Pompás benzinkutat épített ki a Mol az M7-es 138-as kilométerénél. Ha Hernádi Zsolt vezér járt erre valaha, egész biztosan elismerően ciccentett (mondjuk neki beleférnek a Marché nevű utasellátó brutális árai). Itt álltunk meg a kollégákkal üríteni és tölteni, pont egy telematricázott villanypózna előtt. Az egyik matrica pedig majdhogynem égi jel volt:
FL ON TOUR – AZ OLAJÉRT BÁRHOVÁ
– állt rajta a felirat.
Mi is épp ezért indultunk el Budapestről, az olajért bárhova mottóval. Úti célunk a Szolnoki Olaj kosárcsapat ultráival ellentétben nem valamelyik konkurens város sportcsarnoka, hanem a magyarországi olajbányászat bölcsője, Bázakerettye volt.
Ez egy igazi összetapasztott közigazgatási egység, két falu egy nagyközséget alkot, nem meglepő módon az egyutcás Báza az egyik, a sokutcás, kisvárosias Kerettye a másik. Az Otto-motorok ha élnének, egyértelműen Mekkaként, Rómaként, Jeruzsálemként tekintenének Kerettyére, ahol az 1930-as években feltört az olaj. Persze nem magától, kellett az amerikai tőke és technológia, ami által olajkutak nőttek ki a földből, kiépült a település, rengeteg munkás költözött ide családostul. Klasszikus munkásközség lett Kerettyéből, ezért is lett nekünk érdekes a Csatatér-sorozat szempontjából: a baloldal a fideszes körzetben még mindig erős. Még az MSZP majdnem-jelöltje, Fodor Csaba is innen származik (végül a DK embere képviseli a baloldalt a körzetben).
Fényes Zalát hozott a fekete olaj
De a jelen előtt térjünk vissza a múltba, mert Kerettyének az van bőven, Tóth János, a zalaegerszegi központú Magyar Olaj- és Gázipari Múzeum igazgatója mesélt rengeteget az olajosok korábbi, mára felújított közösségi házában, ami még a negyvenes években épült.
A falu elöregedésével egyre kevesebb a rendezvény, bár nemrég tartottak egy utószilveszteri murit. Pedig régen minden más volt, akkoriban egy nagy család volt az olajipar, a falu kiépült szociális hálóval büszkélkedett. Most már az egész ágazat elszemélytelenedett, a múlt dicsőségét elfedte a paraffinos felejtésgőz. Pedig akkoriban bölcsőde, óvoda, iskola is volt, ma meg már gyerek is alig van. Tóth szerint a megfejtés nem bonyolult:
A leépülés összefügg az olajipar visszaszorulásával.
A fénykor a 20. század elején kezdődött. A Trianon előtti Magyarországon Pozsonytól északra, Egbellben már termeltek 1914-től olajat, sőt Erdélyben, Kissármáson már 1909-ben megtalálták az akkori Európa legnagyobb gázlelőhelyét. Később itt földgázvezeték épült 73 kilométer hosszan, ez is kontinensrekord volt. Az első világháború utáni békekötés miatt Magyarország elvesztette addigi szénhidrogén-lelőhelyeit, új lelőhely kellett.
Ekkor jött a képbe a helyben szinte szentként tisztelt Papp Simon, aki a világ petrolkémiai iparági történetébe is beírta a nevét, annyi lelőhelyet tárt fel. Beutazta a fél bolygót, majd az amerikaiakat sikerült rávennie, hogy végezzenek próbafúrásokat Zalában, mivel már 1917 környékén sejtette, a horvát földről átnyúló redők olajat rejthetnek. Először 1923-ban próbálkoztak, de nem találtak semmit, aztán 1935-ben – ekkor már az angol-amerikai European Gas and Electric Co. befektetésével – Mihályiban fúrtak egyet. Itt szén-dioxidot találtak, a Linde a mai napig termeli.
