2017 közepén haldoklik a szabad internet. Ebben semmi meglepő nincs, már évek óta haldoklik, csak épp mindig más öli meg.
Chris Anderson, a Wired alapító főszerkesztője és a korai technológiai gondolkodás egyik meghatározó szereplője 2010-ben azt írta, hogy a világháló halott, de az internet tovább él. A két elnevezés ugyanis mást takar.
- Az internet egy infrastruktúra, csövek sorozata, amely többmilliárd eszközt köt össze, hogy ezen az összeköttetésen keresztül kétoldalú kommunikáció jöhessen létre az eszközök, és az eszközöket használó emberek között.
- A világháló ezzel szemben az információs technológia, ami az internetre mint infrastruktúrára épült rá. A világháló olyan technológiai megoldás, amely – jellemzően, legalábbis eddig, https protokollra alapozva – lehetővé teszi, hogy ezt a kétoldalú kommunikációt információk megosztására és cseréjére használjuk. A legfontosabb feltétele, hogy egy böngésző szükséges ahhoz, hogy hozzáférjünk a világhálóhoz.
A világháló csak az internetnek egy kicsi, sőt, egyre kisebb része. Az internet világhálón kívüli része olyan platformokból és protokollokból áll, mint az e-mail, az FTP-fájlcsere, az instant üzenetküldés, az appok, vagy épp – egyre nagyobb arányban – a Facebook.
2010-ben a helyzet az volt, Chris Anderson szerint legalábbis, hogy a telefonra letölthető appok fogják megölni a világhálót, mert egyre nagyobb részt szakítanak majd ki az internetből. Ez nem történt meg, de csak azért nem, mert valami más kezdett el egyre nagyobb részt kiszakítani belőle.
A szabad világháló fontos dolog. Ettől lehetett az internet az, ami.
Az internetszolgáltatók legfeljebb a hozzáférést adhatják, felügyeletet nem, mert – ideális esetben – lecserélhetők, ha nem engednek úgy hozzáférni a világhálóhoz, ahogy mi akarunk. Ezzel szemben az internet világhálón kívüli részének nagy darabja, a platformok világa, kötöttebb, irányítottabb, ahol a platform tulajdonosa teljes kontrollt gyakorolhat a hozzáférhető információk felett.
2017-ben a platformok, a Facebook, a Google, az Uber, az Airbnb ölik meg a szabad világhálót. John Herrman, a világ egyik legokosabb, internettel és médiával foglalkozó újságírója írt erről nemrég a New York Timesban.
A platformokban az a közös, hogy mind a liberalizációval indultak, mind valamilyen lehetőséget adtak a fogyasztóknak, azonban később túlhatalomba fordultak vagy fordulhattak.
- Az Uber feltörekvő platformként megnyitotta az olcsó és kényelmes közlekedésmegosztást az emberek előtt. A sikeres Uber ezzel szemben nemcsak a taxitársaságokat, de a saját alkalmazottait is kikészítheti.
- Az Airbnb liberalizálta az albérlet- és hotelpiacot, ahol hirtelen egy rakás olcsó és kényelmes alternatíva jelent meg. A sikeres Airbnb viszont később tönkretette egy rakás város ingatlanpiacát, köztük részben Budapestét is.
- A Google kereshetővé, elérhetővé tette a világhálót. A sikeres Google viszont nem létezővé tette azt, ami a saját platformjában nem található, ráadásul egymaga uralja a reklámpiac nagy részét – ugyanakkor még főleg a szabad világhálón belül.
- A Facebook nagy ígérete az volt, hogy embereket köt össze egymással. A sikeres Facebook viszont alternatív valóságokat teremtett, ahol a platform irányításától, algoritmusaitól függően csalhatók el választások vagy korlátozhatók az információk.
Így jutottunk el odáig, hogy a Facebook egyre nagyobb szeletet hasít ki a világhálón kívüli internetből, miközben az emberek jó része azt gondolja, hogy a Facebook maga az internet.
A Facebook törekvése alapvetően az, hogy minél kevesebb felhasználó hagyja el a platformjukat és menjen ki a szabad világhálóra. Ezért lesz egyre nehezebb a Facebook mobilos alkalmazásából böngészőben megnyitni a linkeket. Az asztali böngészőkben elérhető egyetlen kattintás helyett itt már három, vagy négy érintés is kell ahhoz, hogy a Facebook appból kijussunk a „szabadba”.
