Ha apja történetével egy regényben találkoznék, biztos azt mondanám: „Oké, azért ez egy kicsit túl lett tolva…”. Önnek is hihetetlennek tűnt elsőre?

Ó, számtalan olyan pillanat volt, amikor feltettem magamnak a kérdést: Ugye ezt most nem csak én képzelem? Apám férfiként igazi macsó volt egész életében, ellenségesen és arrogáns módon viselkedett a nőkkel. Így már önmagában a nemváltoztatását elég nehéz volt feldolgozni. Aztán mikor látogatni kezdtem Budapesten, láttam, hogy az ő kétségbeesett önkeresése különös metaforája az ország identitásválságának.

Arra kapott választ, hogy miért akart nővé változni, és hogy miért várt ezzel 76 éves koráig?

A nemváltoztató műtétje után nemcsak nekem küldött fotókat, de az egykori középiskolai osztálytársainak is. Az első reakció épp ez volt részükről: De hát miért várt ilyen sokáig? Én is többször megkérdeztem tőle, és a sok terelő válasz után egyszer azt mondta: ezt nem léphette meg, amíg egy család tagja volt. Előbb el kellett szakítania ezeket a kötelékeket, hogy képes legyen rá. Persze ez a magyarázat is sántít kicsit, mert a szüleim 1977-ben elváltak és utána egészen ritkán láttuk az apámat, míg 2004-ben meg nem írta, hogy nővé operáltatta magát. Szerintem gyűjtögette a bátorságát, és persze tisztában volt vele, hogy ha akkor nem teszi meg, később már fizikailag alkalmatlanná válik a műtétre. Ebben az értelemben tehát lépéskényszerben volt.

Korábban nem is biztos, hogy lett volna rá lehetősége, hisz az ezredforduló tájékáig a transzneműség egy egzotikus, földalatti szubkultúrának számított.

Olyasvalaki, mint apám, nem is nagyon tudott volna kellő információhoz jutni. Biztos sokat jelentett neki, hogy látta, mások is élnek ezzel a vággyal rajta kívül.

És sikerült nőként megszabadulnia a macsótól, akivel sosem érezte azonosnak magát?

Ha az olyan könnyen menne! Apám nemet váltott, nem személyiséget. Mindez csak megerősíti azt a feminista meggyőződésemet, hogy kevéssé határoz meg minket önmagában a tény, hogy férfiak vagy nők vagyunk. Egy sor egyéb tényező játszik még szerepet a személyiségünk formálásában. Persze apám is formálódott, a műtét után nyitottabb lett, könnyebben kommunikált, és egy ici-picit jobban odafigyelt másokra. De szerintem csak azért, mert végre képes volt megengedni magának ezt a viselkedést. Talán az is közrejátszott, hogy hosszú idő után újra felvettük a kapcsolatot, küszködtünk egymással, aztán szép lassan elmélyültek a beszélgetéseink.

De mi motiválhatta? Lehetett benne olyan, hogy figyelmet akart kiprovokálni ezzel?

Szerintem sokféle motiváció állt a döntése mögött. Annyi embertől hallottam ezt az érvet: „Apád csak azért váltott nemet, hogy magára vonja a figyelmedet. 27 éven át nem beszéltetek, és biztos azt gondolta, hogy így újra megnyerheti magának a feminista lányát.” Ám ez szerintem legfeljebb járulékos eredmény volt, nem hiszem, hogy alávetette volna magát ennek az egésznek azért, hogy velem kapcsolatot létesítsen.

Csak abból tudok kiindulni, amit mondott nekem: ő kisgyerekkora óta úgy érezte, hogy belül nő.

Erre rakódhattak rá egyéb indokok, például az, hogy valamiképpen megszabaduljon azoktól a bűnöktől és erőszakos tettekről, amiket férfiként követett el. Bocsánatot akart nyerni, kitörni az életre szóló elszigeteltségből, mert ő is szeretetre és törődésre vágyott. Kicsit tragikus, hogy mindezt a nővé válástól remélte.

Miért?

Mert enélkül rég felvehette volna a kapcsolatot a gyerekeivel, találhatott volna egy utat a bocsánatkérésre. Mindez férfiként is nyitva állt a számára, csak kérnie kellett volna. Úgy tűnik, ő mégis azt érezte, hogy valami radikálisat kell tennie ahhoz, hogy képes legyen erre.

Ha apjára gondol, mi az első kép, ami beugrik: a nőé vagy a férfié?

Érdekes, mindkettő egyszerre. Ha valakit ennyire régóta ismerünk, nem a neme határozza meg elsődlegesen a hozzá fűződő viszonyunkat. Az utolsó 12 évében Stefiként ismertem, így mindenekelőtt így, nőként gondolok rá. De természetesen a gyerekkori emlékeim sem törlődtek ki apámról, Stephenről.

A könyvben pár sokkoló gyerekkori emléket is leír, amikor még macsó apja betört az otthonukba és késsel támadt anyja új barátjára. Túl tudott lépni a dühön és a félelmen? Képes volt megbocsájtani?