Aztán csak sorra került Bázakerettye. A B1-es jelű kúttal kezdődött minden, itt még csak olaj- és gáznyomokat leltek. Az igazi áttörés 1937. november 21-én következett be: üzembe helyezték a B2-es kutat, ami már rendes mennyiségű olajat tudott felszínre hozni. Érdekes adalék, hogy a B2-es gőzgépének kazánját az a kevéske gáz működtette, amit a B1-esből felszínre hoztak. Ez a kút manapság már egy emlékhely, bár néha még besajtolnak némi szén-dioxidot innen a mélybe. Innen nem volt megállás, az amerikaiak vegyesvállalatot alapítottak MAORT (Magyar-Amerikai Olajipari Rt.) néven 1938-ban és állami koncessziót nyertek a kitermelésre.
Amerikaiak építették, amerikaiak bombázták
Ezután Európa egyik leghosszabb olajvezetékét építették ki válaszul arra, hogy a MÁV megemelte a szállítási díjat. A vezeték Zalából a csepeli, péti és almásfüzitői finomítókba (leágazásokkal 300 kilométer hosszan) tekergett. A zalai úthálózatot megerősítették, Kerettyén még több kutat fúrtak, kiépült a lakótelep a hét csodálatos mérnökházzal (amerikai-zalai stílusban, színes gerendákkal, manapság két lakássá szétválasztva két családnak adnak otthont), tisztviselők és olajbányászok házaival, a kultúrház, sütöde, iskola és templom épült-bővült, mindez amerikai kultúra szerint, tágas parkokkal kerítés nélkül. A házakban villany, vezetékes víz és gáz is volt, a fürdőszobáról nem is beszélve, ami egyedülálló volt akkoriban.
Eközben kitört a második világháború, állami kezelésbe vették az amerikaiaktól a MAORT-ot, új mezőket is felfedeztek, de inkább a meglévők termelését növelték: 1943-ban volt a csúcs, amikor 840 ezer tonnát termeltek ki (most 2000 tonnát). A németek lesápolták ezt 10 százalékos arányban. A hadiüzemmé tett létesítményeket, a korábbi amerikai tulajdont maguk az amerikaiak bombázták le 1944-ben. Ennek emlékére a falu fő kocsmája is a B-24 nevet viseli, odabent két hatalmas olajfestmény emlékeztet az eseményre.
Az amerikai tőkét a marxi Tőke váltotta
A hadakozás után nem államosították egyből az amerikai tulajdont, a külföldi vezetők is visszatérhettek. 1950-ben történt meg az állami tulajdonba vétel, miközben az amerikai vezetést megkínozták, bebörtönözték, majd kiutasították. Az amerikaiakat Tóth szerint akkor kárpótolták, amikor visszakaptuk a Szent Koronát tőlük 40 éve, 1978 januárjában. A két esemény nem volt független egymástól. A szocializmus enyhülésével egyre jobb volt olajmunkásnak lenni, ipari iskola is létesült, szakmát lehetett tanulni, telefon is az elsők között volt a lakásokban, el se tudták gyerekként képzelni, hogy ez nem alap más háztartásban. Visszaemlékezések szerint
volt itt minden: városról jártak ide Simpsont meg tévét venni.
Innentől lassú hanyatlás következett: Gellénházára, majd az Alföldre, Algyő környékére helyeződött az olaj- és gáztermelés súlya. Sok szakember és munkás elhagyta Bázakerettyét. A petrolkémiai ipar egy trösztbe szerveződött, a rendszerváltás után ebből lett a Mol Rt., amihez a zalai lelőhelyek is kerültek. Kerettyén folyamatosan csökkent a készlet és a termelés, és akkor el is jutottunk a mai napig, amikor már csak tucatnyi olajos dolgozik Kerettyén.
Himbák művek
A múlt mellett a jelenről Fülöp Csaba tudott beszélni, aki az iparban dolgozik harmadik generációs olajosként, műszakvezetőként, bár nem Kerettyén, hanem Ortaházán, az olaj- és gázgyűjtő állomáson. Ide Bajánsenyéről és Őriszentpéterről jön a nafta, pb-gázt állítanak elő belőle (igen jó minőségű a hazai gáz, kevésbé kénes, mint az orosz – mondja Fülöp). Jellemző tény, hogy Ortaházán most 21-en dolgoznak, mivel már „folyamatvezérelt technológiák működnek”. Persze így se veszélytelen a munka, „amihez nyúlunk, az rákkeltő”, de balesetek is lehetnek, egyszer egy szén-dioxid-kút szabadult el 200 baros (!) nyomással, 60 méterre eldobva a betonalapját is – mondja Fülöp panasztól mentes hangszínen.
