Nagyon erősen belecsaptatok a vlogolásba a Nánázsiával. Sőt, ahogy nézem a számokat, néhány rész nézettsége simán veri a főműsoridőt tévében is.

Minket lepett meg a legjobban, hogy ennyien szeretik. Pedig még mi is tanuljuk a műfajt, az első adásnál például rögtön elcsúsztunk, mert amikor megvágtuk, láttuk, hogy nem elég jó. Eredetileg csak a csomagolásig tartott volna az a rész, de nem volt elég izgalmas, így hozzáraktuk azt a részt, amit a második epizódnak szántunk, amikor mi felszállunk a gépre a gyerekekkel, és a férjemről kiderül, hogy nem tud velünk utazni, mert apósom nincs jól.

Ott egy kicsit el is bizonytalanodtam elsőre, hogy az mennyire előre szerkesztett drámai tartalom.

Az annyira valóság volt, hogy nem kívánom senkinek. Amikor elindulsz egy öthetes túrára, és látod, hogy az apósod rosszul van. Én majdnem összeomlottam, a stáb pedig kint Ázsiából nyugtatott, hogy ne aggódjunk, mindent elintéznek. De nyilván az nem volt opció, hogy én nem megyek. És az sem, hogy a férjem itt hagyja az apukáját.

Egyébként dilemma, hogy mennyire teszitek ki a családot a nyilvánosság elé?

Persze. De a mi gyerekeink sorsát már az eldöntötte, hogy Palkó fotós. Ez a kérdés már akkor szóba jött, amikor megszületett Mici. Itt van egy gyönyörű kép a gyerekünkről, és egy fotósnak nem mondhatod azt, hogy azt a képet, amit ő a legszebbnek lát, ne mutathassa meg. Természetellenes ilyet elvárni. Talán igaza van annak, aki azt állítja, ez káros, de biztosan nem tudhatja.

Fogalmad sincs, hogy ez a világ merre halad, természetes lesz vagy fura, hogy valakinek  nem volt kép a Facebookon a gyerekkoráról.

Ennek az a következménye, hogy ha majd a te gyereked elmegy bulizni úgy, ahogy mi gond nélkül elmehettünk, akkor az lesz a hír következő nap, hogy Ördög Nóra és a Nánási Pál gyereke milyen rosszul táncol, vagy valami ennél is rosszabb.

Így is, úgy is ez a keresztje. Nekik meg kell tanulniuk ezzel együtt élni, nekünk meg az a feladatunk, hogy olyan életet biztosítsunk nekik, amiben felkészítjük, hozzászoktatjuk őket ezekhez a helyzetekhez. Azt érzem, hogy a görcsös rejtegetéssel azt érném el, hogy másnak érezzék magukat. Mintha kilógnának a sorból, miközben én azt akarom velük érzékeltetni, hogy ez egy természetes dolog. Nekünk az kell, hogy természetes legyen, hogy igen, minket ismernek, ezáltal őket is ugyanúgy ismerni fogják.

Az ő születésük egy elég erős menet volt. Amikor azt látod az újságban, hogy papok, politikusok arról beszélnek, hogy a lombikbébi másodrendű állampolgár, akkor mit érzel magadban?

Dühöt. Dühöt, meg azt, hogy soha nem kívánom nekik, hogy ebbe a helyzetbe kerüljenek. Ezért vállaltam fel én is ezt a történetet, mert azt akartam, hogy minél kevesebb ilyen hangot kelljen hallani. Azt a fájdalmat nem tudod elmagyarázni egy olyan embernek, aki soha nem volt ebben a helyzetben, hogy milyen érzés, amikor évekig vársz arra, hogy gyereked legyen.

Amikor azt olvasod, hogy egy megyéspüspök azt mondja, „a lombikbébiprogram nem járható út az élet továbbadására”, akkor nem gondolod, hogy sokkal több emberhez érhetsz el, ha ezzel nem értesz egyet, mint ő?

Megszólaltam ezzel kapcsolatban, de valóban lehetett volna markánsabban is. Nekem még mindig kicsit nehéz elhinni, hogy az én szavam akkorát szólhat.

Annyian követnek szinte minden közösségi oldalon, hogy ha Ördög Nóri azt mondja, hogy ez rossz, akkor az rossz.

Igen. Amikor elhatároztam magam, akkor már nagyjából le is csengett ez a dolog. Ha ez a téma bármikor újra felüti a fejét, bátrabb leszek, és biztos, hogy kiabálni fogok.