A megbocsájtás bonyolult folyamat. Van ez a vágyfantázia, hogy megbeszéljük, miért haragudtunk évtizedekig egymásra, tökéletesen kibékülünk, majd elsétálunk kézen fogva a naplementébe, és jöhet a „Vége”-felirat. Mi sosem sétáltunk el a naplementébe apámmal, de jobban megértettük és elfogadtuk egymást.

Még mindig hatalmasakat vitáztunk, ám a halála előtti utolsó pár évben tényleg közel éreztem magamhoz, és azt hiszem, úgy láttuk egymást, ahogy korábban sosem.

Ez hatalmas ajándék volt számomra. Gyakran elgondolkodom, vajon megtörtént volna-e mindez, ha nem operáltatja át magát. És általában arra jutok, hogy nem. Ez esetben apám minden bizonnyal anélkül halt volna meg, hogy lett volna esélyünk igazán megismerni egymást.

És ő maga akarta, hogy könyvet írjon róla?

Igen, rögtön az első alkalommal megkért, mikor felhívott a műtétje után. Aztán az évek alatt többször számon is kérte rajtam, hogy megígértem, megírom a történetét.

De vajon miért vágyott rá, hogy az egész világnak kiteregesse a titkait? Tudnia kellett, hogy nemcsak kellemes dolgok lesznek benne.

Ezen én is sokat gondolkodtam, hiszen apám hihetetlenül szerette uralni a történeteket és a képeket, amiket a külvilágnak mutatott. Imádott szakmájáról, az előhívásról és a retusálásról beszélni, és ez volt a kedvenc mottója: „Egy profi csak annyit tesz láthatóvá a képen, amennyit láthatóvá akar tenni”. Ennek a mondatnak megfelelően élte az életét is.

Ebben a könyvben viszont nagyon nem ez a helyzet.

Valóban, és az a különös, hogy ezzel még büszkélkedett is. Mikor Budapesten sétálgatva ismerősökbe futottunk, úgy mutatott be, hogy nemcsak a lánya vagyok, de egyben kíméletlen újságíró is, aki mindig lerántja a leplet a kellemetlen valóságról. Majd büszkén hozzátette, hogy most épp róla írok könyvet. Ezt a kettőt együtt nehéz lenne máshogy értelmezni, minthogy vágyott rá, hogy valaki végre tegye láthatóvá azt, amit ő nem tudott felfedni. Akarta, hogy őt lássák végre. Szerintem részben ez tette vonzóvá számára a nővé válást is. Mikor először látogattam meg Budapesten, körbevezetett a házon, és sorra nyitotta ki az ajtókat, feltárva a szobákat, szekrényeket és gardróbokat és fiókokat. Meg tudta mutatni a női ruhákat, a sminket és a fotókat, de az igazi titkai sokkal mélyebben rejtőztek. Ezeket ő nem tudta megmutatni, ezért engedte át a története elmesélését.

És volt lehetősége olvasni a könyvet a halála előtt?

Mikor a vége felé jártam, átküldtem neki a csaknem végleges szöveget, majd telefonon elújságoltam, hogy egy nagy kiadó fogja megjelentetni. „Ó, ez fantasztikus” – lelkendezett, aztán soha nem reagált a szövegre. Valószínűleg meg sem nyitotta a fájlt.

Félelemből?

Szerintem inkább azért, mert pontosan tudta: ha elolvasná, képtelen lenne szó nélkül hagyni. Beütött volna a kontrollmániája, ő viszont azt akarta, hogy teljes maradjon a történet, ezért inkább távol tartotta magát. Elképesztően bátor gesztus volt a részéről. Én nem biztos, hogy képes lettem volna rá.

Érdekes, hogy az apja az identitása összes elemét megtagadta élete folyamán. A családját, a zsidóságát, a férfi mivoltát, egyedül a magyarságát vállalta büszkén a végsőkig. Erre vajon mi a magyarázat?

Ez tényleg nagyon különös. Miután visszaköltözött Magyarországra, az első dolga volt, hogy egy hatalmas zászlórudat állítson a kertben. Akkorát, amekkora a parlament előtt áll, azon lobogott a magyar trikolór. Mindez a gyerekkorában gyökerezik, amikor a család próbált beilleszkedni, de sosem érezhette magát száz százalékig magyarnak. Apám annak a zsidó generációnak a tagja volt, akik hittek benne, hogy elfogadják őket, ha teljesen asszimilálódnak, lobogtatják a zászlót és ünneplik a nemzeti hagyományokat, történelmet és ételeket. Apámnál élete végéig megmaradt ez a rajongás.

Ez a nemzeti öntudat a zsidótörvényeket és a holokausztot is túlélte.

