Zsivotzky rettenetesen félt, bár ő sem tudta, hogy mitől. Arra gondolt, hogy egy ilyen nyeszlett alakot bármikor puszta kézzel meg tudna ölni, de ha eszébe jutott az az ijesztő, papírszerű bőr és a csontokra aszalódott inakká korcsosult izomzat, rettegés fogta el.
Azonnal érezni kezdte a torkát, a torkában azt a félrenyelt almahéj által kivágott tasakot, a zenkert. Így hívták az orvosai, cenkernek ejtették, így nevezte ő is, amíg volt türelme foglalkozni vele. Végül feladta, beletörődött, hogy ez a nyomás a torkában sosem fog elmúlni. Soha többé nem ment orvoshoz. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy lenne a nyelőcsövében egy kis tasak, az izmok, a nyelőcső falának deformált része, ahova időről-időre beszorul valami, és azt az érzetet kelti, hogy el van akadva az étel a torkában.
Hogy nem érdekli, mi van a torkában, nem érdeklik a húsfalon kialakult zsebecskék, nem érdekli ezzel kapcsolatban semmi.
Nem lesz a torkomban cenker, mert én így akarom. Ezt mondogatta magának sokáig, sós vizet fecskendezett a szájába naponta többször, és ha érezni kezdte a szorítást, mindig egy lédús citromszeletre gondolt.
De csak a válás szüntette meg véglegesen. Akkor elmúlt minden panasza, kiszabadult, mintha felköhögte volna a magzatvizet. Amikor aláírta a papírokat az ügyvéd előtt, akkor.
Idegenek vették körbe, csak így tudott rá emlékezni. A felesége, akit alig ismert már ekkor, az ügyvéd, az apósa, aki a tollat nyújtotta. Valami pénzről volt szó. Zsivotzky ránézett Emmára.
Előző éjszaka még együtt aludtak.
Az első dugásuk jutott az eszébe. Az a mára inkább kellemetlen emlékű, idegesítően ártatlan, zavart, kamasz matatás. A bíbelődés az óvszerrel, és hogy Zsivotzkynek zavarában alig állt fel rendesen.
Nem figyelt a hivatalos pózban ücsörgő ügyvédre, nem figyelt a várakozó apósra, aki minden megoldott Emma helyett. Csak Emmát figyelte, aki lesütötte a szemét és a cipőjét nézte. Vacak, vidékies sportcipő volt rajta, lila fűzővel, emblémával.
Egy darabig még figyelte a lesütött szemű Emmát. Aztán önkéntelenül elmosolyodott, átvette a tollat, aláírt.
A többire már alig emlékezett, nyomtatózaj, papírzörgés, csak el akart menni és egyedül akart lenni. Továbbra is kisimult arccal, enyhén mosolyogva nézett, hogy legalább az ügyvédnek ne legyen kínos. Zavart téblábolás következett, de Zsivotzky magabiztosan, határozott lépésekkel ment ki a teremből. Bántóan sütött az arcába a napfény. Zavarták a boldogan mászkáló emberek a tóparti üdülővárosban. A színes matracokat és úszóruhákat áruló standok, olajszagot árasztó bódék a partra vezető soron.
Korán reggel volt, mégis a vasútállomás restijébe érve sört rendelt és rövidet. Az utóbbit gondolkodás nélkül lehúzta, majd, bár már több éve nem dohányzott, cigarettát vett és rágyújtott.
Akkor egy pillanat alatt hosszú-hosszú időre minden félelme elmúlt.
Az utóbbi hetekben jött elő újra ez a tünet, mióta a temetést szervezték.
Matt, tojásfehér levél várta a postaládájában, rajta cirádás betűkkel kiírva a temetés szó. Bordás papírlap, hogy antiknak tűnjön, mintha mártották volna a papírpépet. A városról amúgy semmit nem lehetett tudni. Semmiről nem volt híres, a térképek is alig jegyezték, kicsike pöttyként jelölték a magasságtól mélybarna hegyek között. Amikor meglátta a levelet, elszorult a torka. Azonnal rá kellett gyújtania, futva ment ki cigarettát venni. Csak arra tudott gondolni, hogy semmi kedve az egészhez.
Ezekre gondolt, miközben beért a vagon végéhez.
