A Vezeklés egy görög dráma, egyfajta fordított Antigoné, amelyben a konfliktus nem a zsarnok eltemetése körül zajlik, hanem éppenséggel arról folyik egy per, hogy az eltemetett diktátor nem nyugodhat békében a sírjában. És rendszerváltó film, bár már 1986 decemberében – a gorbacsovi glasznoszty, az új nyilvánosságpolitika jegyében – bemutatták.
Ez utóbbi téren különösen élen járt az Elem Klimov vezette szovjet filmszövetség, amely fedezte, hogy a kópia Grúziából Moszkvába kerüljön az ártatlannak tűnő Don Quijote című film dobozaiban, és azt levetítsék a Gorbacsov-házaspár, illetve erősen reformpárti főtanácsadója, Alekszandr Jakovlev számára. Ezt követően kerülhetett csak sor a nyilvános vetítésre: a két és fél órás film döbbenetes hatást ért el a szovjet közönségnél. A szovjet olvasót a Szovjet Kommunista Párt hét évtizedes uralma hozzászoktatta ahhoz, hogy a művészi alkotásokat politikai agitációként értelmezze. Márpedig ilyen élesen Hruscsov XX. és XXII. kongresszusi beszédei és Szolzsenyicin Iván Gyenyiszovicsa óta nem szembesülhettek a sztálini korszak kritikájával.
Abuladze azonban nem csupán az 1937–1938-as nagy terror éveit akarta megidézni: filmje azért válhatott maradandóvá, mert örökérvényűt akart mondani. Főhőse, Varlam Aravidze Hitler-bajszos, Mussolini-inges kis Sztálin, aki leginkább – ha már valakire – arra a szintén grúziai (mingréli) származású Berijára emlékeztet, aki a nagy perek idején került az állambiztonság (NKVD) élére. Az Aravidze név grúzul annyit tesz: Senki – nem konkrét személyt jelenít meg egy városi párttitkárként, hanem a démoni zsarnokságot.
A film erre erősít rá azzal, hogy abszurd módon kezeli a helyszíneket és idősíkokat. Nem pusztán arról van szó, hogy egy bírósági tárgyalás során a nyolcvanas évekből a harmincas évekbe csöppenünk. Az NKVD emberei középkori páncélos lovagként érkeznek a diktátorral szembeszegülő festőért. A tárgyalást – kirakatpert – a rendező egy gazzal benőtt régi kőépület romjai közé helyezte, ahol a vádlottak antik római tógákban tűnnek fel. Minden ilyen álomkép, szándékolt összemosás azt üzeni, hogy a filmet általános példabeszédként értelmezzük.
Többen legyenek a bűnösök, mint az ártatlanok
Mellesleg e kihallgatás a film egyik legzseniálisabb jelenete: vadvirágok és madárcsicsergés közepette kedélyesen vallatják a festőt, miközben világos számunkra, hogy azon koncepciós pereket idézi, amely mintegy 700 ezer áldozatot szedett – zömében a meggyőződéses kommunisták, de legalábbis a párttagok, a rezsim működtetői körében. A festő barátja, akit az összeesküvés vezetésével vádolnak, ekkor fejti ki – szemében az őrület tüzével –, hogyan győzhető le szerinte a terror őrült logikája őrült logikával. Azt vallja, minél nagyobbat, hihetetlenebbet kell vallani (összeesküvésük 2700 embert szervezett be azzal a céllal, hogy Bombay és London közt alagutat fúrjanak; mérgezett kukoricát vetettek, hogy kiirtsák a népet), hogy minél több ártatlan embert kell bevádolni, hogy a végén többen legyenek a bűnösök, mint az ártatlanok. Ugyanis, ha eljutunk idáig, majd legfelül felnyílik a szemük, kivizsgálják az ügyet, és megtalálják az igazi bűnösöket.
Abuladze nem riadt vissza attól sem, hogy felvesse: a sztálinizmus – a zsarnokság általában – nem létezhet a tömegek támogatása nélkül. Még saját stábja, a színészek is fenntartásokkal fogadták azokat a jeleneteket, amelyek erre utaltak. Például azt, amelyben festők követelik a párthoz írt levelükben, hogy festőtársukat, Baratelit mint a nép ellenségét tartóztassák le. Hiába tiltakozik ellene a „régi bolsevik” karakterét játszó funkcionárius, miszerint száz hülyénél többet ér egy épeszű ember, a diktátor visszautasítja: neki a nép akaratát kell szolgálnia. A festő feleségének rémálmában pedig – hiába bújik férjével a föld alá – a szántást végző paraszt felfedi hollétüket a rájuk vadászók előtt. A hétköznapi felelősséggel való szembesítést szintén általánosíthatjuk. A sztálini nagy terror éveiről ugyanakkor elmondható, hogy a sztálini vezetés nem sikertelenül épített a tömegek értelmiség- és bürokráciaellenes érzelmeire, miközben a munkásság és kolhozparasztság ennek az erőszakhullámnak kevésbé vált áldozatává.