Mint mindenben, apám ebben is ellentmondásos volt. Egyfelől ott az érv, amivel ő indokolta a hazaköltözését: ez az otthona. Az otthon nem mindig vidám hely, de ő ezt ismerte és itt érezte legkevésbé idegennek magát. Ugyanakkor volt benne egy adag lázadás is. Gyakran megesett az operációja után, hogy sétáltunk a járdán, és a szembe jövő idősebb nénik szúrós tekintettel végigmérték, mire ő csak még jobban kihúzta magát, és felszegett fejjel haladt tovább. Elámultam, honnan jöhet ez az önbizalom. Még az is lehet, hogy a hazaköltözésben benne volt a gesztus: „Nem fogadtatok el zsidóként, hát nézzétek, most itt sétálok transznemű nőként!” Szóval nem tudom, hogy mindez lázadásból vagy konformizmusból fakadt. Mivel apámról van szó, szerintem a kettő egyszerre. Világ életében az ellentmondások embere volt.

És miben hasonlít apja önkeresése az ország identitásválságához?

Ez a párhuzam már az első látogatásomkor mellbe vágott. A kétségbeesett önmeghatározási kísérletek, hogy ki a magyar, és ki nem, a történelmi áldozattudat, a Trianon fölötti agonizálás – ezeket apám is mind produkálta.

„Megcsonkították az országot!” – üvöltötte nekem nem sokkal azután, hogy hazajött a thaiföldi klinikáról, ahol megcsonkíttatta magát.

Számomra ez rávilágított az identitás Janus-arcúságára. Az identitás kutatása lehet felszabadító, mint a feminizmus vagy az LMBT-jogok esetében, amikor az önismeret eszközévé válik. Ugyanakkor az identitásnak van egy pusztító oldala is, amikor nem önmagunk mélyebb megértét szolgálja, ám könnyen idegengyűlöletbe fordul. Magyarországon gyakran ütköztem abba, hogy a komoly munkával kreált nemzeti identitással próbálnak elfedni fájdalmas valóságokat, és elkerülni a múlttal való szembenézést. Apám is ezt az giccses, dagályos nemzeti identitást emelte piedesztálra, ami sosem veszélytelen, mert könnyen kisarjad belőle az erőskezű vezér vágya, vagy a társadalmi bűnbakképzés. Akár Magyarországon, akár az Egyesült Államokban. Döbbenten olvastam, hogy a magyar kormány betiltotta a genderszakokat az egyetemeken.

Az érvük az, hogy támadást jelentettek a hagyományos értékekre és férfi-női szerepekre, meg hogy a genderszak amúgy sem tudomány, hanem ideológia.

Látszik, hogy a döntéshozók sohasem ültek be ilyen képzésre, mert a legtöbb humán diszciplínához hasonlóan, ez is tartalmaz történelmet, pszichológiát, kultúrát. Ha pedig megfordítjuk a kérdést, minden tudományágnak megvan a maga ideológiája. Ilyen értelemben a történelem és az irodalomelmélet sem teljesen egzakt tudomány. Akkor most azokat is elkezdik sorra betiltani? Amúgy az is ideológiai döntés volt, hogy a nőket évszázadokon keresztül kiszorítsák a történelemből. A „gender studies” a nők helyzetét vizsgáló „women studies”-ból nőtt ki, ami épp arra a belátásra épült, hogy talán mégsem helyes, ha a tudomány csak a társadalom felét tanulmányozza. Addig rejtett világokat nyíltak meg előttünk, olyan emberi élmények kerültek fókuszba, amiket évszázadokig gondosan elfedtek előlünk a társadalmi előítéletek.

Most viszont mintha világszerte reneszánszát élné a macsó, nacionalista politikai kultúra. Milyennek látja a jövőt ebben a tekintetben?

Beleborzongok, ha arra gondolok, mi következik, ha esetleg Trumpot újraválasztják két év múlva, ezért is rettentően fontos a november 8-i időközi választás. Persze van jó oldala is Trump sikerének, hiszen egészen új lendületet adott a feminizmusnak. Már elnöksége első napjaiban is így volt, mikor háromszor annyi nő ment ki tüntetni ellene, mint ahányan részt vettek a beiktatásán.

Azóta is rekordszámú nő indul hivatalért, soha ennyi női jelölt nem nyert előválasztásokat a kongresszusi helyekért, beindult a #Metoo-mozgalom és általában véve politikailag sokkal aktívabbak lettek a nők.

Trump megválasztása előtt a feminizmus egyfajta uborkaszezont élt, olyan kérdésekről folyt a vita, hogy vajon feminista dolog-e push up melltartót hordani, vagy sem. Ma már nem ez van a fókuszban, hiszen konkrét veszélyek ellen kell felszólalni, például, hogy a Trump-adminisztráció ne lazíthassa fel a szexuális zaklatással kapcsolatos törvényeket, ne ültethessen a Legfelsőbb Bíróságba olyat, aki betiltja az abortuszt, és ne vethesse vissza az egyenlő bérek terén elért eredményeket.

Kiemelt kép: Farkas Norbert / 24.hu