Lajos – vagy ahogy mindenki ismeri, a Lali – egy Balaton-közeli kis falu, Ordacsehi szélén él a családjával. Minden nap négykor kel, egy halgazdaságban dolgozik, de a faluban is vállal kisebb-nagyobb munkákat. Állatokat is tartanak, van az udvarukban baromfi, galamb, disznó, birkák, jó pár éve pedig ló is legelészik hátul. Lali igazi lovas ember, egyetlen jószág sincs náluk olyan nagy becsben, mint a lova. A ló náluk nem anyagi, hanem érzelmi kérdés, Lali lelkének szüksége van rá. Pedig csak nagy ritkán lovagolnak rajta, olykor pedig kikocsikáznak vele a család és a barátok nagy örömére.
Erre készültek egy forró nyári szombat estén is, Bolygó ráadásul fogatversenyeken indult, mielőtt Laliékhoz került, így profinak számított a műfajban. A programra elhívták a barátaikat is az utcából, különösen a rendszeresen ott nyaraló budapesti család nyolcéves kislánya várta izgatottan a kalandot.
Bolygó viszonylag új lakónak számított Laliéknál, napra pontosan két hónapja vásárolták meg részletre, miután az előző lovuk, Remény gyógyíthatatlanul megbetegedett. Lali felesége, Izabella jól emlékszik: éppen harangoztak, amikor a barátjuk besétált a kapujukon Bolygóval, és éppen a hét órai harangszó hallatszott akkor is, amikor azon a szombat estén hetedmagukkal – hat felnőtt és a kislány – elindultak kocsikázni, vagy ahogy Lali mondja, „hintózni”.
Az idilli nyáresti élmény azonban nemsokára szürreális rémálommá változott.
A fonyódi földútról éppen felhajtottak az autópályán átvezető hídra, amikor Bolygó elkezdett oldalra húzni, vadul ingatta a fejét ide-oda, majd megtorpant, a térdére rogyott, végül az oldalára dőlt. A hét utas gyorsan leugrott, a kocsirúd eltört, így a fogat csak megbillent, de nem borult fel, Izabella szerint ez volt a szerencséjük, különben átzuhanhattak volna a híd korlátján.
Bolygó még egy darabig rúgkapált, a horpasza egyre lassabban emelkedett, miközben Lali és a barátja folyamatosan beszéltek hozzá, és próbálták tartani a fejét. Öt perc sem telt el, és az állat elpusztult.
Lali szerint Bolygó haláltusája hasonlított az Indul a bakterház legendás jelenetéhez, csak ebben nem volt semmi komikus. Mindannyiukat letaglózta a rettenetes jelenet, a váratlan fájdalom és a hitetlenkedés, ahogy az imént még önfeledten kocsikázó társaság egyszer csak ott görnyed az óriási tetem fölött a naplementében, Lali és Izabella pedig szeretett lovukat siratják.
A gyászt azonban kisvártatva muszáj volt háttérbe szorítani, mert hirtelen ott tornyosult előttük egy nagyon is sürgető probléma: mihez kezdjenek az M7-es autópálya tövében egy hatmázsás testtel, amely bizonyára nem sokáig marad ilyen állapotban a 30 fok feletti kánikulában. A ló, akit Laliék úgy szerettek, és udvaruk éke volt, egy csapásra hatalmas teherré vált.
Hirtelen senki sem tudta, mi a módja annak, hogy Bolygó földi maradványait elszállíttassák, de az nyilvánvaló volt, hogy addig sem hagyhatják ott a tetemet a lakatlan területen, amíg rájönnek, mi a teendő. Nagy telefonálgatás kezdődött az ismerősöknek, és némi idő után meg is érkezett egy barát a traktorjával, amelynek az utánfutójára a négy markos férfinak nagy nehezen sikerült feltuszkolniuk Bolygót. A tetemet visszavitték a ház udvarába, Lali pedig igyekezett minél több szalmával beteríteni, hogy ezzel is késleltesse a bomlást.
Odakint már sötét volt, arra azonban egyikük sem számított, hogy másnap reggel szinte ugyanolyan tanácstalanok lesznek, mint akkor, csak a kétségbeesésük lesz sokkal erősebb. Hiába nyomozta ugyanis hét ember órákon át folyamatosan telefonálva és az internetet böngészve, hogy mihez is kellene kezdeniük ebben a helyzetben, értékelhető válasz sehonnan sem érkezett. Keresték a helyi, a járási és a megyei hatósági állatorvost, az ügyeletes tisztiorvost, de nem senkit nem értek el. Volt, akiről megtudták, hogy éppen Horvátországban nyaral, de a többség egyszerűen nem vette fel a telefonját.