A film három fő színtere a templom, a tárgyalóterem és a temető. Az államszocialista korszak nyilvánosságának nagyon fontos – ám messze nem egyedüli – terei voltak ezek. A szovjet állam módszeres egyházellenes politikát folytatott, amelybe beletartozott a vallásellenes propagandától kezdve templomok bezárásán át papok és szerzetesek munkatáborokba küldése is. A templom így egyértelműen az ellennyilvánosság tere, a hatvanas évektől kibontakozó vallásossági hullám pedig a politikai szembenállás egyik megnyilvánulási formája lehetett. A temetés esetében ugyanakkor az állami és pártrítusok a pravoszláv hagyományokra építkeztek. Amit halottkultusznak nevezünk, az a pravoszláv felfogásban valójában az élet kultusza. A mauzóleumban kiállított, bebalzsamozott Lenin, aki élt, él és élni fog, ugyanúgy az öröklét ígéretét hirdette, mint a földben nyugvó, nem romló megszentelt testek.
Személyes sebeket tépett fel
A magyar történelem még a szovjetnél is nyilvánvalóbb példákat – így Rajk László és Nagy Imre újratemetését – mutat arra, hogy a korlátozott nyilvánosság körülményei között hogyan válhat a temetés politikai eseménnyé. A nagy koncepciós perek pedig a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt zajlottak, rádiós közvetítéssel, sajtóban közölt tárgyalásokkal, amit aztán különböző gyűlések, pártoktatás stb. témájává tettek. A film keretét alkotó per – az Aravidze család pere Szandro Barateli hullát kiásó lánya ellen – is úgy kezdődik, mintha az ítélet már készen állna. Ám kilép ebből a forgatókönyvből, midőn a bíróság meghallgatja a vádlott verzióját az 1930-as évekről.
Egy-egy „bátrabb” magyar, lengyel vagy szovjet film kapcsán minduntalan fölmerül, hogyan volt lehetséges mindez a cenzúra, a forgatókönyveket jóváhagyó film-főigazgatóságok, ideológiai kényszerzubbonyok korában. A „bátor” filmek, cikkek, novellák, versek száma azonban azt mondatja, ez valamilyen szinten a kultúrpolitika működéséhez tartozott. A szókimondás a politikai nyilvánosság helyett a művészetre maradt. A Vezeklés esetében mindez kalandos történetté állt össze, ami jóval azelőtt kezdődött, hogy ártatlan klasszikus filmfeldolgozásnak álcázva Moszkvába csempészték a kópiáit.
Abuladze nagyon is tisztában volt vele, hogy amibe még a brezsnyevi újrasztalinizálás leszálló ágában belevágott, azt az SZKP agitprop osztálya élből megvétózná. Így egyrészt szüksége volt egy befolyásos támogatóra, aki nem más volt, mint a grúz kommunista párt akkori első titkára, Gorbacsov későbbi külügyminisztere, Eduard Sevardnadze. Sevardnadzéék esetében – annyi más szovjet családhoz hasonlóan – a sztálini nagy terror feszegetése személyes sebeket tépett fel. Az első titkár unokabátyját – a festőt! – 1937-ben a grúz KP akkori első titkára, bizonyos Lavrentyij Berija tartóztatta le és végeztette ki. A történet a filmbéli: Dmitrij Sevardnadze a tbiliszi Metekhi templom műemlék épületét védte az azt lerombolni, illetve modellként és maradványokként múzeumba száműzni akaró hatalmassággal szemben. Eduard Sevardnadze párttag apját szintén letartóztatták, ám őt egy NKVD-tisztként szolgáló volt tanítványa közbelépésére kiengedték. Feleségének apja nem volt ilyen szerencsés. A grúz első titkár tehát a forgatókönyv ismeretében fedezte a rendezőt, és sikerült megtalálni a kiskaput, hogy elkerüljék a moszkvai filmcenzúrát is: nem a mozi, hanem a tévéfilmes keret terhére forgatták le.
A film egy rendkívüli esemény miatt majdnem mégis meghiúsult. A diktátor unokáját játszó színész, Georgi Kobakhidze ugyanis részt vett a szovjet közvéleményt megrázó gépeltérítési akcióban 1983 novemberében. Az Aeroflot Tbiliszi–Leningrád járatát hét fiatal – mind a grúz értelmiségi elit gyermekei – megkísérelték Törökországba téríteni. A gépet speciális alakulat rohamozta meg, a három túlélő gépeltérítőt és egy főkolomposnak kikiáltott ortodox pópát kivégezték. A Vezeklés forgatókönyve így jutott Kobakhidze elfogása után a KGB-hez.
A film végül – új színésszel – mégis elkészülhetett, de két évig Grúziában porosodott. Majd mikor Moszkvában bemutatták és átütő sikert aratott, 1987-ben ezt a filmet küldte a szovjet vezetés Cannes-ba, ahol három díjat is elnyert – köztük a zsűri nagydíját. Abuladzét 1988-ban Lenin-díjjal tüntették ki, amit a rendező megfelelő cinizmussal fogadott: elvégre a filmjében Lenin kultuszát is lerombolta.
