Az olasz konyha csodái, így a pizza, vagy épp a tésztaételek a világ nagyvárosainak utcáin sétálva minden lépésnél elérhetőek, sőt, akár egy agglegénykonyhában is néhány percen belül elkészíthetünk egy jó spagettit.
A tizenkilencedik század végén persze még korántsem ez volt a helyzet, hiszen az olasz emigrációs hullám még csak ekkor kezdte el nyaldosni az Egyesült Államok keleti partjait, a különböző országok ételeinek nemzetközivé válása pedig még évtizedeken át váratott magára.
Míg mi, magyarok a főváros hirtelen világvárossá válásának örültünk, Nápolyban ennél jóval furcsább dolgok történtek: a dél-olasz város utcáit ekkor még utcai ételárusok és apró éttermek egész sora árasztotta el, a járókelők orrában pedig keveredett egymással a levesek, sütemények, omlettek, és tésztaételek illata.
Üres gyomorral nehéznek tűnhetett volna tehát a választás, a makaróniárusok viszont egy egyszerű trükknek köszönhetően uralták a mezőnyt:
Furán hangzik, de az ekkor még csak utcai ételnek (vagy divatosan nevezzük csak street foodnak) számító tésztát puszta kézzel evő emberek Nápoly egyik legnagyobb turistamágnesének számítottak. Útikönyvek egész sora írt róluk, festmények, képeslapok, fotók, majd filmek örökítették meg őket.
Egy nápolyi pap és etnográfus, Andrea de Jorio 1832-ben kiadott útikönyvében írt a szokásról, kiemelve, hogy a makarónit lehetőség szerint két kézzel kell tömni a szájba, az adagok közt mindössze annyi szünetet tartva, míg az óriási falatok lecsúsznak az ember torkán.
A városba érkező külföldiek ezt ma, a XXI. században érthetetlen módon iszonyú szórakoztatónak találták, sőt, sokan aprópénzt dobtak az utcán üldögélő koldusoknak, hogy testközelből nézhessék végig, hogyan is eszi a tésztát egy igazi nápolyi.
Mindez nem jelentette persze azt, hogy a szegények hirtelen ugyanolyan jó minőségű ételhez jutottak, mint amiért néhány évvel korábban a gazdagok még óriási összegeket fizettek, hiszen az utcai pasta nem ritkán koszos volt, és savanyú – ez nem is meglepő, hiszen az apró standok nem épp a kitűnő higiénai viszonyaikról voltak híresek, de az ott felszolgált tésztákat készítésükkor nyugodt szívvel kirakták száradni a szőnyegek mellé, a poros utcára.
A helyzet mára természetesen újra óriásit változott: a XX. század első éveiben szép lassan eltűntek az utcai árusok, Mussolini az ország északi részére tolta át a durumliszt gyártását, az emberek pedig újra felismerték, hogy egy villa mégiscsak óriási segítséget nyújt a kulturált étkezésben.
