Azt hiszem, igazam volt. Mindenkinek van vaj a füle mögött.
– Nem megmondtam?
Átkaroltam Zsani vállát, bár éreztem, hiába próbálom megnyugtatni. A barátnőm összefont karokkal, az idegességtől remegve bámult Ginny felé, aki a terem másik végében Hansszal beszélgetett. Már ha beszélgetésnek lehet nevezni, hogy Hans egyfolytában hadart és gesztikulált, Ginny pedig lehajtott fejjel hallgatta. A Zsani mellett álló Gabe szeme értetlenül járt ide-oda a barátnője és a furcsa páros között.
– Mit mondtál meg?
– Hogy Hans nem adja fel – sziszegte Zsani összeszorított fogakkal. – Már az is, ahogy felszedte anno… Rárepült, mint valami vadászgép. Most meg hiába mond Ginny bármit, nem fogja békén hagyni.
– Hé, no dráma, oké? – nyögött fel Ákos, és közelebb vonta magához Ágit, akit egy táncparkett felé siető pár kis híján elsodort. – Csak dumálnak.
– Ja, dumálnak… – mormolta Ági, mire Ákos a plafon felé fordította a pillantását.
– Ugye nem kezded te is?
– Miért, szerinted normális, hogy idejön Ausztriából bejelentés nélkül, és ráront Ginnyre? – kérdezett vissza Ági, miközben a derekát nyomogatta. Gondolom, a dinnye nagyságú lény, aki a hasában növekedett, épp Beethovent játszott a csigolyáin. – Legalább felhívhatta volna, ez így tök para.
– De romantikus! – kottyantam közbe, amivel csak azt értem el, hogy mindenki úgy meredt rám, mintha Hannibal Lecter kelt volna életre. – Jóvanna, tényleg para egy kicsit, de ha Ginny nem állt vele szóba másképp…
– Engem Hans pszichés állapotánál jobban érdekel, miről beszélnek – vágott közbe Dani, és kisimította a haját a szeméből.
Imádtam a nevetését is, de valamiért mégis akkor tetszett a legjobban, amikor ilyen gondterhelt képet vágott. Nemrég ami azt jelenti, hogy valakinek az intelligenciájába zúgsz bele, és én tutira olyan vagyok: pacnivá bírok olvadni, ha Dani magyaráz valamiről, vagy csak egyszerűen így néz, ahogy most. Ennél már csak az lett volna jobb, ha ki is találja a megoldást.
– Na, minden oké? – Ezt Ákos kérdezte Ágitól, mi pedig egy emberként kaptuk oda a fejünket. Ági fájdalmas képpel egyre erősebben dörzsölgette a derekát, Gabe pedig felnyihogott.
– Ugye nem leszel az a klisés csaj, akire nyilvános helyen jön rá a szülés?
– Á, nem – nyögte Ági. – Mostanában mindig ez van, már az a fura, ha nem fáj semmim. Viszont lépnék lassan, nem baj? – fordult Ákoshoz, aki a fejét rázta.
– Már úgyis halott a buli – intett a táncparkett felé, ami tényleg elég siralmas látványt nyújtott: csak pár kitartó, a non-alcoholic partin valahogy mégis néhány hullarészeg diák és egy-két tanár lötyögött a zenére. Akik még nem unták meg ezt a frenetikus estét, szétszéledve beszélgettek – hál’ istennek a szüleink nem voltak köztük, ők az első adandó alkalommal elhúzták a csíkot. Johnny bá persze nem volt ilyen szerencsés; felteszem, a diri bízta meg a szívmelengető feladattal, hogy járőrözzön, amíg csak ki nem ürül a hely. Szegény.
– Puszilom Ginnyt, majd csörögjetek, hogy mizu, jó? – kérte Ági, gyorsan megölelt mindenkit, aztán már ott se voltak. de a pasim még mindig Ginnyéket bámulta összeszűkült szemekkel.
– Nem tetszik ez nekem – dünnyögte, mint valami gimnazista James Bond; annyira cuki volt, hogy muszáj volt elnevetnem magam.