Az sem egyszerű, hogy négy napot 12 órázik, aztán négy napot pihen a beosztása szerint. Alapvetően felügyeleti jellegű a munkája, 3-4 embert irányít. Munkába járását maga oldja meg, a kevés dolgozó miatt a Mol inkább térít valamennyit az útköltségből, de az utaztatást már nem szervezi meg erre a 20 kilométerre se. Azért még mindig jó olajosnak lenni, még ha nem is annyira, mint régen: akad 13-14. havi bér, egyéb kiegészítő juttatások.
A sztorizás mellett Fülöp abba is beavatott, hogy kell az alattunk elterülő föld alatti tájat elképzelni: olyan az egész, mint egy nagy szivacs, sok üreggel. Először a nyomás kitolja az olajat a gázzal együtt a felszínre, de a nyomáscsökkenéssel az olaj apadni kezd. Ilyenkor jön a másodlagos, harmadlagos kitermelés. Először vizet és szén-dioxidot sajtolnak vissza, hogy az kinyomja az olajat, végső soron pedig jönnek az olajipar legikonikusabb szerkezetei, voltaképp több száz méter mélyre lenyúló pumpái:
A kinyert szénhidrogének a tankállomásokra kerülnek, Kerettyén kettő ilyen is van, de az egyik már inkább egy skanzen. Itt a kezelőépület két helyisége igazi múzeum, az olajipari berendezéseket pedig csócsálja a rozsda, öklömnyi mohatelepek tenyésznek a fémszerkezeteken. A tankállomásokról tartálykocsik viszik a százhalombattai finomítóba az olajat.
Magáról is beszélt a műszakvezető, akinek nagyapja Erdélyből költözött ide a második bécsi döntés után, pontosabban idetelepítették őket. Ő és Fülöp apja is az olajiparban helyezkedett el, ahogy az elbeszélő is. Maximum a fia fog kilógni, bár ő se ment messze, a gépipar felé tendál. A férfi el se tudja képzelni, hogy máshol is dolgozhatott volna, „az olajipart az anyatejjel szívtam magamba”, mondta Fülöp. Pedig az elöregedés az olajipart is sújtja, a férfi ortaházi munkahelyén szinten mindenki 60 év fölötti, alig van utánpótlás.
Olajra lépett ifjúság
2015-ös KSH-adatok szerint 809-en laknak a faluban, de ez évről évre csökken 20-30 fővel. Elsöprően magyar a falu a 2011-es népszámlálás szerint, maroknyi ember vallotta magát cigánynak és németnek csupán. Mindenesetre egykor 1400-an is laktak itt, plusz a bányászjáratokkal a környező falvakból ideingázó közel ugyanennyi munkás. Akkoriban egy évfolyam állt 50 főből az iskolában, ma a komplett tanulói létszám ennyi.
Fiatalokat amúgy egyre kevesebbet találni Kerettyén, a település rohamosan öregszik el. Leugrottunk minden község szívébe, a kocsmába is (bár a községekben akkora kocsmabezárási hullám van országosan, hogy az is megérne egy riportot). Jellemzi a helyzetet, hogy ottjártunkkor épp egy erdésztársaság ünnepelt pezsgővel, valamint két harmincas srác szomorkodott egy sör mellett. Később még egy fiatal nővel is összefutottunk. Egyikük sem az olajiparban dolgozik, Letenyére, Kanizsára ingáznak. Örültek az idegennek, alig látnak valakit errefelé, aki nem kerettyei.
