Kevés dologgal tud jobban feldobni egy bulit egy zenekar annál, mint hogy üvölt róluk, hogy élvezik, amit csinálnak. Márpedig Manu Chao és kísérőzenekara szemmel láthatóan annyira jól érezte magát a szombati koncerten, hogy csak nagy nehezen hagyták abba a zenélést fél 11 körül.
Mondjuk könnyű dolguk volt: teltház, rendkívül lelkes közönség – aki táncra, tapsra és énekelgetésre kapható – várta őket. Az ő tarsolyukban pedig csupa szomorú témát könnyedén feldolgozó, közös himbálózásra (lötyögésre), majd ugrálásra bíró dal volt.
Persze nem maradtak el a legnagyobb Manu Chao slágerek, a múltkor már emlegetett Bongo bong, vagy az udvarlós Me gustas tu, illetve az ebből a kategóriából személyes kedvenc Mr Bobby. (Külön köszönet a Por el suelo-ért!) De az igazi csemegét a koncert közben elszórt Mano Negra dalok adták, a Mala Vidától a Sidi H’ Bibin át volt mire tombolni.
A dalok néha egymásba fordultak, összekötötte őket a sok mókás hangeffekt, néha az énekes is visszahozott egy-egy sort teljesen váratlanul. Az elején még felfedezni véltem valamiféle koncepciót a számok sorrendjében is, aztán a szokatlanul hosszúra nyúlt ráadásban már elvesztettem a fonalat. Kicsit olyan volt, mint egy koncertté duzzasztott tábortűzi énekelgetés vége, mikor a megfelelő hangulatba kerülő zenésznek újabb és újabb nóták jutnak az eszébe a saját és hallgatói legnagyobb örömére.
Néha csodáltam is a zenésztársakat, hogy tudnak az egymásra megszólalásig (és még utána is) hasonlító számok közt rendet vágni. Persze tény, hogy zeneileg nincsenek túlbonyolítva a szerzemények, de éppen ettől találják el annyira az embert. És még az se baj, hogy a szövegek jórészt spanyolul vannak, valahogy mégis érezzük, hogy miről szólnak. A legjobb pedig az, hogy mikor átcsapna az egész melankólikusba, begyorsul a szám, és kiugrálhatod magadból a dalba ontott bánatot. Az meg a ráadás utáni ráadás, mikor hazafelé egy egész villamos üvölti a „marihuana illegal”-t.
Tulajdonképpen csak egy hibát találtunk a Manu Chao koncertben. Túl ritkán van Magyarországon.
