Idézzük fel gyorsan az eddigi koreográfiát, mert ugyan nem túl elegáns, de tanulságos tánclépésekről van szó:
- A Magyar Idők június elején rohant ki váratlanul a harmadik éve műsoron lévő Billy Elliot ellen, melegpropagandával és a fiatalkorúak megrontásával vádolva meg a rendezőt és az Opera igazgatóját.
- Ókovács Szilveszter először határozottabb, majd kissé védekezőbb hangvételű válaszcikkben utasította vissza a vádakat.
- Pár héttel később kiderült, hogy az Opera 15 előadást törölt a nyárra tervezett 44-ből, azzal indokolva a döntést, hogy a negatív sajtókampány miatt jelentősen megcsappant az érdeklődés.
- Ezt többen kapitulációként és betiltásként értelmezték, mire Ókovács újabb publicisztikában méltatlankodott, hogy a magyar és nemzetközi sajtó igazságtalanul tudósított a történtekről.
Megmosolyogtató álbotrány? Vihar a biliben? Lehet, de ez a tragikomikus ügy is tökéletes látlelete annak a nyomasztó folyamatnak, ami zajlik körülöttünk. Jól szemlélteti, ahogy a hatalom által módszeresen torzított közbeszédben hétről-hétre szűkül a normalitás tere, ellehetetlenül az értelmes vita, és úgy általában egyre nehezebb bármit a helyén kezelni. Mert alapjáraton tényleg érdektelen lenne, hogy egy alacsony olvasottságú napilap ismeretlen kritikusa házmestertempóba vált, és ír valami rosszindulatú, méltatlan hülyeséget az Opera egyik évek óta futó előadásáról.
A nyilvános feljelentgetések, listázások és nemtelen karaktergyilkosságok virágkorában átértékelődnek az ilyen cikkek, mert sosem lehet tudni, hogy vajon tényleg csak egy magánvéleményt tükröznek-e, vagy esetleg túlmutatnak önmagukon. Így fordulhat elő, hogy akár a legnagyobb állami kulturális intézmény igazgatója is szükségét érzi a többszöri, hosszas magyarázkodásnak, hogy merészelt műsorra tűzni egy világszerte nagy sikerrel futó darabot. Mindezt annak ellenére, hogy politikai kegyvesztettségének a leghalványabb jele sem volt látható az utóbbi években, a miniszterelnök és felesége rendre megfordult az Opera előadásain.
Alávetettem hát magam a veszedelmes emberkísérletnek, és beültem az Erkel Színházba a Billy Elliotra. Már csak azért is, hogy szót fogadjak Ókovács Szilveszternek, aki némi joggal ezt kérte mindazoktól, akik véleményt nyilvánítanak az ügyben. A Magyar Idők megnyugtatására szeretném rögtön megjegyezni: már órák teltek el azóta, hogy véget ért az előadás, és még mindig nem érzem magamon a bebuzulás jeleit.
Nagyon tetszett a kis bányászfiúból lett balett-táncos népmesei története, de azért kibírtam volna a musical-verzió nélkül. Elton Johnék azonban máshogy gondolták, és valami érthetetlen okból nem kérték ki a véleményemet. Az üzleti siker végülis őket igazolta: a 2005-ben bemutatott zenés előadás díjak tömegét söpörte be és számos országban színre vitték, majd két éve megérkezett Budapestre is. A döbbenetes fordulat pedig az, hogy az egészben nincs az égvilágon semmi meglepő. A Billy Elliot-musical pont olyan, ahogy elsőre elképzeli az ember: egy profi és nagyszabású show, amiben valamiért énekkel és tánccal mondják el érzéseiket a szereplők, hosszú dalbetétekben domborítva ki a tanulságokat önazonosságról, sokszínűségről és elfogadásról. A film szívmelengető realizmusát nyakon önti egy jó adag sziruppal, a giccs irányába tolva el a történetet, de ez nyilván valamennyire műfaji követelmény is.
Azt mindenesetre érdekes figyelni, hogy a zenés forma hogy zabálja fel a tartalmat, és csak részben a gyengécske szövegkönyv miatt. Mert az tud katartikus lenni, mikor a „Mindig vállald önmagad”-típusú bölcsességeket kimondja valaki a sztori egy pontján, de ha utána még nyolc percen át zengi egy teljes férfikórus, attól nem erősebb lesz, hanem banális közhellyé üresedik. A Billy Elliot eleve a tánc és a zene szeretetéről szól, így első blikkre abszolút kínálja magát a megzenésítésre. De trükkös a helyzet, mert a musical-forma valójában épp a lényeget öli ki a darabból, azzal, hogy letompítja az éles kontrasztot, ami a bányászvároska macsó, harcias közege és a címszereplő érzékeny, színes lelkivilága között feszül.