– Nem lesz semmi baja, oké? Ez Ginny, fél kézzel lerendezi.
És mintha a szavaimat akarta volna igazolni, a következő pillanatban Ginny felvetette a fejét, meglendült a karja, és akkora pofont adott Hansnak, hogy nem lepett volna meg, ha a srác feje megpördül a nyaka körül, mint a rajzfilmekben. Tátott szájjal bámultunk egymásra, miközben Ginny átvágott a félig üres táncparketten, és félelmetes arckifejezéssel odacsörtetett hozzánk.
– Jézusom, ez mi volt?! – meredt rá Zsani, de a kis boszi csak dühösen megrántotta a vállát.
– Mindegy. Idióta!
– Ugye ezt most nem mondod komolyan? – Megragadtam a vállát, és a szemébe fúrtam a pillantásom. – Pofon vágtad a fél suli előtt!
– Csak jeleztem, hogy mindennek van határa – vágta rá durcásan Ginny, aztán elégedetten elhúzta a száját. – És úgy látom, végre felfogta!
Követtük a tekintetét. Hans szikrázó szemmel, görnyedt háttal utat vágott magának az ajtóig, onnan még egyszer visszapillantott Ginnyre, aztán eltűnt. Most már végképp nem értettem semmit, ám
– Említettem már, hogy rosszul bírom a titkokat? – próbáltam tréfás hangot megütni, de nem jött be: Ginny mérgesen rám bámult.
– És én említettem, hogy egy minden lében kanál idegesítő…
– Hé, most állj le! – Zsani a karjára tette a kezét. – Különben olyat mondasz, amit később megbánnál. Nem faggatunk, oké? De azért valljuk be, elég gáz, hogy hetek óta búval cseszett képpel mászkálsz, nem lehet belőled kihúzni semmit, most meg szó nélkül ideállít ez a nyomi, elrángat, te megpofozod…
– Összevesztünk – nyögte ki Ginny kis szünet után. Rámeredtünk, aztán hirtelen kitört belőlünk az elfojtott feszültség, és mindenki egyszerre kezdett el röhögni.
– Nem mondod! – vigyorgott Gabe. – Mi meg azt hittük, eljegyeztétek egymást!
– Jaj, ne, ez nem vicces! – nevetett a kis boszi, és megtörölte a szemét. – Volt olyan pillanat, amikor azt hittem, tényleg megkéri a kezem ez a hülye, csak hogy maga mellett tartson.
– Azért majd elmondod, mi van, ugye? – kérdeztem óvatosan, mire Ginny bólintott.
– El, csak ez most kicsit sok. Bocs, ha hülyén viselkedtem, de kezd az agyamra menni Hans, az anyám, meg mindenki… Komolyan, néha legszívesebben szabit vennék ki az életemből. Olyat lehet?
– Néha, de most nem túl alkalmas – válaszolta Dani sajnálkozva, Ginny pedig felsóhajtott.
– Tudom, érettségi, felvételi… Már csak ez hiányzik! Amúgy vágjátok, hogy erről még alig beszéltünk? Nem is tudom, ki mit akar kezdeni magával, ha vége a sulinak.
Na, igen, ez pedig olyan téma volt, amit én nem akartam feszegetni. Tudniillik Nem tudom, ki az a hülye, aki szerint tizennyolc évesen el kéne döntenünk, mit akarunk az élettől, de bezárnám egy időre Harry Potter lépcső alatti gardróbjába, hogy gondolkodjon már egy kicsit. Végigjárattam a szemem az arcokon, amik meghatározták az elmúlt három évemet, és próbáltam elképzelni, ahogy érett, felnőtt döntéseket hoznak, de nem sikerült. Mármint persze, eddig is „felnőtt” döntéseink voltak – épp elégszer kerültünk béna helyzetekbe ahhoz, hogy ilyenekre kényszerüljünk –, de a továbbtanulás az más. És oké, azt is tudom, ha lesz egy végzettséged, attól nem kell feltétlenül azt csinálnod egész életedben, valamilyen irányt viszont akkor is be kell lőni, ami ezen a decemberi estén, a suli aulájában állva kábé lehetetlen feladatnak tűnt. Bágyadt mosolyt villantottam Ginnyre, aki azonnal levágta a szitut.
