Lassan három éve fut az önálló estje. A címe: Számok. És bármennyire is megdöbbentő, valóban a számokról szól. Soha nem panaszkodott még néző? Ez 2 óra kőkemény tanóra „humorbonbonokkal”.

Olyan dolgokat próbáltam elmondani, amikre felnőtt fejjel még én is rácsodálkozom. Sok mindent tudok, olvastam róla könyvet, cikket, Facebook-posztot, mégis azt mondom rá, hogy miközben éljük a mindennapjainkat, ezen újra el kéne gondolkozni. Ilyen lesz a magyar történelmet feldolgozó előadásunk is a Jurányiban, a Magyar nátha.

Az átlagember vagy az átlag Dumaszínház-néző, nem biztos, hogy a százéves háborún akar pörögni…

Igen, de találkozik vele, és én örülök. Sokan mondják utána, hogy elolvastak egy ilyen könyvet, utánanéztek annak, meg hogy felkeltette az érdeklődésüket, tényleg elgondolkodtak rajta, hogy lehet ez, meg hogy lehet az. Én nem feltétlenül bizonyos témakörön való gondolkodásra próbálom sarkallni az embereket, hanem általában a gondolkodásra. De nekem az is öröm, amikor látom embereken, hogy feladják már az elején, de utána újra bekapcsolódnak.

Na, ugye! Van ilyen!

Persze! Látni itt az arcokon, hogy ők nem erre számítottak egy stand-up esten. Hanem hogy mi van a feleségemmel, a gyerekemmel.

Vagy mi van valakinek a gatyájában, hogy vannak a migránsok…

Igen, meg hogy Orbán Viktor gonosz, és mondjak valami frappáns jelzőt. De sok mindenre itt nem is születik válasz. Ül az ember és mint egy jó színházi előadáson, gondolkodik azon, hogy hol van ebben a képben, hogy mit gondol erről egyáltalán. Egy csomó mindennel, mivel nem járatja rajta az agyát, nem tudja, mi a viszonya. Az emberi gondolkodásnak sajátja, hogy szeret sémákba menekülni. Mivel ezen az esten nincs idő kialakítani sémát, megijednek egy kicsit, mert nem tudják, hogyan viszonyuljanak hozzá. De én nem akarom azt a zárójelet teljesen kitölteni, amit egy-egy poén közé megnyitok, hanem hagyok helyet a nézőnek is hogy beírja a kis megoldásait.

És ezek szerint a néző be is írja.

Sokan igen. Nyilván elkezdenek gondolkodni. Néha nagyon nagy dolgokra nagyon kicsik vannak hatással és fölösleges lenne lemondani a lényeges apróságokról. A sokszor botorságnak tűnő összefüggésekről.

Mennyivel egyszerűbb egy olyan stand-upos élete, aki sokkal az öv alá megy és ott is marad?

A lényeg szerintem nem az altestiség, hanem ha ezek a poénok ott is maradnak. Szeretek úgy fellépni a színpadra, hogy én felkészültem, és a saját lelkiismeretem nyugodt. Nyilván, amikor lejövök a színpadról, sosem vagyok nyugodt, mert mindig érzem, hogy valamit elrontottam, valamin javíthatnék. Most is elkaptam a takonykórt a gyerektől, nem tudok beszélni, néha elrontok betűket.

Semmi nem tűnt fel.

Jó, de nekem feltűnt. Visszatérve az eredeti kérdésre, ezért szeretek felkészülni. Tudom, ha ott ülnék én is a közönségben, akkor ez engem is érdekelne. És nem próbálom ki azt a mércét, hogy elképzelem, hogy ha közönség lenne én, akkor én milyen vicceket várnék magamtól. De máshonnan nézve, felelősséget érzek, hogy én mint közlő, sokkal több emberhez jutok el, mint egy törióra vagy egy matekóra. Akkor legalább valami értelmeset beszéljek. Nyilván a legfontosabb számomra is, hogy vicces legyen, hogy jól szórakozzam rajta, és akkor a közönség is jól szórakozik rajta.

Ez mindig ilyen fontos volt?

Igen, szerintem mindig, de olyan 10 éve, amióta gyerekem van még fontosabb. Meg hát elmúltam már 40!

Teljesen átérzem.

Az ember ilyenkor számot vet, főleg, hogy Magyarországon, ilyen alacsony a születéskor várható élettartam. Ez nem is életközepi, hanem egy kétharmados válság. Főleg a mi életmódunkkal, meg a mi stressz-szintünkkel.

A Dumaszínház többi fellépőjét is ilyen szemmel nézi? Mégis csak olyan főnökféle.