Sárgán világított a vonatfolyosó, sötétek voltak a kupék, mindenki aludt. A feléig sem ért el, amikor billent egyet a szerelvény, kanyarodtak egy töltésen, egy pillanatig úgy érezte, mindjárt felborul a vonat, de persze nem történt ilyesmi. Bal kezével nekitámaszkodott a folyosó falának. Megállt, győzködte magát, hogy nem is lényeges a dolog, csak egy szaros ismeretlen alak, miért is érdekelné. Tanácstalanul toporgott egy ideig. A mellett lévő kupéban aludt az egyik utas, meg-megbillent a feje álmában, néha kinyitotta résnyire a szemét, majd azonnal vissza is hunyta.
Hosszan, látványosan fújta ki a füstöt az orrán át, gomolygott a dohány körülötte. Megindult. A folyosó végén ritmikusan lengett az átjáró ajtaja. A következő vagon volt az a bizonyos, ahonnan legutóbb elmenekült. Óvatosan közelítette meg. Az átjárónál megállt, szívta a cigarettát. Végül belenyomta a vonat falába, szanaszét repültek a parázsdarabok a huzatban, de nem törődött vele.
Az átjáró fényében, tőle alig pár méterre állt a mosdóajtó előtt a furcsán, vízszintesen bólogató fiú. Nagy kerek szemekkel meredt egyenesen Zsivotzkyra, aki csak most látta, milyen alacsony, szinte törpe. Zsivotzky nyelt egyet, gyomra összeszorult, igyekezett úrrá lenni a félelmén, de nem tudta eldönteni, mit kellene tennie. Továbbmenni nem mert, ha visszafelé indul, mindenképpen el kell haladniuk egymás mellett a szűk folyosón. Ettől a gondolattól egészen megrémült.
Hosszú másodpercekig álltak így. Zsivotzky homlokán izzadságcsepp futott végig, érezte, hogy nem fokozhatja tovább a helyzetet. Hátrafelé már nem akart menni, a lámpák sem égtek azon a folyosón, sötétbe veszett a lány és az árnyalak felé vezető út.
Hideg futkosott a hátán, amikor eszébe jutott, hogy most a rémálmai ejtették csapdába egy hóeséses éjszakában, egy idegen országban az alagutakkal, viaduktokkal megszórt hideg tájban és egyetlen darab lámpa fénye védi őt, aminek a fényköre alatt állt.
Tett egy lépést, de ami történt, arra nem számított.
A fiú hosszan, egyenletesen kitartott hangon sikított, mintha sosem akarná abbahagyni. Hosszú perceknek tűnt a jelenet, Zsivotzky nem értette, hogy fér ennyi levegő egy törpébe. Ekkor kicsapódott mellette a kupéajtó. Alvástól párnás tekintettel, mégis rohanva, fülkeajtót feltépve érkezett az idős férfi, akit az előző nap is látott mellette. Fellökte őt, és korához képest ijesztő gyorsasággal, egyetlen ugrással ért a fiú mellé. Sietős mozdulattal lefogta a szemét. A sikítás abban a pillanatban abbamaradt. A férfi nyugtató szavakat mondott a fiúnak, így haladtak el mellette a kupéig, becsukva tartotta a szemét. Ingerülten bólogatott a fejével, rosszalló pillantásokat vetett Zsivotzky felé, aki nekilapult a falnak.
Botladozva, zakatoló szívvel indult vissza a kupéjába, megint megverten, eredmény nélkül.
Sötéten világított mögötte a megközelíthetetlen vagonfolyosó, eszébe juttatta az álmát, amiben a pincefolyosó legvégén ácsorgó alak a legutolsó ajtóhoz érve megállította és megtiltotta, hogy belépjen.
Amikor a fülkéjükhöz ért, még ácsorgott egy darabig a folyosón. Újabb cigarettára gyújtott, pedig hevesen vert a szíve, megviselte a két nap a vonaton, a sok dohány és az előző esti sörök.
– A szanatórium miatt van.
Zsivotzky épp csak leült a helyére, éppen készülődött, hogy lefekhessen a priccsre a feje felett, kezdte kigombolni a kabátját, ingét, bekapcsolta a kislámpát az ülése felett, apró, sárga fény foltocska világított az elrohanó tájban a meredek sziklafalak és szakadékok között.
Kérdőn nézett rá. Az felemelte a fejét az alvásból, hófehér inggallérja engedelmesen simult a nyakához.
– Tudja, a szanatórium a végállomáson.
Zsivotzky értetlenül nézett. Talán már rég elaludt és csak álmodik, megint erre gondolt.
– A végállomás egyetlen dologról ismert. A betegekről.
Kálmán Gábor: A temetés
Kalligram, 2016