…aztán eltelik pár év, a Pokémon Go és számtalan epigonja beköltözik majd a retinánk kellős közepébe, úgy kell majd kihajolgatnunk az ebédlőben fogócskázó delfin-zsiráf-medveállatka hibridek mögül, hogy meglássuk, okosretinával felszerelt csöpp kis gyermekünk éppen milyen új élődekorral kápráztatja el sajátmagát és mennyivel teszi ez drágábbá havi előfizetésünket a kiterjesztett valóságban futó legújabb kultuszappra.
Magali Barbé új rövidfilmje, a Strange Beasts pont egy ilyen szituációt mutat be, nyilvánvaló csavarral a végén, amiről beszélnünk kellene, de akkor az internet spoilerérzékeny többsége hisztériába csavarodik át, amit rovatunk egyértelműen nem tart jó ötletnek. Úgyhogy gondoljuk csak át a helyzetet a 2017-es évből a Google Glass tesztjei, a Facebook VR-térhódítása és a Pokémon Go powerbankvásárlásokat felsrófoló csodálatos tizenötperce mögül: a kellően erős sávszélesség és grafikai teljesítmény birtokában el is felejthetjük a virtuálisvalóság-felszereléseket és jobban is működhet a kiterjesztett valóság, amit mostanában a folyamatosan megújuló slágerszavak miatt már kevert valóságnak hívnak. Ehhez ugyanis csak egy okosszemüveg vagy egy okoskontaktlencse kell.
A látszólag trailerként induló rövidfilm egyetlenegy pontján sem lóg ki abból a konszenzusból, amit jól ismerünk magunk körül: ilyen felhasználói felületet várnánk játékoktól, a térérzékelő algoritmusok vannak olyan szinten, hogy akármilyen térbe magunk körül bedobhassuk saját lényeinket és tudják, hol vannak a falak és a kikerülendő tárgyak vagy emberek, az érzelmi reakciók pedig szintén könnyen bekódolható, előre jól kiszámolható kódrészletek. Ami a többit illeti, pszichológiai vagy szociális szinten, nos, ez az a pont, ahol inkább azt kérjük az olvasóktól, hogy először nézzék meg a Strange Beasts öt percét, nem fogják megbánni.