Nincs benned a közéleti szerepvállalás iránti felelősségérzet?

Nem annyira. Nem értek hozzá eléggé, és pláne mióta gyerekeim vannak, nem érzem azt, hogy minden tudás a birtokomban van hozzá.

Nem értesz hozzá eléggé? Hiszen benne élsz.

Elég nehéz hangoskodni úgy, hogy nem vagyok száz százalékig biztos a tudásomban. Nem nagyon szoktam csípőből tüzelni, annál egy fokkal megfontoltabb vagyok. De nyilván van olyan téma, ami megérint.

Azt látom, hogy nagyon sok pályatársam van, aki hangosan kampányol és csápol, de nem biztos, hogy ennek van annyi hatása, mint amennyi idegeskedést okoz.

Az én életem legnagyobb kihívása mindig a harmonikus magánéletem összehangolása a munkámmal, mert mindig túlvállalom magam. Most is ez a helyzet kezd előállni. Egy erősebb forgatási időszakban rettenetesen tudok szenvedni, hogy nem tudok anyukaként helytállni annyira, mint amennyire szeretnék. Ez is okoz bennem elég feszültséget ahhoz, hogy ne keressek még plusz utakat.

Megteheted, hogy azt mondod, a családodra koncentrálsz?

Szerintem meg. Egyszerűen a családom a legfontosabb. Ennyi, kész, pont. Nem feltétlenül érzem azt, hogy felelősséget kell vállalnom valamiért, amikor sokszor a két gyerekemnél is azt érzem, hogy nehéz értük felelősséget vállalnom, és nekem elsősorban rájuk kell koncentrálnom.

Most, hogy vlogolni kezdtünk, és a családunkat is látják az emberek, sokkal közelebb éreznek magukhoz. Ezért elkezdtek özönleni az olyan levelek, hogy találkozzunk, üljünk le beszélgetni, Nóri, te megértesz engem, és sorolhatnám. De ez emberileg és időben is lehetetlen. Volt egy konkrét eset, amikor a férjemhez futott be a kérés, mert nem talált hozzám közvetlen elérhetőséget a hölgy, és megírtuk neki, hogy az én weboldalamon is van lehetőség üzenetet írni, írjon oda. Egy hosszú sértődött levelet kaptam, hogy mennyire csalódott bennem, a vlogok alapján azt hitte, hogy én egy közvetlen lány vagyok, de kiderült, hogy én is csak egy elérhetetlen nemtudommi vagyok. Visszaírtam neki, hogy én megértem, hogy mi barátok lettünk a képernyőn keresztül, de ennél nem tud mélyebb lenni a kapcsolat, mert közben nekem vannak valódi barátaim, valódi családom.

És munkád. Megnéztem a Tatár Csilla 34 kérdéses videóját, abban van egy kérdés, amit nagyon gyorsan átugrottatok.

Sejtem, mire gondolsz, a Kolosi Péterrel kapcsolatos, de nem hiszem, hogy ezt hosszasan kéne taglalnom. Kérdeztek, válaszoltam. A téma pedig csak azért lett megint érdekes, mert Pétert is kérdezték rólam, ő pedig válaszolt. Több mint 3 éve eljöttem az RTL Klubtól, és eszem ágában sincs visszamenni.

De nem is ez a kérdés, hanem az, hogy 3 évvel ezelőtt elmentél onnan és átmentél a TV2-höz, de az a TV2 egy más tv volt akkor, mint most.

Lehet, igen. De én ezt is már csak műsorkészítő szemmel nézem. 20 és 30 éves korom között a tévé volt a családom, a reggelem, az éjszakám, a nappalom, a hétvégém és a hétköznapom, a mindenem. A kollégáim, a párkapcsolatom, minden a tévéhez kötött. De aztán lett egy valódi családom. Azt kell hogy mondjam, onnantól kezdve a televízió – és nem az a lényeg, melyik csatorna – egy munkahely. A TV2-nél jól érzem magam, megbecsülnek, nagyon imádom a kollégáimat, sokféle műsorban kipróbálhattam magam. Úgy érzem, az utóbbi időben tudtam igazán kibontakozni. Szeretem a munkám, és nálam itt vége is van.

És egyáltalán nem érdekel, hogy mi történik a tévével?

Nem. Egyáltalán nem érdekel. Nekem nem tisztem és nem dolgom ezzel foglalkozni. Én a saját dolgomra koncentrálok.

A nézettség érdekel?

