Dzsudzsák nem a magyar Sergio Ramos
Természetesen nem lehet számon kérni az arab emírségekbeli al-Vahda légiósán, hogy nem olyan jó játékos, mint a világ egyik legnagyszerűbb futballistája, és sokakkal ellentétben azzal sincs bajom, hogy a melósabb és vélhetően egy német középcsapatban kiteljesedő európai focikarrier helyett inkább mesés gazdagságot választotta. Dzsudzsákról mint csapatkapitányról van szó, aki jelenleg talán valóban a legjobb képességű labdarúgója ennek az országnak, ez azonban még nem jelenti azt, hogy vezérnek is alkalmas.
A meccs utáni a nyilatkozata nem volt ellenszenves, őszintének és emberinek hatott, egy igazi vezetőnek ezzel együtt nem az az ismérve egy ilyen kudarc után, hogy felajánlja magát a bűnbak szerepére, de közben folyamatosan mások felelősségére utalgat. Dzsudzsák teátrálisan kitárta a mellkasát, hogy ide lőjetek, majd könnyeivel küszködve a magányosságára kezdett panaszkodni, hiszen raja kívül senki nem érzi át, mit jelent a válogatottban játszani. Pedig ha valaki tehetett volna arról, hogy a tapasztalatlan játszótársak mentálisan jobban összekapják magukat, az többek között éppen Dzsudzsák Balázs. A balszélső az Eb-selejtezőben bebizonyította, hogy amikor harap a csapat, képes tovább pörgetni a fordulatszámon, Oslóban elmondott gyújtó hangulatú beszéde tényleg ütősre sikerült. Egy történelmi kudarc után méltóságteljesen, önkritikusan, de a csapat egészét képviselve nyilatkozni már jóval keményebb dió, de biztosan nem az a módja, hogy érdemként tüntetjük fel: én legalább
itt voltam a végéig, ki is lehetett volna ebből szállni.
Storck nem a német Dárdai
Ne legyünk igazságtalanok, bár Dárdai Pállal szembetűnő pozitív változásokon ment keresztül a válogatott, és ő tette le a későbbi Eb-csoportelső csapat alapjait, természetesen nem tudhatjuk, hogy hol tartanánk most, ha annak idején a magyar kispadot választja a Bundesliga helyett. Az viszont biztos, Dárdai sokkal karakánabb edző annál, hogy a válogatott összeállítását mindenféle egyéb érdekeknek rendelje alá. Állandó szerzőnk, Egri Viktor még az oroszok elleni vereség előtt fejtette ki, hogyan lett ismét sétálóutcai kirakat a magyar válogatottból: rakjuk ki az eladandó árut a placcra, biztosan emelkedik majd az értékre. Nem beszélve a magyar és a külföldi kluboknak tett érthetetlen gesztusokról, nehogy valakinek egy másik kontinensről haza kelljen utaznia, vagy egy nemzetközi kupában érdekelt játékost túlságosan igénybe vegyen az andorrai tétmeccs a nagy megmérettetés előtt.
A magyar utánpótlás nem a német utánpótlás
Ezzel együtt Bernd Storck nyilván el is számította magát, hiszen alighanem úgy kalkulált, hogy Andorrát bármilyen tizeneggyel meg tudjuk verni. Ezzel párhuzamosan még azt a szándékát sem érdemes megkérdőjelezni, hogy – mint utóbb elmondta – ezen a meccsen akarta egy kis nemzetközi rutinnal felvértezni a fiatal játékosokat. Az efféle csapatépítés persze nem kivételes dolog, példaként elég megnézni, milyen felállásban játszott ugyanebben a körben német válogatott az Andorrához hasonló játékerőt képviselő San Marino ellen. Joachim Löw gyakorlatilag a B csapatát küldte pályára, amelyet jócskán megtűzdelt 21-23 éves játékosokkal, belefért egy újoncavatás is, a vége meg ugyanúgy 7-0-s német gőzhenger lett, mintha a legjobbjait vetette volna be. Mi azonban hiába ámítjuk magunkat azzal, hogy a sok stadionépítéssel és futballakadémiával bármiféle bázist sikerült teremteni a nemzeti tizenegy mögé, magyar és a német futball között jelenleg a szövetségi kapitány nemzetisége az egyetlen hasonlóság.
Orbán nem a magyar Berlusconi
A fényes pályára állt magyar utánpótlás legprominensebb szószólója maga a miniszterelnök, aki éppen az andorrai meccs előtt magyarázta a köztévén, hogy „a magyar futballba azért mennek jobban a dolgok, mert vannak akadémiák” illetve
ha az akadémiai rendszert stabilizáljuk, abból lesz világszínvonalú magyar futball.
Hogy ez a világszínvonalú akadémia rendszer egyelőre nem más, mint egy méregdrága meddőhányó, azt sokan kielemezték már az elmúlt időben: az akadémiák még a magyar NB I-et sem képesek ellátni használható játékosokkal, az Orbán által példaként emlegetett MTK épp most esett ki, a Debrecen épp hogy megmenekült, a kormányfő csapatában pedig gyakorlatilag nincsenek saját nevelésű játékosok, dacára az Isten pénzét felemésztő felcsúti akadémiának. Orbánt korábban sokszor hasonlították a volt olasz kormányfő és AC Milan-tulajdonos Silvio Berlusconihoz, és tényleg: neki is van már saját médiabirodalma, bár papíron nem az övé, és saját focicsapata is, bár papíron ott is csak az akadémia alapítója, a pénz pedig különböző vállalatok tao-támogatásain keresztül ömlik a klubba. Orbánt alighanem a küldetéstudata akadályozza meg abban, hogy legalább magyar szinten olyan sikeres klubtulajdonos legyen, mint Berlusconi az AC Milan élén. Ő szűkebb pátriája megsegítése mellett az egész magyar labdarúgást akarja bármi áron felemelni, egyelőre meglehetősen reménytelenül, pedig ha a nagy cél helyett csak a Felcsútra koncentrál, mostanra simán lehetne egy többszörös bajnokcsapata a focira elfolyatott közpénzek töredékéből. Sokkal olcsóbban megúsztuk volna.
A köztévé nem a magyar BBC
Nagyon tökös, amikor éppen a magyar köztévé csinál úgy, mintha tűzön-vízen át ragaszkodna a közszolgálatiság normáihoz, és a műsorvezető akkor is felsorolja belemenős kérdéseit, ha a szövetségi kapitány lemondja az interjút. Bernd Storck láthatóan megkapta a kilövési engedélyt kormány irányítása alatt álló médiában, végre el lehet engedni a fortyogó indulatokat, de azért ne csináljunk már a Krisztusból bohócot, az ilyen jelenetek elég hülyén veszik ki magukat egy olyan állami televízióban, amely két hete ezt az interjút tudta készíteni Farkas Flóriánnal, valódi újságírói kérdést pedig évek óta nem tett fel a hatalom képviselőinek.
