Karafiáth: Azt lihegte telefonba a zaklatóm, hogy ne nézzem a kirakatot, nem állna jól az a melltartó

Itthon új szolgáltatás a Hazakísérő telefon, amit bárki felhívhat, aki éjszaka egyedül, védelem nélkül kényszerül hazamenni. Az ötlet remek, és csak remélni tudom, hogy eléri a létrehozó, amire már van is remény, hogy a vonalat sikerül ingyenessé tenni, nehogy az tartsa vissza a védtelen embert a telefonálástól, hogy nincs már egysége.

Minden nőnek (férfinek is, csak azért nőket több támadás ér) van története félelemről, rettegésről, éjszakai futásról, majd otthon kikészült idegekkel az ajtó mellé omlásról. Sírógörcsről és háláról, hogy megmenekültünk. Vagy borzalmasabb esetben, amikor nem. Nekem is van, nem is egy. Amit most felidézek, még akkor esett meg, amikor a rendőrség egyáltalán nem tett semmit, ha az embernek zaklatója és követője akadt.

Több hónapja rendszeresen járt a nyomomban valaki. Levelekkel, ocsmány képeslapokkal bombázott minden fórumot, ahol megfordultam, ráadásul a munkahelyemre is írt, hogy még többeket sokkoljon a dolog. Nyilvánvalóvá tette, hogy képben van: többször leszögezte nagyobb események előtt, hogy a közelemben lesz, hogy figyel. Később elkezdett telefonálgatni is. Épp utaztam a 2-es villamoson. Csörög a telefon, felveszem és ezt hallom: „Tudom, hogy leszállsz a következő megállónál, ahogy szoktál. A közeledben leszek.”

Ugyanezt megcsinálta velem zsúfolt bevásárlóközpontban is, csak akkor így beszélt: „Ne nézegesd azt a kirakatot. Nem állna jól neked az a melltartó.” Mivel hiába tettem feljelentést (korábban ugye az volt a hivatalos policy, hogy ‘amíg nem folyik vér…), hiába rimánkodtam, hogy legalább annyit tegyenek, hogy a hívást lenyomozzák, semmi.

Végül annyira kikészültem, hogy gyakorlatilag hónapokig nem mertem elhagyni a lakást. Az ételt rendeltem, vagy barátokat kértem, segítsenek. Mindenhová, még három sarokra is, taxival jártam. De ez nem csökkentette a szorongásomat, mivel már a zegzugos lépcsőházunkban is rettegtem. Mert a társaságunkban volt arra példa, hogy egy lányt a saját lépcsőházukban erőszakoltak meg, és senki, de senki nem jött ki a sikoltozásra. Ma már szerencsére a rendőrség nem veszi félvállról az ilyesmit. Ezt saját tapasztalatból tudom, ugyanis tettem az új törvények óta bejelentést és feljelentést is, lett is eredmény. Sőt, egyszer, tavaly nyáron, amikor kitartóan követett egy alak, azonnal járőrt is küldtek a bejelentésemre. De azért sajnos nem minden pillanatban vagyunk képesek rendőrért kiabálni. És nem mindig van épp a közelben a járőr.

A félelmetes időszakomban sokszor megkértem a taxisokat, hogy várják meg, amíg bemegyek, és miután a lakásba értem, dobtam még egy hívást. A legtöbbjük kedves volt, megvárták. De én is éreztem, hogy ez több, mint ami elvárható. Nem dolga egy taxisnak a testőrködés. De talán mert átérezték a félelmemet, talán mert ismerték a várost, és talán mert szívből szolidárisak voltak, segítettek. Aztán egy ponton túl elegem lett abból, hogy permanens félelemben élem a napjaimat. És abból is, hogy ez gyakorlatilag egy vagyonba kerül. Közben szerencsére a zaklató mintha megunta volna a hiábavaló zargatást, láthatta, nem tud elcsípni, mert körülbástyázott és védett vagyok. Persze a kifárasztás működött, csak nem lehetett tudni, nem vihar előtti csend csupán a felszívódása, mint ahogy egy barátnőmmel történt. Neki is köddé vált egy ideig az üldözője, majd egy napon, teljesen váratlanul, amikor már a barátnőm ébersége és állandó felfokozott állapota elillant, rárontott egy késsel a liftnél. Csak a szerencsén múlt, hogy kis sérüléssel megúszta a támadást. Kórházba került, a sokkot tán sosem heveri ki. A kisfia szintén, ő végignézte az egészet, és egész életre megingott a biztonságba vetett hite.

Mindenesetre én egy nap úgy döntöttem, elég volt, nem lehet félelemben élni, hiszen tudjuk, a félelem megeszi a lelket. De hiába vettem nagy (hatalmas) levegőt, hiába gondoltam azt, hogy bátor vagyok, erős vagyok, kezemben a paprikaspray is (oh, ez mekkora hamis védettségérzet, egyszer, amikor valóban nekem estek, úgy csavarták ki a kezemből, hogy pislogni sem volt időm; ez egy másik, jól végződő sztori, ha lesz majd apropója, megosztom). Összeszorított foggal, csak azért is mentem fel gyalog a Csaba utcán, akkori lakásom felé. És hallom egy ponton túl magam mögött a lépteket. Annyira jó lett volna akkor, hajnali három körül, ha valakit felhívhatok. Ha ezzel a hívással a követőm (lehetséges támadóm) tudtára adom, hogy nem, nem vagyok egyedül, és nem csak én tudom, hogy haza kell érnem. Mert egy ilyen információ a másiknak felér egy vörös jelzéssel. Hogy ez nem könnyű préda. Hogy lesz segítség, ha bármit tervezne. Hogy nem, nem tehet meg velem semmit. Mert elkapják. Mert segítenek. Én ugyan úgy tettem (és ezt sokszor csináltam ám), mintha valakivel beszélnék, hangsúlyoztam, hol vagyok, és igen hangosan beszéltem a süket vonalba. De gyanítom, ez átlátszó. Aznap mindenesetre szerencsém volt, valószínűleg csak egy másik éjszakai bagoly próbált meg hazaérni, épp azon az úton, ahol én. De lehetett volna másképp is. És akkor ki segít? Ki tudta volna, merre járok?

A szolgáltatás létrehozója és működtetője egyelőre egyedül van, és azt mondja, még alig mutatkozik igény a védelemre. De szerintem kizárólag azért, mert kevesen hallottak róla.

Tényleg nagyon megnyugtató emberi hangot hallani egy sötét, kihalt utcán. Tudni, hogy van segítség, nem vagyunk egyedül.