Régen a helyi sportklub is kiemelkedett a környékből: volt röplabda-, kézilabda-, futball- (NB3!) és tekeszakosztály is, akadt egy teniszpálya és a község stadionja atlétikai, kézilabda- és focipályával. Mindent felvert mára a fű, a focicsapat létszámhiány miatt tavaly megszűnt, a pályát őzszar borítja. A tekecsapat még megvan, sőt NB2-es. A focipályán júniusonként Termál Kupa néven kispályás tornát rendeznek, de a vicces nevű BÖSKE (Bázakerettyei Öregfiúk Sportkedvelő Egyesület) tagjai is lejárogatnak jó időben focizni.
A község azért még nem veszett el teljesen, vannak például munkahelyek: a takarékon égő olajipar mellett jelentős a fafeldolgozás és egy elég nagy pszichiátriai intézet is működik itt. Emellett nem elhanyagolható potenciált ad az idegenforgalom: Bázakerettye gyönyörű, erdős-dombos vidéken fekszik, van egy 600 vendégre kalibrált, nyáron üzemelő strandja és termálfürdőcskéje, itt halad el az ország leghosszabb kisvasútja, a csömödéri (130 km), amit még gazdasági célokra is használnak, illetve a messze földön híres, Michelin-csillagra pályázó Bonne Chance étterem-hotel is itt működik.
Az olajat sem szabad temetni: a Molnak már megvannak az engedélyei, hamarosan új próbafúrásokat végez a társaság Kerettye határában. Persze Fülöp szerint nagy volumenű mezőt nem találhatnak már, Magyarország úgy néz ki lassan, mint egy ementáli sajt: csak Kerettyén 500 helyen fúrtak le, országosan a tízezret is eléri ezen helyek száma. Mindenesetre attól így sem kell tartani – ezt a próbafúrás ténye is mutatja –, hogy a Mol teljesen leáll a kitermeléssel. Ugyanis hiába lehet milliárdos tétel egy fúrás, a rekultiváció a szigorú előírások miatt sokkal drágább. Maradnak a nullszaldós vagy csekély hasznot termelő kutak.
Olajmúlt és turistajövő
Iványi László polgármester azt elmesélte, ő maga is dolgozott az olajiparban 1981-től 2010-ig, karbantartóként, így átlátja a helyzetet. Szerinte országos probléma, hogy elmennek a fiatal szakemberek, „nem tudunk ezzel az elszívó erővel versengeni” – panaszkodott. Sokan kalandvágyból mennek el, bízik benne, hogy ők visszatérnek. A mai fiatalok gondolkodása más, mint a régieké volt, szívesebben telepednek le egy városban, ahol „ingergazdagabb a környezet”.
Mindenesetre az elmúlt időszakban sok ingatlan cserélt gazdát, de alapvetően többen mennek el, mint jönnek. „Mindenki nem fog városra menni”, súlyponti településként pedig megmaradhat Kerettye a faluvezető szerint. Reménykednek a Mura-programban is, ami fellendülést hozhat a környék aprófalvainak. Ez azért is jó szerinte, mert nem egy településben gondolkodik a projekt. A turizmusban is ez működhet, a falvak egymást ajánlhatják a látogatóknak.
Érdekes adalékként elmondta, hogy az olajiparral sose volt szoros a faluvezetés kapcsolata, hiába fonódik össze a település életével. Régebben az olajipari tröszté, cégé volt a döntő szó, most pedig már alig van jelen az iparág. Hátramaradtak viszont a kusza területviszonyok: jellemző, hogy a rengeteg olajkút környékén 50 méteres védőövezet van, oda építkezni nem lehet. Örökség még a magyar Maginot-vonal, a Jugoszlávia ellen a világháború után épített bunkerrendszer itteni jó pár légópincéje is. A legnagyobb az egyik nagy domb alatt húzódik, százak férnek el benne. Korábban gombát termesztettek itt, most eszi az enyészet.
Háború errefelé már nemigen lesz, bombatámadásnak se lenne értelme egy felkapott étterem és egy szociális otthon ellen. Bázakerettye pedig derekasan küzd tovább az eljelentéktelenedés ellen, hátha pár év múlva már a turisták folynak erre, nem az olaj. Addig meg marad a himbás nosztalgia.
