Látom, megvált a hosszú hajtól. Ez valamiféle korszakváltást is jelent? Ötven fölött vége a rakendrollnak?

Sokkal prózaibb a helyzet, egyszerűen csak elegem lett belőle, mert mindenbe beleakadt. Amúgy sem hiszem, hogy léteznek hirtelen korszakváltások az ember életében. Előfordul, hogy megununk valamit, és elkezdünk valami mást csinálni, de ezek nem éles cezúrák, és mindenkinél máskor jönnek elő. Nemrég olvastam például egy fickóról, aki 51 évesen kezdett futni, és még a 80 felé közelítve évesen is rendszeresen triatlonokat nyom.

Tavaly a kerek szülinapját ünnepelte, most meg épp a Kistehén zenekar 15 éves jubileumára készülődnek. Nem lesz ez kicsit sok az évfordulókból?

Ígérem, jövőre már nem lesz semmi ilyesmi.

Jelentenek önnek valamit a jubileumok, vagy csak jó PR-fogás?

Kicsit mindkettő egyszerre. Szeretem a születésnapokat, a karácsonyt, és minden ünnepet, mert ilyenkor meg lehet állítani kicsit az időt, hogy együtt legyünk, együnk valami finomat, és beszélgessünk jelentéktelennek tűnő dolgokról. Keresem az alkalmat arra, hogy ünnepet csinálhassak. Az viszont már nem érdekel, hogy egy szülinap épp mennyire kerek, ebben tényleg van PR-megfontolás. Hasonlóan mondvacsinált, mint a nőnap vagy a Valentin-nap.

Amúgy nosztalgikus típus, vagy inkább a jövőbe szeret nézni?

Nem érdekel különösebben a múlt, el is felejtem, hogy mi történt, rossz a memóriám. A régi lemezeimet is csak akkor veszem elő, ha egy ötletet újra akarok hasznosítani róla, de még azokat sem gyűjtöm. Nemrég például tőlem akarták elkérni az anyagokat egy készülő Kistehén-válogatáslemezhez, de azzal szembesültem: nemhogy a master-fájlok nincsenek meg, de az albumokat is úgy kellett kölcsönkérnem másoktól.

És a tanyára való kiköltözésben nincs egyfajta nosztalgia a gyerekkor iránt, vagy csak rousseau-i visszavágyódás a természetbe?

Tényleg visszavágytam gyerekkorom falusi nyaraiba, mert nagyon szerettem, hogy ott sokkal lassabban mentek a dolgok. Nekem ugyanis fontos, hogy fel tudjam dolgozni mindazt, ami történik körülöttem. A városban annyi inger ér minket, hogy egy csomó dolog mellett kénytelenek vagyunk csak úgy elmenni. Budapestiként nehezen viseltem, hogy nap mint nap szemet kell hunynom események és emberek fölött, mintha ott sem lennének.

Mégsem léphettem oda minden szembejövőhöz, hogy megkérdezzem, hogy hívják. Pedig nekem ez lett volna természetes.

Magyarországon nagy hagyománya van a népi-urbánus vitának, ami ma is lecsapódik „bunkó budapesti”-zésben és a „vidéki paraszt”-ozásban. Ön folyamatosan közlekedik a két világ között, mennyire látja kibékíthetetlennek az ellentétet?

Ez nem is ellentét, inkább egyfajta tudatlanság, ami végül is jó, mert a tudatlanságot lehet javítani. A nyitottság szerintem mindkét részről megvan, a pestiek szeretnek eltölteni pár napot vidéken, a vidékiek pedig szeretnek feljárni Pestre, és beülni színházba. A szembenállás már a Nyugatosok és népi írók idején is gerjesztve volt, és ma sincs ez másként. Az mondjuk nem segít a helyzeten, hogy Magyarország kulturálisan és gazdaságilag is ennyire vízfejű. Erdélyben például sokkal kiegyensúlyozottabb a városok eloszlása, természetesebben is kezelik ezt az érzést.

Wahorn András mondta, hogy csak falura költözve jött rá: a gazdálkodás nem idill, hanem állandó harc a természettel. Ön sosem fárad bele a mindennapi küzdelembe?

