pedig jót tesz neki, még akkor is, ha kétségtelenül kap egy kalandfilmes gellert. Ahogy azonban haladunk előre, úgy tevődik át a hangsúly Európába, azon belül is Berlinbe, ahol a szálak végül összefutnak. De ettől még a Deutschland 86 ugyanúgy elsősorban kémtörténet, kitekintéssel néhány egyéb, tipikusan a korra jellemző problémára, mint az akkor még megállíthatatlannak tűnő AIDS-járvány, és az NDK abszurd létezése.
Martint ezúttal leginkább az hajtja, hogy végre hazajuthasson a kisfiához, akit a Stasiban karriert csináló egykori menyasszonya, Annett (Sonja Gerhardt) nevel, Lenorát pedig az, hogy együtt lehessen afrikai szerelmével, Rose-zal (Florence Kasumba). Nem kell félteni az egyik legjobb karaktert, a három évvel ezelőtt fiaskó után átmenetileg kegyvesztetté váló Stasi-fejest (mellesleg Martin apját), Walter Schweppenstettét (Sylvester Groth) sem, aki némiképp új szerepkörben tér vissza, és szerencsére a hasonlóan jó figura Markus Fuchs (Uwe Preuss) is elég sokszor látható. Az időközben nyugaton sikeres könyvet író, és a Martin vetélytársaként megismert Thomas Posimski (Vladimir Burlakov) nővére, Tina (Fritzi Haberlandt) viszont új szereplő, és egy új konfliktust hoz magával. Ami viszont az első évadban nehezen elviselhető Alex Edelt (Ludwig Trepte) illeti, ő egy berlini AIDS-hospice-ban dolgozik, és az ő cselekményszála viszont kicsit erőltetett, még ha a végén lesz is némi jelentősége.
Van aztán egy sereg új nemzetközi szereplő, de az alkotók elég ügyesen megtalálják az egyensúlyt, hogy az afrikai kalandok és a nemzetközi kémjátszmák se vigyék el nagyon a fókuszt, pedig van egy kicsit groteszk, sőt, túltolt harci jelenet is egy angolai olajfinomítóban. Ezek az afrikai szálak pedig nem (csak) az egzotikum miatt kerültek be a sorozatba, hanem tényleg megmutatják a hidegháború egy olyan szeletét is, amelyről nem sok szó esik, pedig van valóságalapjuk (mint ahogy a szankciók sújtotta Dél-Afrikával üzletelő NDK sem fikció). Szokás szerint beemelik a cselekménybe az általunk is ismert történelmi eseményeket, így a Líbiából pénzelt terrorizmust, illetve az USA válaszcsapását, sőt, Csernobil sem maradhat ki, bár annak olyan komoly szerepe nincs ugyan, mégis vicces mai kikacsintás, ahogy a szovjetek kapásból álhírnek minősítik az atomerőmű-balesetet, percekkel azelőtt, hogy Gorbacsov bejelentette volna a katasztrófát.
Pontosan bemutatja a sorozat, hogy bármit is higgyünk utólag, a világ három évtizeddel ezelőtt is ugyanilyen veszélyes hely volt, melyben minden fontosabb szereplőnek megvolt a maga felelőssége. Az is a készítők, Anna és Jörg Winger javára válik, hogy az általuk kreált karakterek többségükben hihetőek, az első évadhoz hasonlóan itt sem a jók küzdenek a gonosz birodalma ellen, hanem minden sokkal bonyolultabb (feltűnik egy amerikai tábornok is, aki ellenszenvesebb nagyjából bárkinél), ugyanakkor ez nyilván nem jelenti az NDK relativizálását sem. Sőt, elég sötéten ábrázolják a Stasit és az NDK elnyomó rendszerét, a nyugatra szökést választó Fischer család története pedig tényleg kifejezetten drámai rész, a legerősebb az egész sorozatban.
Szerencsére nem változott a főcímzene sem: továbbra is Peter Schilling Major Tomját hallhatjuk minden rész elején, és ezt az érthetetlenül sok melankolikus, nyögvenyelős főcímdalt kitermelő európai sorozatipar ismeretében külön meg kell becsülni. Most is feltűnnek a betétdalok között az elmaradhatatlan korabeli slágerek a Cure-tól Falcóig, de külön öröm, hogy bekerül az NDK hírhedt punkzenekara, a későbbi Rammstein-tagokkal is felálló Feeling B, mint ahogy zajong egyszer az Einstürzende Neubauten is, miközben az NDK-állampolgárok anonim vallomásait Talking Heads– és Depeche Mode-kazettákra felvéve csempészik ki nyugatra. Az pedig, amikor a berlini amerikai követségen Rocky Horror Picture Show-nézésre hívják meg az NDK-s külügyeseket, külön emlékezetes. Ugyanúgy jó nézni a sorozat esztétikáját, a korhűnek tűnő ruhákat, frizurákat és bajuszokat – egyedül Martinnal vagyok bajban, mintha kicsit a mai kor számára idealizált lenne a megjelenése, de még ezzel együtt is el tudom hinni, hogy 1986-ban járunk a sorozatot nézve.
A Deutschland sorozat továbbra is okos és szellemes, de azért elsődleges célja a szórakoztatás marad, és ugyan már az első évad után is csábítónak tűnt az ötlet, hogy újabb három évvel később, a berlini fal leomláskor is követhessük a szereplők útját, ez most már bizonyos, hogy így lesz, várhatjuk három év múlva a Deutschland 89-et is. Mert ugyan az első évad végén is maradtak kérdőjelek, melyekre a mostani hiába adott választ, felvetett még sokkal több kérdést. És ha emlékszünk a páneurópai piknikre és a magyar határnyitásra a nyugatra induló keletnémet állampolgárok előtt, akkor még az sem kizárt, hogy magyar szál is lesz a következő évadban.
Deutschland 86, 10 rész, 2018, 8/10. A sorozat a német Amazon Prime-on látható, angol felirattal, egyelőre magyar vetítésről nincs hír.