Nem megjeleníti, inkább csak illusztrálja a központi ellentétet, így a nagy egymásra találás sem képes igazi katarzist okozni – hiába próbálják a belátást azzal a félresikerült geggel fokozni, hogy a fináléra a kőkemény bányászok is tütüt öltenek. De ez a műfaji paradoxon nem a budapesti előadás sajátossága, hisz az alapkoncepcióban van kódolva, így a londoni ősbemutatón vagy a Broadway-n is ugyanez lehetett a helyzet. És mindez természetesen egy pillanatra sem zavarja a musical-rajongókat, ami abból is látszott, hogy a szerda délelőtti előadás közönsége is hangos ovációval díjazta az előadást.
Igaz, túl sokan nem voltunk, a csaknem 2000 férőhelyes nézőtér jó része üresen állt. Ez megerősíteni látszik Ókovács Szilveszter állítását, miszerint nem félelemből, vagy központi utasításra, hanem pragmatikus okokból töröltek 11 előadást a nyárra tervezett 44-ből. Az érdeklődés visszaesését jelzi az is, hogy az összes jegyet féláron adják, és még így is jócskán akadnak üres széksorok a megmaradt előadások elővételi térképén.
Persze az is hozzátartozik, hogy ő maga hozta be a képbe a Magyar Idők támadását a necces érveléssel, miszerint a „negatív hangvételű kampány” okozta az érdeklődés vártatlan bezuhanását (egyetlen cikk kampánynak aligha nevezhető, az írást pedig nagyjából mindenki ízekre szedte, és amúgy sem valószínű, hogy egy kritikának álcázott homofób pamflet egy csapásra elriasztaná a potenciális Billy Elliot-rajongókat).
Ókovács azzal is csak súlyt adott a támadásnak, hogy kétszer is válaszolt rá, hosszasan magyarázva bizonyítványát – még olyan kínos érvekbe is belebonyolódva, hogy ők próbálták ugyan Billy (valószínűleg) meleg haverjának jelentőségét csökkenteni a darabban, de a jogörökös megkötötte a kezüket ezen a téren. A jelentéktelen cikk körül gomolygó baljós felhőt tehát ő is látta, és nyilván azt is érzékelte az elmúlt években, hogy egyre inkább ezek határozzák meg a magyar kultúrpolitika éghajlatát.
Ezek után viszont nem kellene meglepődni azon, hogy sokan öncenzúrát és politikai nyomást vetítenek oda is, ahol épp nincs. Ez persze nem jó vagy kívánatos, de természetes része egy olyan rendszernek, amely lényegét tekintve törzsi szembenállásokra és ideológiai kultúrharca épül. Tényleg rácsodálkozunk a hisztérikus reakciók létére abban a magyar közvéleményben, amelybe évek óta közpénzmilliárdokból öntik az indulatokat és a gyűlölködést? Ókovács tévedésére az világít rá legélesebben, amikor a miniszterelnök feleségének látogatására, mint a védettség végső bizonyítékára hivatkozik:
Hát, ha még azt is tudnák, hogy a „betiltott” produkció egyik első, 2016-os előadásán megpillantottam a miniszterelnök feleségét, Lévai Anikót. Egy csapat iszonyú helyes tízéves lánykával érkezett, merthogy a Michael szerepét játszó fiúcska a legkisebb lányuk osztálytársa, és hát megérkeztek a rajongók…
– írja érezhető büszkeséggel, és ennél jobban nem is tapinthatna rá közállapotaink abszurditására.
Majd pont egy táncikáló bányászgyerekről szóló, csilli-villi musical ne járhatná be ezt az utat villámgyorsan, csak mert egyszer beült rá a miniszterelnök felesége is? Ha van nagy tanulsága az elmúlt éveknek, akkor az épp az, hogy a magyar közéletben nincsenek védett területek, a politikai logika bármikor bárhova bekúszhat – ezt a kultúra után a tudományos élet résztvevői is a bőrükön érzik. Ez az a kontextus, ami miatt a Billy Elliot-ügy is inkább elkeserítő, mint nevetséges. Pedig a kis Billy tényleg csak arra vágyik, hogy hagyják táncolni, és kiteljesíthesse önmagát. Jó lenne, ha hagynánk neki.
Kiemelt kép: MTI/Kallos Bea
