Az Élve Eltemetés kuponnak annyira hívogató neve volt, hogy egyszerűen nem lehetett kihagyni. Mindennél jobban reméltem, hogy minimum a Kerepesi temetőben fognak elföldelni, lesz valódi Kaszás, és egy pap megható gyászbeszédet mond majd a sírom felett.
Még jobb, hogy a Nightmare in Budapestnél párosan lehet csak temetkezni, így felettébb romantikus randiprogramot kerekítettem belőle. Temetésem napján kellemes 3 fokra és szakadó esőre ébredtem, így a Kerepesi temetős remények átfordultak enyhe fohászkodásba, hogy legalább jó meleg legyen a sírban. Közben jobban utánaolvastam a programnak, és kiderült, hogy csak a Nagy Diófa utcáig kell mennünk, illetve egy szimpla szabadulós játékra számíthatunk. Mivel ilyenen sem voltunk még, izgatottan vártuk, hogy koporsóba rakjanak minket.
A baltadobálás pincéjéhez hasonló hangulatú, horrorisztikusnak szánt pince fogadott halk, túlvilági zenével. Egy férfi még műsoron kívül megmutatta, hogy hol tudunk lepakolni – mobiltelefon nem lehet nálunk -, illetve hogy merre található a mosdó, ahol “vérfoltos” tükör, fal, egy csontváz keze és hasonló nyalánkságok vártak.
Aztán elindult végre a móka, érkezett értünk a Kaszás, aki bekísért a temetkezési helyre — két nyitott koporsó várta egymás mellett, hogy helyet foglaljunk benne. Semmi magasztos beszéd, körítés, virágok, szemüket törölgető hozzátartozók, az ijesztőnek szánt jelmezbe öltözött személyzet szimplán felszólított minket, hogy ugyan siessünk már befele a koporsóba, mert nem érnek rá túlzottan. Elfeküdtünk, bezártak minket, összebilincselték a kezünket, kicsit kemény és hideg volt a föld, majd a vaksötétben lapítva vártuk az utasításokat. Mivel nem voltunk ténylegesen elásva, így a koporsó deszkáin át hallani lehett, ha beszélnek hozzánk.
A feladatunk az volt, hogy kiszabaduljunk, bár ezt megelőzte egy teljesen random, nem a szabaduláshoz tartozó kérés is, amit még viszonylag gyorsan teljesítettünk, csak nem értettük, hogy ez hogy jön ide. A szabaduláshoz annyi segítséget kaptunk, hogy megmondták, mit keressünk először. A második feladatnál már összekavarodtak a dolgok, mert felváltva jöttek be emberek segíteni, próbálva szerepben maradni, ami valljuk be, nem mindig sikerült: elég nehéz volt egyensúlyozniuk a bunkó és ijesztő horrorfilmszerep, illetve az között, hogy nekik kell tippeket adni a kijutáshoz.
Mikor egy lány jött be segíteni, azt hitte, hogy előrébb tartunk a feladattal, így elkezdett segíteni egy olyan részben, ahol még nem jártunk, ez persze csak a legvégén derült ki, amikor összesen 8 percünk maradt kijutni, és összegabalyodtunk a feladatokkal, mert egyszerre kezdtünk el mindent csinálni. Akkor már szerintem nekik is leesett, hogy rossz sorrendben kaptuk az utasításokat, mi meg kapkodtunk össze-vissza, mert egyszerre kellett bilincset nyitni, másik kulcsot találni, rejtvényt fejteni, elemlámpával pici betűket olvasni.
Végül nem kevés segítséggel, kicsit bénának érezve magunkat kijutottunk a halál torkából, és megkönnyebbülve kászálódtunk ki a sírból – én kicsit nehezen, mert egészen felmelegedtem, nem esett jól újra a hideg pincében lenni – amikor sírszomszédom elkezdett löködni kifelé. Eleinte nem értettem, miért, aztán megláttam és hallottam a berregő láncfűrésszel ordítva közelítő embert, és elkezdtem futni kifele én is. Nyilván nem dőltem be annak, hogy most jönnek, és levágják a fejünket, de azért egy mini szívrohamon átestem még a végére. Míg mi bent feltámadásunkat éltük át, kint két megrettent ázsiai turista aggódott az életéért, a láncfűszeres jelenetet végignézve alig mertek utánunk bemenni szegények.
Mivel más szabadulós játékokkal összehasonlítani sem bonyolultságra, sem az élmény intenzitását tekintve nem tudom az élve eltemetést, bátran ajánlom mindenkinek, aki nem szenved klausztrofóbiától, és bírja a sötét humort.