– De hát még egy csomó időnk van! – folytatta, és belém karolt. – Amúgy most mi a terv? Ágiék hol vannak?
– Elhúztak, Ági puszil – felelte Zsani, és Gabe kezére kulcsolta a sajátját. – Én is hulla vagyok, ha mindenkinek oké, mehetünk.
– Akkor go! – Dani csókot nyomott a homlokomra, aztán Gabe-bel eltűntek a ruhatár irányába, hogy összeszedjék a kabátokat. Mi némán ácsorogtunk: egy csomó kérdésem lett volna, de Ginny egyértelművé tette, hogy jobb, ha befogom, a csacsogáshoz meg túl fáradt voltam, ahogy, gondolom, Zsani is. Szóval csak várakoztunk, ám egyszer csak a telefonom hangja hasított a halkuló zenébe. Kikaptam a táskámból, és a kijelzőre meredtem: Összeugrott a gyomrom, mert eszembe jutott a legutóbbi hasonló alkalom, és villámgyorsan rányomtam a hívásfogadásra.
– Akkor se lettünk klisé! – harsogta a kagylóba, mire minden tagom jéggé dermedt.
– Mi van?!
– Mi lenne, megindult! – vágta rá, miközben a háttérből Ági zihálása hallatszott. A telefon recsegett, aztán a zihálás erősebb lett.
– Hülye, vidd már innen! – hallottam Ági ingerült hangját, és a feszkós helyzet ellenére se tudtam visszafojtani a röhögést.
– Te most odaadtad neki a telefont??
– Csak bebizonyítottam, hogy tényleg vajúdik! – Ákos hangján hallatszott, hogy vigyorogva beszél. Nem is ő lett volna: ha gáz van, muszáj marháskodnia. – De Flo, most nehogy elinduljatok a kórházba! Szóltunk Ági anyukájának meg a szüleimnek, pont elég oda ennyi ember. Azonnal hívlak, ha bármi van!
– A jó büdös frászt! – Zsani elmarta a telefont, és szó szerint beleüvöltött. – Most rögtön mondd meg, melyik kórházba mentek, tíz perc, és ott vagyunk!
– Nem vagytok! – Ákos olyan hangosan dörrent rá válaszul, hogy Ginny meg én is hallottuk. – Szerintem elég érthetően fogalmaztam: csörgök, ha lesznek hírek!
– De mi… – Zsani elkapta a fülétől a készüléket, és bosszúsan rábámult. – Letette! Basszus, már rég ki kellett volna nyírnom!
– Nyugi, igaza van – duruzsolta Ginny, gyengéden elvette tőle a telefont, és a kezembe nyomta. – Tudod, hogy én aggódom a legjobban Ágiért, de most nem tudunk segíteni, és nem hiányzik a családnak, hogy még velünk is törődni kelljen. Amikor a legkisebb tesóm született, csak én voltam ott anyuval, és pont elég is volt.
– Te bent voltál a szülésnél? – néztem rá elképedve. – Sose mondtad!
– Nem valami jó emlék – húzta el a száját. – Vagyis persze, jó, de baromi félelmetes. Szenvedni látni azt, akit szeretsz…
– Jó, elég! – tartotta fel a kezét Zsani. – Nem akarom hallani. De most együtt kell maradnunk, mármint… Mindjárt megszületik a babánk. Felfogtátok?
Bármilyen hülyén is hangzott, hogy „babánk”, valahogy mégis ezt éreztük. Talán, mert tényleg olyanok voltunk egymásnak, mint egy család, és ez a kicsi most az új családtag lesz; Ginny elnevette magát.
– Azért nem annyira „mindjárt”, anya tizenkét órát vajúdott a kicsivel, szóval lehet, hogy reggelig kell várnunk. Vagy még tovább.