Én ezt nem harcként élem meg, élvezem, hogy vannak kötöttségeim. Ott a kertem, az állataim, amik igénylik, hogy foglalkozzam velük. Örülök, hogy nem egy összkomfortos rendszer vesz körül, ahol csak távkapcsolót kell nyomkodnom, és maguktól működnek a dolgok. Zavarna, ha minden tüchtig lenne körülöttem. Nem azt mondom, hogy a koszt szeretem, de ha egy mód van rá, nem szívesen töltöm négy fal között az időt.

És ön is szokott a lovaknak zenélni, vagy ezt meghagyja Lajkó Félixnek?

Ezt inkább meghagyom Félixnek. Nem is nagyon zenélek otthon, hacsak a fiam meg nem kér, hogy apa gitározz vagy trombitálj egy kicsit. Amúgy sem vagyok kifejezetten hangszeres zenész, nem ezen keresztül kommunikálok a világgal. Én szövegeket és dalokat írok inkább, amelyeket aztán előadok a zenekarommal.

Többször nyilatkozta, mennyire veszélyes dolognak tartja a sikert, pedig magát a Kistehén zenekart is egy váratlan sikertörténet szülte tizenöt évvel ezelőtt. Hogy fér össze ez a kettő?

A 90-es években volt az Andersen nevű zenekarom, aminek az amerikai frontembere, David Bornstein sajnos meghalt. Én akkor le is tettem a zenélésről, de az „Én vagyok a Kistehén…” című dal  sikere után felkértek, hogy csináljak zenekart meg egy albumot. Sokan mondogatták, hogy Laci, neked zenélned kell, engem viszont nem vonzott igazán a magyarországi kispálya. Ekkoriban például Kispálék egy Warburg kombiban turnézták körbe az országot, onnan építve a karrierjüket. Nem akartam ilyen életet.

Tehát mégiscsak sikerre vágyott, hogy betörhessen a nemzetközi zenei színtérre.

Én elsősorban dalokat szerettem volna írni és egy zenekart csinálni. Az előbbit lehet egyedül is, az utóbbihoz viszont már emberek kellenek. Egy zenekart a koncertek tartanak életben, ehhez pedig elengedhetetlen bizonyos szintű siker. Nincs tehát ellenemre, hogy a dalaimat mások is meghallgassák rajtam kívül. Jó megosztani minél több emberrel az örömünket vagy a bánatunkat. Inkább a másik oldalról fognám meg a témát: önmagában a sikerre és pénzre való hajtás nem vezet jóra, csakis járulékos ajándékként tudom mindezt elfogadni. Amíg az ember tudja kezelni, addig nincs baj. Viszont a siker képes eltorzítani egy tök jó gondolatot, vagy akár tönkre is teheti az embert.

Önt megsuhintotta valaha ennek a veszélye?

Igen, a Szájbergyerek után. Sok kiadó úgy lett volna csak hajlandó kiadni a lemezünket, ha szerepel rajta a következő Szájbergyerek. Akkor éreztem meg, hogy ez nem az én utam. Mert ha belemegyek, onnantól arról szól az életem, hogy fenntartsam, vagy tovább növeljem ezt a sikert, míg teljesen elveszik a saját hangom a nagy igyekezetben. A siker önmagában egy nagy nulla, ami bizonyos emberektől pénzt vesz el, másoknak meg szép summát termel, miközben az egójukat duzzasztja még nagyobbra. Ennek ellenére ma afelé tart a világ, hogy a siker és a pénz az, ami mindent igazol az életben. Szerintem épphogy ez a kettő nem igazol semmit.

Akkor ön számára mi jelenti a visszaigazolást? Egy dal megszületése után rögtön érzi, hogy hú, ez most nagyon jó lett?

Ez többlépcsős folyamat. Első körben nekem kell, hogy tetsszen. Ha ezen túl vagyunk, elengedem a dalt, és onnantól tök fontos, hogy mások mit gondolnak. A legújabb szólólemezemnél, a Rengetegnél például egyből éreztem, hogy valami összeállt, és úgy szólal meg egy tónusban, hogy közben mégis sokszínű marad. Aztán nyáron a művészeti fesztiválokon is bemutattuk, és borzasztóan jól esett, hogy nagyon szerette a közönség. Olyan ez, mint amikor hónapokig betartasz egy diétát: ha sikerül lefogyni, már elégedett vagyok magammal, de még boldogabb vagyok, ha aztán a feleségem is megdicsér.