Ezt tovább nehezíti a Facebook azzal, hogy elkezdte bekebelezni a tartalompiacot. Ha megnyitunk különböző linkeket a Facebookon, akkor azok gyakran ugyanúgy néznek ki, gyorsan töltődnek be, és hiányzik belőlük a böngészősáv vagy bármi hasonló, ami arra utalna, hogy ez a tartalom a szabad világhálón érhető el.
A Facebook 2015-ben vezette be az Instant Article nevű megoldást, amivel a saját szervereire költöztette a különböző újságok tartalmait, mivel onnan sokkal gyorsabban tudja megjeleníteni a fogyasztóknak.
Ez elég sok problémát okozott az újságoknak. A tartalomnak ugyanis innentől a gyakorlatban nem ők voltak a kiadói, egy 24-es újságcikket már nem mi adunk önnek, hanem a Facebook. Mi csak megírtuk, a Facebook pedig áthelyezte a saját szervereire, hogy onnan terjessze a világban.
A siker kezdetén a Facebookot úgy ünnepelték, mint az eszközt, ami lehetővé teszi a diktatúrák vagy autokráciák demokratikus átalakulását, mert semmilyen külső nyomásnak nem enged, nincs felette állami kontroll, és nem lehet rajta gátat szabni a szólásszabadságnak. Az arab tavasz kezdetén a Facebookot és a – Magyarországon sokkal kevésbé jelentős – Twittert mint a demokrácia leghatékonyabb fegyvereit ünnepelte a nyugati politika.
A Facebook furcsa platform, mert nem csak kétfajta felhasználót köt össze. Összeköti a fogyasztót a fogyasztóval, a fogyasztót a tartalomszolgáltatóval (újsággal vagy a kommunikáló politikussal), és összeköti a hirdetőt a fogyasztókkal.
A rendszer működésének célja, hogy a fogyasztó minél többször lépjen interakcióba másokkal, és minél több tartalmat érjen el a Facebookon.
De az optimalizáció nélküli tartalomfogyasztás tökéletes káoszhoz vezet, ami sem a fogyasztónak, sem a Facebooknak nem jó. Ezért van az, hogy a Facebook algoritmusokon keresztül szabályozza azt, hogy a különböző fogyasztóknak milyen típusú tartalmat jelenít meg. Ez leginkább azon alapszik, hogy az adott felhasználó milyen korábbi tartalmakat fogyasztott, és mikre reagált pozitívan.
2007 decemberében megjelent egy tanulmány a Chronicle of Higher Education című szaklapban. Ebben Cass R. Sunstein jogi elemző talán az elsők között írta le azt, hogy a Facebook terjedésének köszönhetően a világ egyre nagyobb része él információs enklávékban.
Ha sűrűn lájkolunk olyan cikkeket, amelyekben Orbán Viktor lemondására szólítanak fel, akkor nem fog eljutni hozzánk a Facebookon keresztül olyan tartalom, ami Orbán Viktor pozitív oldalát mutatja be. Ezzel eleve korlátozzuk a saját információs szféránkat, az algoritmus buborékában éljük az életünket.
De a legutóbbi két év választásai megmutatták, hogy egyre sűrűbben aknázzák ki ezt a rendszert azzal a céllal, hogy befolyásolják a közvéleményt. A kamuhírek valószínűleg aktívan befolyásolták az amerikai választást, ahogy a szándékos szivárogtatások is. Ezeknek a híreknek egy része eleve csak azokhoz a fogyasztókhoz jut el, akik hajlamosak ezeket elhinni, így még jobban megerősíti őket korábbi véleményükben. Az internetes buborékok gyakorlati következménye az, hogy a véleménytáborok közötti falak egyre magasabbak, egyre átjárhatatlanabbak lesznek.
Az viszont nem megoldás, hogy gyújtsuk fel az algoritmusokat, és legyen végre szabadság. Az algoritmusok létezésének eleve több oka van.
- A platformok – mint a Facebook – tökéletes kapitalista modellben működnek. Maximális irányítás, minimális felelősség. A Facebook épp azért nem tud, vagy inkább nem akar semmit kezdeni az álhírekkel, mert akkor el kellene ismernie, hogy alapvetően más termék, mint amit állít magáról. A cég saját maga szerint információs platform, de a gyakorlatban ez a világ legnagyobb média- és reklámcége is. A különbség az, hogy miközben egy média- vagy reklámcéget felelősségre lehet vonni, ha hazugságot terjeszt, a Facebookot nem.