A nézettség azért érdekel, mert látom, hogy milyen eszeveszett kemény szakmai munka van mögötte. És őszintén azt gondolom, hogy vannak műsorok, amelyek sokkal több figyelmet érdemelnének, mert nagyon sok és lelkes profi munka van bennük.

Ez bánt téged?

Jobban átlátom a folyamatokat, értem, hogy mi miért történik, szóval ma már kevésbé. De azt látom, hogy globálisan a tévé már maga is inkább egy brand, és ha érdekli a nézőket a tartalom, akkor visszanézik a neten. Sokkal többen fogyasztják már a médiát online.

Az nem gondolkodtat el, hogy mi az a műsorkörnyezet, amiben megjelensz, hogy ez a hiteled, brandedet nem károsítja-e?

Az én brandem mindig is politikamentes volt és az is marad.

De közben megváltozott a környezet.

Lehet, de így sem érzem, hogy az én brandem bármilyen szinten árnyalódott volna ezáltal. Én szórakoztató műsorokat készítek. Az a feladatom, hogy az emberek arra az időre elfelejtsék a gondjaikat, a feladataikat és szórakozzanak.

Csak aztán a reklámban bejön négy olyan hirdetés, ami nem erről szól.

Értem, és ezzel ma már nem vagyok egyedül. Sebestyén Balázsnak nem jön be ugyanúgy?

Neki is ugyanúgy felteszem majd a kérdést.

Én egy nagyon kicsi pont vagyok a rendszerben. Minden különösebb fakszni nélkül teszem a dolgomat, amióta erre a pályára léptem, és a folytatásban is erre vágyom: dolgozni szeretnék, azt szeretném, ha azt csinálhatnám, amit szeretek, és jelen pillanatban én ezt a TV2-n tudom megtenni. Ennyi, pont.

Tőlem soha senki nem kért semmilyen politika szerepvállalást, megnyilvánulást. Abban, amit csinálok, én abszolút független vagyok.

Van egy családom, amelyet szeretnénk eltartani a férjemmel, van egy munkám, amit egyébként szerelemmel és hittel csinálok. Nem vagyok lázadó, nem vagyok forradalmár, nem vagyok vezéregyéniség. Egy vidéki kisvárosban nőttem fel, bennem van egy nagy adag kisebbségi érzés ezzel kapcsolatban. Egészen más egy kisvárosi közeg, mint egy nagyvárosi kultúrától túlbuzgó. Nem érzem úgy, hogy nekem kéne megváltani a világot.

Ennyire bizonytalan vagy magadban?

Nem vagyok bizonytalan magamban, de ezen a területen azt gondolom, hogy vannak lemaradásaim. Tényleg. Palkóval élek, aki külföldön tanult egyetemen, és látom, hogy ez mennyit számít. Fantasztikusan beszél angolul, és remek a rálátása a dolgokra, ami nekem néha kis vidéki lányként nincsen meg.

Jó, menjünk végig rajta. Kultúrában milyen lemaradásod van? Azt mondtad, hogy a Testről és lélekről jelenleg a kedvenc filmed.

Jaj, az olyan jó film. De egyébként azért mentünk el megnézni, mert Palkó azt mondta, hogy neki az Enyedi Ildikó a kedvenc rendezője. Néztem rá, és nem tudtam, hogy ki az az Enyedi Ildikó.

De akkor van egy nagyon jó mentorod.

Abszolút. Nagyon sokat kapok tőle kulturális téren, és rengeteget csipegetek fel általa, de illett volna tudnom, hogy ki az az Enyedi Ildikó.

Az ország 90%-a nem tudja.

Tudom, de abban a pozícióban, amit te most elvárnál tőlem, illene tudnom.

Kedvenc könyv?

Olvasni sokkal kevesebb időm van, pont Ázsiában a forgatás utolsó időszaka alatt tudtam D. Tóth Kriszta könyvét elolvasni, de ha kiszámolod, az is júniusban volt.

Szépirodalom?

Pí élete, ami nagy hatással volt rám. Meg a Hajnali láz Gárdos Pétertől. Hétköznapokon minimális időm van ilyenekre sajnos.

Színház?

Az a spontaneitás veszett ki az életünkből, hogy elmegyünk színházba csak úgy. A gyerekek mellett nehéz, inkább moziba járunk. A Pál utcai fiúkat tervezzük megnézni jó ideje. Tényleg nagyon nagy lemaradásaim vannak.

Jó, sorozatok?

A House of Cards-ot fejeztük be nemrég, még a botrány előtt.

