A magyar paraszti élet mindennapos kellékei közt számos, mai szemmel furcsának tűnő tárgy is felbukkant – ilyenek voltak például a XVIII. század hajnalán megjelent, legtöbbször megrendelésre készült pálinkatartó butellák, melyek oldalán változatos, sokszor a megrendelő által kért feliratok szerepeltek.
“Csatlós Istváné ez a butella készítette nem magamnak hanem sok jó barátjának igyál pajtás belőle csak főlne bukjál tőle.” / fotó: Nagyházi Aukciósház
A szeszfőzdék vidító italainak tartóedényei jóval érdekesebbek, mint azt első pillantásra hinnénk.
Szöveg ugyan nem szerepelt rajtuk, de legalább ennyire érdekesek voltak a dohányos ember elmaradhatatlan kellékeiként létezett dohánytartók is, melyekhez legtöbször
“felhasználtak minden zacskószerű bőrt vagy erősebb burkot. Így a juh és a fiatal bika herezacskóját, elvetélt borjú vagy bárány bőrét. Különösen kedvelt volt a macskabőr, de az ürge, hörcsög és a vakond bőre is, a gólyanyak, a szárcsabőr, a gödény zacskója, a marha és disznó hólyagja, a marha szívburka.”
– írja Dorogi Márton az Etnographia 69. évfolyamában (1958) megjelent, Bőrből készült népi dohánytartók című tanulmányában.
in: A népi cserépedények szakterminológiája, Kresz Mária Néprajzi Értesítő, 1965
Hasonló tartók persze nem csak a ruhazsebben mindig elférő bőrzsákokként, de az otthon részét képező cserépedényekként is léteztek – ezek legtöbbször hordó és hasáb alakúak voltak, felületükön domborművel, fedőjükön pedig figurális fogóval. Sokszor előfordult azonban, hogy az egész tartó egy emberfejet, vagy állatalakot (legtöbbször medvét) ábrázolt.
A cikk elkészítésében fontos segítséget nyújtott Dorogi Márton az Etnographia 69. évfolyamában (1958) megjelent, Bőrből készült népi dohánytartók címet kapott tanulmánya. Ezt, valamint a Néprajzi Értesítő 1965. évfolyamában szereplő és a Magyar Néprajzi lexikon 1. kötetét (1977) az Arcanum Digitális Tudománytáron át értük el.