A társaságból valaki felvetette, hogy keressék meg a Balatonlellén állomásozó cirkuszt, ők talán átveszik a lovat, amely táplálékul szolgálhat a nagyragadozóknak. Az elsőre jónak tűnő ötletet azonban elvetették, hiszen a tetemet mindenképpen látnia kell állatorvosnak a fertőzések kizárására, ráadásul a lovakat nyilvántartják Magyarországon, és bármikor érkezhet egy ellenőrzés, amikor el kell tudni számolni az állattal, akkor is, ha elpusztult.
Lalinak az volt a szerencséje, hogy a munkahelye révén is ismer állatorvosokat, egyiküket sikerült is utolérnie. Ő ugyan nem volt illetékes, hogy hivatalból eljárjon az ügyükben, viszont megerősítette, amit azért maguktól is tudtak:
Ez most még egy döglött ló, de holnapra közegészségügyi veszélyforrás lesz.
Bár megpróbált segíteni, kompetens szakembert rajta keresztül sem sikerült utolérni. Többszöri próbálkozás után elérték viszont az Állatifehérje Takarmányokat Előállító Vállalat (ATEV) munkatársát, nekik van jogosítványuk átvenni az elhullt állatokat, a böhönyei telephelyük pedig nem olyan messze, egy órányi autóútra van a falutól.
A vonal másik végén azonban közölték Izabellával, hogy a telepen hétvégén hiába is próbálkoznak, legfeljebb egy portást találnak ott.
„Nyár van, takarékon üzemelünk, angyalom” – mondta neki a férfi.
„De a tetem nem takarékon oszladozik, és tele van nyaralókkal a falu” – válaszolta Izabella, a megoldáshoz azonban nem jutottak közelebb.
Másnap reggel Lalinak sikerült számot szereznie a telep vezetőjéhez, ám ő is csak annyival kecsegtette, hogy kedd reggel talán útba tudják majd ejteni a házukat, amikor más állatokért mennek a környékre, biztosra azonban ezt sem ígérheti meg. Vasárnap délre Bolygó teteme már határozottan felpuffadt, és egyértelműnek tűnt, hogy már kedd reggelig sem várhat a dolog, tovább meg végképp nem.
„Ekkorra már elég ideges voltam – meséli Lali. – Megtehettem volna, hogy elásom a lovat valahol, hiszen súlyos tízezreket kell fizetni azért, hogy bevegyenek egy ilyen súlyú tetemet, mi pedig nem vagyunk túlságosan eleresztve.”
Az volt a legrosszabb, hogy tisztességesen akartam eljárni, de úgy tűnt, erre egyszerűen nincs lehetőség, itt fog szétfolyni a ló az udvarban.
Lali aztán visszahívta a telepvezetőt, és megkérdezte, hogy ha valahogy megoldják, hogy ők maguk szállítják el Böhönyére, beveszik-e a tetemet. Kiderült, hogy ennek hétköznap semmi akadálya, ha csak az nem, hogy egy ilyen szállítás megszervezése is drága mulatság, így az összköltség akár a százezer forintot is elérheti.
Lalit azonban a munkahelye kisegítette, kölcsönadták a cég teherautóját, illetve egy rakodó gépet, amellyel fel lehetett emelni az állatot a platóra. Így hétfő hajnalban végre elindulhattak Böhönyére az addigra már igencsak rossz állapotban lévő tetemmel. „Próbáltam nem odanézni, amikor a telepen szegény Bolygót elég durván beborították egy nagy medencébe, mindenféle más tetemek közé, volt ott csirke, borjú, kutya, minden.”
Lali kifizette az állat súlyának megfelelő összeget, majd siettek is vissza, hiszen a műszak kezdetére oda kellett érniük a halgazdaságba.
„A főnök az autójában ült, amikor kérdeztem tőle, mennyivel tartozom. Egy ötös, mondta erre, és meg már kotortam is elő a pénztárcámat, közben megint hallottam, hogy egy ötös lesz. Gondoltam is magamban, mit sürget ez itt engem, aztán amikor odanéztem, láttam, ahogy tartja ki a tenyerét az ablakon, hogy csapjak bele. Megköszöntem a szívességet, amire azt felelte: bárcsak ne kellett volna ilyen szívességet tennie. A barátom, akitől a lovat vettem, szintén nem engedte, hogy kifizessem a maradék százezer forintot, pedig már eleve bukott rajtam 150-et, mert valaki megadott volna 450-et is érte, de ő inkább nekem adta el” – idézte fel meghatódva Lali, hogyan állt mögé a környezete ebben az emberpróbáló helyzetben.
Lali ennek ellenére nagyon maga alá került a következő napokban, mígnem pár hét múlva nagy meglepetés érte. Szomorúságát látva a rokonok és a barátok összefogtak, és összedobták egy új csikó árát, az unokaöccse még egy verset is írt neki a „lóavatás” alkalmára, Lali a mai napig elérzékenyül, amikor leemeli a falról a bekeretezett papírt. A lovat Büszkének nevezte el, mégpedig azért, mert nagyon büszke a barátaira.
Büszke azóta is jó egészségnek örvend.
Fotók: Tökölyi Csaba