A magyar popkultúrát még mindig belterjesnek érzi, vagy lát azért nyitást?

Érződik valamiféle változás. A mai huszonévesek már sokkal többet látnak abból, hogy mi történik Európában és a világban, természetesebb nekik az átjárás. A mi nemzedékünk még egy zárt kultúrában szocializálódott. Volt olyan, aki le is nyilatkozta, hogy egy magyar zenekarnak nem kell új dolgot kitalálnia, mert azt már Amerikában vagy Angliában úgyis kitalálták. Nincs más dolgunk, mint ezeket a mintákat másolni. Szerintem ez iszonyú nagy baromság. Amerikára sem szabad úgy nézni, hogy azok valamiféle ufók, akik olyasmit tudnak, amire mi képtelenek vagyunk. Innen is jöhet új ötlet. Lehet, hogy eddig a könnyűzenében nem nagyon jött, de a lehetőség megvan.

Ehhez azért kell némi hátszél is…

Igen, szükség lenne egy olyan kultúrpolitikára, ami nemcsak a sportot támogatja iszonyú mértékben, hanem a zenekarokat is.

Ezt tette például Svédország, hiszen az ABBA sem csak a saját erejéből lett világsiker. Valószínűleg volt ötven zenekar, akiket szintén nyomott az állam, és egyszer csak berobbant az egyik. Nálunk ebben nem hisznek igazán, pedig erre is lehetne büszkének lenni, nem csak a sportsikerekre. Ha ez így marad, a mostani ígéretes generáció sem fog tudni labdába rúgni, mert a nemzetközi szinthez nem elég a tehetség, meg az ambíció, átgondolt támogatási rendszer is kell mögé.

Ha már a világlátott fiatalokról van szó: azt hogy élte meg, hogy az Ezt is elviszem magammal nemzedéki himnusszá nőtte ki magát, még tüntetéseken is gyakran elhangzott?

Eredetileg nem lett volna ennyire politikai a szöveg. Épp akkoriban írtam az új Kistehén-lemezt, mikor elkezdtünk a Rájátszásban dolgozni Erdős Virággal. Már megvolt a dal, és a refrén is, csak a verzék hiányoztak hozzá. Megkértem Virágot, hogy töltse fel tartalommal. Én inkább alapvető emberi élményekre hegyeztem volna ki: arra, hogy miért is ragaszkodunk egy lakáshoz, egy családhoz, egy párkapcsolathoz, egy helyzethez, és mi történik, ha mindezt hirtelen magunk mögött kell hagynunk. Virág tolta a politika felé, én pedig húztam vissza, aztán valahol középen megálltunk.

Nehezedik azóta egyfajta nyomás önre, hogy kormányellenes dalokat írjon?

Nagyon sok ilyen felkérést kaptunk, és bele is csúsztunk néhányszor: egyszer például Juhász Péter által szervezett rendezvényen is felléptünk. De igyekszünk távol tartani magunkat a pártpolitikától, és ez többnyire sikerült is.

Távol áll öntől a politikai aktivizmus?

Izgat a téma, és követem a híreket, de a művészetemben nem szeretnék hozzáragadni az aktuális problémákhoz. Sokkal jobban érdekelnek az örök érvényű kérdések. Például az, hogy itt az ember, aki szembenéz a halandóságával, aztán mégis minden reggel boldogan mosolyog a kávéjába.

Akkor az új Kistehén-lemezen is ilyen témák várhatóak, nem protest dalok?

Szerintem mindenkit ezek érdekelnek a legjobban: önmaga gyarlósága, szépsége, mulandósága, a szerettei elvesztése vagy épp megtalálása. Az abszurd helyzet, hogy mit keresünk ezen a forgó bolygón. Csak nehéz minderről úgy beszélni, ha közben állandóan beszólnak, hogy ez egy álnaiv távolságtartás a valós problémáktól.

Többen mondták már, hogy ilyenkor csak menteni akarom a saját bőröm, és úgy teszek, mint aki itt sincs, pedig bele kellene állnom a fontos ügyekbe, és harcolnom értük.

Azt sem szeretem hallgatni, hogy mennyire töketlen a magyar társadalom, mert nézzük csak meg a románokat vagy a lengyeleket, akik hetekig tüntettek az utcákon. Szerintem nem szabad hibáztatni a társadalmat a fennálló helyzetért. Persze mindnyájunknak van közünk hozzá, de a megoldásokat nem az egyszeri állampolgároktól kellene elvárni, hanem a politikusoktól. A részletekre nincs rálátásuk az embereknek, ezért beleszólni sem igazán tudnak.