Hát, annak nem ezzel az elnökkel lesz folytatása…

Nagyon csalódott vagyok Kevin Spacey miatt.

A fél világ az lehet. Apropó, #metoo kampány?

Végiggondoltam, hogy engem ért-e ilyen típusú zaklatás, és Szalóki Ági megszólalásával értek egyet ezzel kapcsolatban, aki Oroszlán Szonja véleményére reagált. Az erőszak az erőszak. Ha valaki fizikai erőfölénnyel letámad egy másikat, ott nincs miről beszélni. Ha van ennek egy előzménye, ahol esetleg befolyásunk lehet a dolgok alakulására, ott sem egyértelműen fekete vagy fehér a kép.

Nagyon szerencsések azok, akik egy olyan biztos családi háttérrel, tartással, határozottsággal indulnak el az úton, amivel egyértelműen tudnak kezelni tudnak egy kényes helyzetet, ami így nem tud zaklatásba, erőszakba fordulni. De maximálisan átérzem azoknak a lányoknak a kiszolgáltatottságát, akik istenítenek és imádva néznek egy embert, majd lebénulva nem tudnak mihez kezdeni egy ilyen helyzetben. Valószínűleg hinni is alig hiszik, hogy ez történik, az utolsó utáni pillanatig bíznak abban, hogy ki lehet úgy keveredni ebből a rémálomból, hogy mégse vesszenek össze a „nagy emberrel”.

Én szerencsés vagyok, nem voltam soha zaklatás áldozata.

Kényes helyzetek adódtak, de csípőből rövidre tudtam zárni ezeket a próbálkozásokat, és nem volt problémám soha.

Ha nem személyesen nézzük?

Rettenetes, hogy mostanra derülnek ki ezek a dolgok. De azt is értem, hogy miért várnak ezzel 20-25 évet, mert ha visszagondolok, 10-15 éve én sem tudtam kiállni magamért sok dologban. De aztán jöttek fordulópontok az életemben, amikor megérett bennem egy-egy elhatározás. Hoztam egy döntést, ami mellett ki tudtam állni és vállaltam érte a felelősséget.

De akkor ezzel azt is mondod, hogy az előző munkahelyeden akkora volt a nyomás, hogy az a lány, aki bekerül az elején a gépezetbe, egy ideig nem a saját döntéseit hozza meg.

19 éves gyakornokként sodródtam az eseményekkel, és így is volt rendjén, ez az életszakaszom erről szólt. Én imádom azt a korszakomat, félreértés ne essék, fantasztikus élmény volt. Teltek-múltak az évek, aztán eljött az a pont, amikor azt éreztem, hogy nem tudok a saját árnyékomon túllépni, nem tudok kiállni magamért és újradefiniálni a gyakornok kislányt, pedig akkor már műsorvezetőként dolgoztam évek óta. Ez az én belső feszültségem, és én vagyok az, aki nem tudom a viszonyaimat megváltoztatni.

Ezen csak úgy tudok túllendülni, ha váltok. Ezért eljöttem. Fel kellett nőnöm. Húztam egy vonalat, és az új viszonyaimat már a jelenkori önmagamhoz képest tudtam megalapozni.

A TV2-ben már számos helyzetben ki tudtam állni magamért, el tudtam mondani, hogy ez így jó nekem vagy hogy ezt nem akarom. De műsort például még sosem utasítottam vissza, szerintem a főnökeim is pontosan érzik, mi állna jól nekem és melyiket csinálnám szívesen.

Komolyabb műsort sosem akartál?

Egyelőre nem. Ehhez meg kell érni egy kicsit, hogy hiteles legyen tőlem, ha felteszek egy kérdést. Nem azt mondom, hogy ez teljesen kizárt, de most még a szórakoztató műsorokban érzem jól magam.

Vagy mondjuk egy realityben, Ázsiában. Igaz, mintha nem lett volna egy kimondottan komfortos forgatás.

Két hétig akár még kalandos is lehet, amit Ázsiában tapasztaltunk. De mi öt és felet voltunk kint. Én nem igazán vagyok hátizsákos típus.

Sokkot kaptál?

Nem kaptam sokkot. Nem lepett meg semmi. Csak öt és fél héten keresztül elfáradsz abban, hogy nem tudsz hova leülni, gondot jelent, ha inni akarsz egy pohár vizet. Elfáradtam, és azt kell mondjam, hogy ennél én kényelmesebb vagyok, még ha ezzel nem is leszek túlzottan népszerű. Nagyon szeretek utazni, de ez már sok volt.