Olyan szemmel nézem meg, hogy vicces legyen. Ez egy stand-up comedy intézmény, és mindenhol a világon ez a legfontosabb, hogy humor szempontjából minőségi legyen. Tehát nem abból a szempontból, hogy a közlés tartalma kifogástalan legyen és a legmélyebben szántó gondolatok jelenjenek meg.

Hanem hogy technikailag jól működjön.

Hanem hogy technikailag jól működjön, igen!

Ha sokat buzizunk, az nem számit.

Nem, nem számít, hogy mennyit buzizunk, mert nem ezen múlik a dolog, hogy buzizik valaki vagy sem.

Hogy is szólt a mondat az imént? „Én mint közlő, sokkal több emberhez jutok el…”

Ez egy nagyon messzire vezető dolog. A buzizás egy rossz szó, de ha a melegekkel viccelsz a színpadon és ezt jó attitűddel és üzenettel teszed, akkor jó kicsengése van. A miért nagyon fontos a humorban is. A közlő szándéka.

Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan lehet egy lealacsonyító poénnak jó kicsengése.

Abszolút lehet jó poénokat gyártani ezzel. Van egy poénom, hogy Magyarországon azért jó melegnek lenni, mert legalább tudod, hogy miért gyűlölnek. Ha felszállsz a buszra és találkozol néhány tekintettel, heteroszexuálisként a sötétben tapogatózol.

Vajon mit vétettem?  Magyarországon van két nagyon távol álló elképzelés a társadalomban arról, hogy mi lehetne az ideális. Ez a két pólus, ami meghatározza a közbeszédet, viszont ez a két közeg soha nem kommunikál egymással, ezért a különböző társadalmi tanok nem hasznosulnak.

Ezért kezdjük alulról és hívjuk fel a figyelmet, hogy vannak melegek?

Magyarországon nem lehet azonnal LMBTQ emberekről beszélni, amikor a másik idióma a mocskos buzi, mert nem is felfogható, mi is az. Óriási az ugrás. Emberként kellene elfogadnunk egymást, és utána rá lehetne térni a genderless mosdókra, ha erre egyáltalán szükség van.

Az is elhangzik az esten, hogy megszűntek a viták. Mi magyarok elfelejtettünk kommunikálni egymással.

Igen, szerintem az a szomorú valóság Magyarországon, hogy nincs annyi szellemi kapacitás, hogy miután elosztod kettővel vagy hárommal, üzemelni tudjon megfelelő európai színvonalon az ország.

Buták vagyunk?

Nem buták vagyunk, hanem kapacitáshiányosak. Egy ország üzemeltetéséhez kell értelmiség, pedagóguskar, kellenek olyan stratégák, akik meg tudják határozni, hogy merre menjen az ország. És mi, ezeket a szűkös erőforrásokat is elkergetjük vagy külföldre, vagy ellehetetlenítjük, hogy ne tudjanak semmi értelemeset létrehozni, vagy egyszerűen megosztjuk annyira, hogy hatékonyan ne tudjanak működni. Alapvető dologban nincsen konszenzus, ami ahhoz kéne, hogy normálisan működtetni tudjuk az országot.

Például?

Demokratikus alapelvek. A közbeszerzéseket tisztességen bonyolítjuk le. Például.

Nem lopunk?

Vagy ha lopunk, akkor kicsit szégyelljük legalább. Amikor valaki finanszírozza a vadászatunkat, akkor nem teszünk úgy, mintha gyónási titok lenne, és legfőképpen nem arra hivatkozunk, hogy nem képviselői minőségünkben fizette ki helyettünk egy vállalkozó. Olyan régóta Európában élünk, mi állítottuk meg a tatárokat, a törököket, a jelenlegi narratíva szerint, de hát ezért?

Mikor borultak meg ezek az értékek?

Ilyen durván szerintem nem olyan régen. A gyurcsányi hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal nagyon nagy törés volt. Volt előtte egy illúziónk, hogy ezt nem illik csinálni, de a mondat megszületésével minden elszabadult. Én nem értem, hogy miért csodálkozunk. Ez olyan, hogy állsz a hegy tetején, alattad elindul a lavina és azt hiszed síelni fogsz, de nem. Meg fogsz halni.

Hopp egy poén! Ez nyomasztja?

Nyilván nem ezzel foglalkozom mindennap, de egy diszkomfortérzést ad az embernek. Szeretném úgy élni a napjaimat, hogy ezek legalább rendben vannak.

Nem úgy tűnik, hogy ezen változtatni akarna egy mindent elsöprő többség?

Én hiszek abban, hogy tud működni normálisan is ez az ország. Kicsi az üzemméret, könnyű változtatni. Annyira rugalmasan bonyolítottunk le annyi féle változást az életünkben. Nagyon kevés olyan országot tudok mondani, amelynek a huszadik századi történelmében annyi fordulópont lett volna, mint a miénkben, de szinte mindegyikben tudtuk működni. Ha lenne egy normális keretrendszer, amiben normális szabályok vannak, ugyanúgy tudnánk működni, csak kevesebb diszkomfortérzéssel.