Erre szokás mondani, hogy hiába hibáztatjuk a politikusokat, hiszen őket is mi választjuk, így csak leképezik a társadalom hiányosságait.

Négyévente szavazunk, aztán együtt élünk a döntésünk következményeivel. A napi küzdelmeket viszont a politikusoknak kell megvívni. Ne várják el tőlem vagy a szomszéd Pista bácsitól, hogy mindennap ezen agyaljunk, és hetente menjünk tüntetni az utcára. Hadd élje mindenki az életét, hogy legyen ideje foglalkozni az igazán fontos kérdésekkel. Csak ne jöjjön el olyan helyzet, ahol Pista bácsinak már nem a szavazófülkébe kell elmennie, hanem a kaszát is ki kell egyenesítenie.

De ismert zenészként mégiscsak messzebb ér az ember a hangja, így jobban fel tudja hívni a figyelmet a társadalmi problémákra, mint például a mélyszegénység.

A civil kezdeményezéseket nagyon fontosnak tartom, és részt is veszek bennük, amennyire tudok. A Kistehénnel elmentünk segíteni a Klauzál téri ételosztásra. A novelláimban és a dalaimban is igyekszem megvilágítani bizonyos összefüggéseket. Ez az én utam, ezen keresztül tudok kicsit hatni az emberekre, függetlenül attól, hogy épp milyen kormány van hatalmon.

Ez nem politizálás, hanem egyszerű társadalmi érzékenység, szolidaritás a másik emberrel. Akárcsak az, hogy rohanok segíteni, ha kigyullad egy ház az utcánkban.

Ha jól tudom, a következő novelláskötete a műanyag kerti székekről szól majd. Mi izgatja annyira ezekben?

Már régóta figyelem őket. Nagyon izgalmas tárgyak, Balmazújvárostól Los Angelesig, vagy a Fehér Ház udvaráig mindenhol ott vannak körülöttünk, mégsem figyelünk rájuk. Fröccsöntött, olcsó, és hamar tönkremegy: tulajdonképpen tökéletes szimbóluma a mai világunknak, találóbb, mint a Coca-Cola volt az 50-es években. Ezért is kezdett el izgatni, honnan jönnek, és hogy szóródtak szét a világon. Aztán persze megint kikötöttem a saját közegemben, a Dunakanyarban. Előkerültek a helyi kis élethelyzetek, kapcsolatok, vergődések és túlélési technikák. A kerti székek pedig egyre inkább a háttérbe húzódnak, még az is lehet, hogy a végén csak a címben fognak szerepelni.

De arra rájött már, hogy miért távolodnak a dolgok, vagy még mindig agyal néha ezen a farakáson üldögélve?

Csak nagy ritkán, mert túl messzire vezet.

Például hova?

Például oda, hogy miért nő fel körülöttünk egy olyan generáció, amelyik az élete felét már az internet előtt tölti? Mi következik ebből? Mire is készül fel ezzel az emberiség? Lehet, hogy egy olyan életmódra, amikor már képtelenség fizikailag létezni odakint a természetben, és a virtuális kommunikáció pótolja majd a hagyományos kapcsolattartást.

Megijesztik az ilyen víziók?

Ezen a szinten semmi nem ijeszt meg. Szerintem ugyanis mindennek, ami valaha történt, meg kellett történnie.

Vannak persze borzalmas események, a holokausztot például képtelenség elfogadni, de ettől még fontos tanító szerepe volt az emberiség számára. Megmutatta, hogy mit nem szabad soha megismételni.

Ha így nézzük, meg lehet békélni ezekkel a riasztó jövőképekkel is, és talán az is érthetőbbé válik, hogy miért nem foglalkozom annyit a napi politikával. De azért nem ilyesmiken agyalok reggeltől estig.

Gondolom, elég gyorsan elszalad a nap, ha állatot kell etetni, dalt szerezni, novellát írni, és még egy-egy koncert is befigyel.

Hajjaj, még kevés is rá.

A Kistehén 15 éves jubileumi koncertje augusztus 31-én lesz a Budapest Parkban.

Kiemelt kép: 24.hu/Berecz Valter