Van olyan, ahova még visszamennél?

Laoszba bármikor. A természeti kincseit tekintve lenyűgöző volt. Lehet, hogy csak mázlink volt és ott jártunk a legszebb helyeken, de Laosznál volt először, amikor azt gondoltam, hogy váó. Azt éreztem, hogy benne vagyok egy képesalbumban.

Vannak még kedvenc helyeid?

Van, sok, például Dubaj is közéjük tartozik.

No, az teljesen más.

Míg Laoszban a természet ereje nyűgözött le, Dubajban az emberé: hogy a semmiből milyen lélegzetelállító várost lehet alkotni.

Annyi olajbevételből…

Mindig másképp fogad a hely, mert őrületes tempóban fejlődik. Azt gondolom, hogy minden ilyen élményre szükség van, és mindkét helyről másképpen térünk haza. London karácsony előtt például szerintem szebb, mint New York. Pedig New York is csodálatos, nekem egy álom volt, hogy láthassam ebben az időszakban.

Azon gondolkodtál, hogy a gyerekeid hol tudnának legjobban érvényesülni a világban?

Nem tudom, de én azt szeretném nekik adni, és úgy nevelni őket, hogy az egész világ az övék, és ha itthon akarnak maradni, az is szuper, de ha esetleg New Yorkban, Barcelonában vagy máshol akarnak élni, akkor szeretném megadni nekik azt a tudást és anyagi lehetőséget, ami ehhez szükséges. Szeretném, hogy ha a szabadság érzése meglenne nekik.

Ehhez azonban az is kell, hogy Ördög Nórára sokáig kíváncsiak legyenek az emberek. Vagyis munka. Már ha lesz még televíziózás tíz év múlva. Vagy átköltözöl a YouTube-ra?

Boldogan tévéznék életem végéig, de ez nem csak az én döntésem. Nagyon elhúzott a technika, a tévénézési szokások megváltoztak, de abban hiszek, hogy tartalomra mindig szükség lesz. A vlog egyelőre csak hobbi, de mégis egy másik láb, amire idővel akár még támaszkodni is lehet.

Akkor az is kérdés, hogy mi van még Ördög Nóra és Nánási Pál életében.

Nem az életünket fogjuk közvetíteni. A terv az, hogy egy családi utazós vlogot készítünk az utazásainkból, egy évben 3-4 ilyen nagyobbat fel lehet venni, és sorozatként kitenni az epizódokat. De egész évben nonstop nem tudnám ezt csinálni.

Nézném, ahogy ördög Nóra Délkelet-Ázsiában tovább szenved.

Az első egy abszolút szirupos, karácsonyi és habkönnyű téma lesz. Elutazunk Lappföldre.

Ebben az országban, ahol az átlag magyar még a Balatonra is nehezen jut el egy kempingbe, lehet megosztó, ha Ördög Nóra a férjével utazgat.

Ez a veszély eddig is felmerülhetett volna, szeretünk és sokat is utazunk, de meg is dolgozunk érte. Ha a vlogot komolyan vesszük, természetesen itt is kellenek majd szponzorok. Ahogyan most belevágtunk, úgy szerintem csak pár év van benne, onnantól kezdve, hogy nagyobbak lesznek a gyerekek, nem biztos, hogy akarnak majd szerepelni.

És vissza jutottunk az elejére. Híres gyerekek.

Egyébként Mici nem egy szereplős típus, zavarban van, ha nézik. A Nánázsiában csak a cserfes oldala látható, de ez azért van, mert ez a vlog neki nem szereplés, hanem természetes élethelyzetek sora, csak ott van anya vagy apa kezében egy telefon. Egyébként most kezd rájönni, hogy a szüleik ismert emberek. Múltkor utaztunk a kocsiban, és beraktam az Ázsia Expresszből egy részt, hogy szóljon valami, és utána egy Ripost-videó indult el magától, majd a Mici megkérdezte, hogy

Anya, ők rólunk beszélnek?

Mondtam neki, hogy igen, igen, rólunk. És visszakérdezett, hogy honnan ismernek minket.

Egy kicsit azért szorongsz ettől?

Inkább csak attól, hogy ingoványos terepre tévedtünk, ahol mindenképpen felelősségünk van. De nem gondolom, hogy ez az út károsabb lenne, mint bármelyik másik, csak ismeretlen.

Ördög Nóra férjével, Nánási Pállal is készítettünk interjút, azt ide kattintva tudja elolvasni.

Kiemelt kép: 24.hu/Bielik István