– Akkor addig várunk! – csattant fel Zsani, megpördült, és kikapta a kabátját az éppen visszatérő Gabe kezéből. – De hová menjünk?
– Szerintem hozzánk! – vágtam rá, gőzöm sincs, miért, hiszen Apu feje valószínűleg olyan zöld lesz, mint Hulké, ha meghallja, hogy szekértábort akarunk verni a nappaliban. De volt egy olyan érzésem, hogy Kinga erről is meggyőzi majd, ahogy mostanában mindennel kapcsolatban hozzá volt tanácsos fordulni: magamban se mondtam ki szívesen, de ilyen szempontból egészen olyan volt már, mint egy anyuka – a pártunkat fogta, és ha kellett volna, biztos falaz is nekünk. Szegény Karola néni végre átadhatta a stafétát. Dani mellém lépett, és felhúzott szemöldökkel nézett rám.
– Ákos hívott? – kérdezte, nekem pedig leesett az állam.
– Nem volt nehéz rájönni, miért vagytok ennyire besózva – mosolyodott el, és megtartotta a kabátomat, hogy belebújhassak. Az én gyönyörű gentlemanem. – Oké, menjünk, de valakinek még szólnod kéne.
– Kinek? – ráncoltam a homlokom, ám a következő pillanatban már be is villant. Szó nélkül sarkon fordultam, és eliramodtam a büfé felé, ahol Johnny bát sejtettem. Igazam volt: éppen egy srác homlokát törölgette vizes ruhával, aki szemmel láthatóan azt se tudta, hol van.
– Ennyit az alkoholtilalomról! – intett a fiú felé az ofő, amikor odaértem. – Minden évben elmondom, hogy másképp kéne ezt csinálni, de senki se hallja meg, aztán minden évben én hánytatom a tanulókat… és még az a legkevesebb. – Fáradtan végigsimított a homlokán, majd halvány mosollyal nézett rám. – Bocsánat, Flóra, hosszú este volt. Már indultok? Jó volt a buli?
– Jó, köszönjük – vágtam rá, és megragadtam a karját. – Tanár úr, Ákos hívott. Megindult a szülés.
Johnny bá egy pillanatra kővé dermedt, aztán a fiú kezébe nyomta a vizes ruhát, és félrevont.
– És eddig minden oké? Melyik kórházba mentek?
– Nem mondta, félt, hogy megjelenünk – sóhajtottam. – Zsanit hat lóval se lehetett volna visszafogni…
– Pedig ott most tényleg semmi keresnivalótok – nézett rám szigorúan. – Gondolom, a család velük van, segíteni úgyse tudtok, és Ákos biztos tájékoztat majd.
– Tudom, csak… – Az ijedtség, amit Ákos hangja hallatán éreztem, de eddig elnyomtam, most megint elöntött egy pillanatra. – Úgy féltem Ágit, mi lesz, ha…
– Állj, Flóra, ne kattogj! – vágott közbe Johnny bá, és a vállamra tette a kezét. – Ági erős, és jó kezekben van. Természetes, hogy félsz, de nincs rá okod. Ez most nem rólatok szól. Annyit tehettek, hogy a háttérből támogatjátok őket. Hívjatok majd, ha megvan a pici, rendben?
Bólintottam, és megint elfoglalta a helyét a srác mellett, aki időközben már eljutott odáig, hogy ki bírta nyitni a szemét. Visszaindultam a többiekhez, miközben Johnny bá szavain rágódtam: „ez most nem rólatok szól”. Ja, és ahogy közeledünk az érettségihez, egyre több ilyen dolog lesz. Már nem a „mi” életünkről van szó, a közös életünkről, ahogy ezelőtt – most mindenkinek előtérbe kerül a saját sorsa, bármi is legyen az. Az eddig összekapaszkodó szigetek lassan elszakadnak egymástól, és sodorni kezdi őket a víz, ki tudja, merre. Jajj, ne, ne, ne, nem akarom!
Kalapos Éva: D.A.C. – Egy új élet
Manó Könyvek, 2013