- A másik indok maga a információ mennyisége. Ez egyszerűen feldolgozhatatlan. Persze ez is régi probléma, a világon létező információ mennyisége valójában már évszázadok óta befogadhatatlan, csupán az változott, hogyan szűrjük. De a lényeg, hogy valamilyen szűrésnek léteznie kell, különben kezelhetetlenné válik a rendszer. A laissez faire információterjesztés pedig sem a Facebooknak, sem a tartalom-előállítóknak, sem a fogyasztóknak nem áll érdekében.
A Facebook létezése alapjaiban alakította át azt, ahogy a közös ügyeinket, a politikát intézzük. A rendszer abból a szempontból mindenképp nyitott, hogy sokkal nagyobb nyilvánosságot és sokkal gyorsabb reakciót biztosít a közös ügyeink intézésében, ráadásul pont azoknak adja meg a beleszólás jogát, akik hagyományosan ezt nem tehették meg: a legszegényebbeknek, legtávolibbaknak, legképzetlenebbeknek.
Magát a politikát vagy annak intézését sok minden alakította már az évezredek alatt, a nyomtatástól a sajtón keresztül a postáig, vagy a belső égésű motorok és az autópályák megszületéséig. De ezekre a külső tényezőkre eddig mindig reagált is a rendszer. A politika intézése mindig aszerint változott, hogy milyen új lehetőségek, vagy információs csatornák nyíltak meg az állampolgárok előtt.
Ekkora és ilyen hirtelen változás viszont eddig nem volt. És ideje lenne, hogy a politika reagáljon valamit erre a változásra.
A Facebook nem csak vagy nem szigorúan politikai ügy. De az egyre platformosodó internet, és rajta keresztül a Facebook az információ terjesztésének szabadságáról és a hozzáférés jogáról szól.
Mivel magunk nem tudjuk megszűrni a befogadhatatlan mennyiségű információt, ezért az elmúlt évszázadok során úgy kezeltük a problémát, hogy aggregátorokat bíztunk meg azzal, hogy szűrjék meg nekünk.
A gyakorlati probléma abból adódik, hogy hiába nincs közvetlen beleszólásunk, a Facebookon elvben tudjuk befolyásolni azt, hogy milyen információk jutnak el hozzánk: azzal, hogy korábban milyen információkat fogyasztottunk. Ez viszont kizárja annak a lehetőségét, hogy a körön kívülről bármilyen más információ bejuthasson a körön belülre.
És a Facebooknak elvileg lehet vetélytársa is. Elvileg. Egy platform ereje az elterjedtségében van. Minél többen használják a Facebookot, annál kevesebb értelme lesz bármi mást használni. Így a gyakorlatban iszonyú nehéz lenne magát a platformot leváltani csak azért, mert rosszul végzi a feladatai egy részét.
Vagy esetleg az, ha megértjük, hogy a platformok mint újfajta közszolgáltatások, egészen más rendszer szerint kell, hogy működjenek, mint bármi, amit eddig információk terjesztésére használtunk.
Jó példa a sajtó mellett az egyetemek rendszere is. Az egyetem a gyakorlatban egy aggregátor, amelyben megbízunk annyira, hogy ráhagyjuk a döntést: mutassa meg nekünk, amit értékesnek tart a világból. A hozzánk eljutó információk egy részét ezentúl valaki más (az egyetem) fogja meghatározni, egyszerűen azért, mert bízunk benne annyira, hogy elfogadjuk: tudja, mit kell tudnunk a világról.
De az egyetemek között tudunk választani, a platformok között nem.
Ez lehet egy moderátor, de lehet maga a rendszer is. Sőt, lehet, hogy magát Mark Zuckerberget kellene választhatóvá tenni, bár ez rengeteg további problémát vetne fel, például a Facebook államosításának elég ellentmondásos kérdését, bár tény, hogy működhetnek közszolgálatások magánkézben is.
A lényeg az, hogy a Facebooknak nem áll érdekében a probléma kezelése, és amíg nincs beleszólásunk a megszerzett információinkba, magát a rendszerszintű problémát sem fogjuk tudni kezelni. A világháló pedig magától nem lesz újra az, ami régen volt.
