Most egy olyan filmről lesz szó, aminek a készítője az olvasó fejében valószínűleg elemelt, okoskodó művészfilmeket készít és kisujj eltartva kávézik egész nap egy olcsó presszó leghátsó sarkában, az élet és a halál jelentőségén és értelmén gondolkodva és nem átall erről néha valamilyen filmet is forgatni, amit ő maga inkább kamerával festett festményként fog definiálni. Ne hazudjunk, így képzeljük el a kísérleti filmkészítőket. Viszont,
Lichter Péter filmje, a Fagyott május jó példa arra, hogy nem kell mindig a konvenciók mentén gondolkodni a műfaji filmekről, egy kísérleti filmesnek pedig nem is lehet más a szándéka mint ez: az átlagostól eltérő, párbeszédet generáló filmet készítenie. Kísérletet tennie arra, hogy az univerzális kérdéseket kibővítse, újraértelmezze vagy megkérdőjelezze.
A Fagyott május (előzetes itt) nem egy túl eseménydús darab. Semmiképp ne számítsunk a fák sűrűjéből előugró szörnyekre vagy kemény fegyverpárbajra. Ez a film ugyanis arról szól, hogy az apokalipszis milyen eseménytelen, pláne ha hozzávesszük, hogy a film elején felfestett “összeomlás” a történelmi jelentőségű 1990-ben történt. Közvetett módon pedig kicsit így bár adhatunk politikai színezetet az eseményeknek, nem érdemes mert soha ennél konkrétabb utalást nem fogunk kapni a film során. A Fagyott május az ember, az értelem nélküli, a civilizáció romjaiban megbújó civilizálatlanságról szól, a kultúra eltűnéséről, legalábbis ha jól dekódoljuk a történetet, ahogy komótosan előrehalad. Nem egyszerű ugyanis értelmezni azt, amit az 1 óra 11 perc alatt tapasztalni fogunk.
A történet szerint (és itt az első nehézség: nehéz itt hagyományos értelemben vett történetről beszélni) egy túlélő szemén keresztül (szó szerint, mivel az egész film POV-ben, szubjektív beállításban van forgatva) ismerjük meg az 1990 utáni összeomlás világát, ahol a főhős barangolásai közben egy közeli táborban mintha látni vélne valamit. Hogy ki a főhős, majdnem lényegtelen, ahogy az is, hogy mit látott, és bár a főhős személye árnyalódik köszönhetően egy Commodore 64-beli naplóbejegyzéseknek és egy super8-as kamera felvételeinek, igazi valóját sohasem ismerjük meg, ahogy a körülötte lévő világét sem.
A horror műfajra oly jellemző hatásvadászat, found footage filmek kamerahasználata és az first person shooter játékok is megidéződnek az alkotásban. Ebben a kihalt, haldokló közegben mely egyszerre félelmetes és mégis lenyűgöző, no nem mintha a két dolognak ki kéne zárnia egymást. A táj halott jellege mégis halhatatlanságról árulkodik, hiszen ha embereket nem is de épületeket és más, nem emberi élőlényeket észlelünk a film során. Az utolsó ember, utolsó pillanatai ezek, aki olyannak látja a világot, amilyen: unalmasnak és szürkének, ami csak akkor elevenedik meg, ha a fantáziájával elősegíti azt. Persze mindez csak értelmezés kérdése, mivel a film során semmi sem bizonyos és az idő is csak addig lineáris biztosan, míg egy snitt tart a vágástól a vágásig.
Nehéz kritikát közölni egy kísérleti filmtől, mivel elsőre úgy tűnhet a hatáskeltésen kívül nincsen egyéb szándéka, értelmezési tartománya viszont mégsem áll meg a horror és apokalipszis tematika között, hiszen gondolkodni valót adhat a 1990-es év szimbolikája, de maga a cím is, ahogy a technika megjelenése a filmben, annak közvetett és közvetlen megjelenése is vagy maguk a Super8-as kamerafelvételek.
A Fagyott május vetítéseiről itt tudhat meg többet.