Most gondolkodom, mi lehet ez a keretrendszer. Fékek és egyensúlyok?

Szerintem az egy normális keretrendszer volt. Betartották a játékszabályokat, nyilván tudtuk, hogy mennyi rosszat tettek, de volt egy alkotmányos minimum, ami jól-rosszul, de működött.

Most már nem élvezetes a játék, mert minden előre el van rendezve. Ez olyan, mint amikor egy tizenegy fős focicsapat legyőz egy négy fős és féllábú ellenfelet. Hiába írtuk át a szabálykönyvet, hogy ők nem lehetnek többen, és ennyi a megengedett láb, nincs benne semmi felemelő.

Mi kell ahhoz, hogy ne ilyen legyen a meccs?

Nyilván egy politikus. Vagy egy erősebb immunrendszerrel rendelkező, polgárosodott társadalom.

Soroljam az ellenzék vezetőit? Vagy nincs időnk karácsonyig itt ülni.

Nem látok olyan nagy formátumú politikust, aki igazi politikus, szimpatikus, karizmatikus.

Ugyan! Orbán Viktor!

Ha lehetne, akkor a kilencvenes évekbeli Orbán Viktorra szavaznék. De ahogy távolodott attól, ahonnan indult, amiben felnőtt, egyre inkább egy szerep lett, amit játszik, még ha hitelesen is. A másik oldalra pedig van egy nagyon jó angol szó, a creepy. (Adam Kotsko: The Age of Creepiness című könyvében tárgyalja ezt a jelenséget.) Ezen kívül olyan, mintha egy csapatban fociznának, de folyamatosan kirugdosnák egymás lábát. Ők egy csapatban a kazahok és a magyarok.

Ha jól értem, lassan kiveszett a minőség a politikából.

Igen, ezt mondhatjuk, a minőség.

Az országból is?

Sok területen megvan még. Rengeteg kiváló szakember van, európai ember, a szó kulturális és nem brüsszelita értelmében. És a legfontosabb, hogy az eszmei törésvonalakon átnézünk, sok liberális és jobboldali konzervatív, akikkel jó egy országban élni, akikkel jó beszélgetni, akik igenis értékeket képviselnek. Ezért bosszant nagyon ez a kampány. Sokkal rosszabb képet fest, a valós helyzetnél. Egyelőre. A legrosszabbat hozza ki belőlünk, és a legrosszabbat mutatja a másik oldalnak. És mint minden propaganda, egy idő után ez is hatni fog, sőt már most is hat. Az emberek egy idő után ezzel fognak azonosulni. Elhisszük magunkról, hogy idegengyűlölők vagyunk, úgy, hogy a lakosság nagy része gyakorlatban alig találkozik idegenekkel, mintegy biankó xenofób. A nyelvtudás hiánya ráadásul sokunkat megfosztja attól, hogy a hazai bipoláris médián kívül alternatív információkhoz jusson, más nemzetek képviselőit ismerje meg alaposabban, és saját élményei, első kézből származó tapasztalatai alapján tudjon döntést hozni.

A Comedy Centrallal nem volt ilyen terv, hogy csinálni oda valami igazán tartalmasat? Nyilván nem külpolitikai tévéhíradóra gondolok.

Amikor én ott voltam, erre nem nagyon volt keretünk, és a hazai infrastruktúra is hiányzott. Nem tudunk egy John Oliver vagy Jimmy Fallon kaliberű műsort csinálni. Amit John Oliver műsorként előállít, az egyedülálló. Ilyesfajta tényfeltáró újságírói munka és szemléletmód nagyon ritkán párosul jó humorral. Illuzórikus lenne azt gondolni, hogy mi Magyarországon tudunk hasonlót csinálni.

De vágyakozni csak lehet rá…

Az volt a vágyam, hogy Jon Stewartnak írjak a Daily Show-ba. Ez nyilván nem valósult meg, hiszen itt ülünk és beszélgetünk Budapesten, a nyolcadik kerületben.

Pedig terv volt, hogy lelép.

Igen, de erről letettem.

Miért?

Mert számot vetettem, itt vannak a barátaim, az ország, amit szeretek. Inkább nem hagyom becsapni magam, hanem megnézem, milyen közösségekbe járok, és miket tapasztalok, és akkor el tudok vonatkoztatni ettől a látszatvalóságtól, hogy Soros György meg migránsok, nácik meg diktatúra. Akkor egész jó életet lehet itt élni. Ami igazából becsapás, mert ez se a valóság. Csak így kellemesebb.