Ati piszok eleven kissrác volt. Olyan, aki képtelen egy helyben ülni. Még akkor is megtalálta a mozgás, amikor a nagycsaládi ebédnél muszáj volt az elejétől a végéig az asztalnál maradni. A lába a székről nem érte a földet, úgy kalimpált. Ha már engedékenyebb volt a hangulat, azonnal eltűnt az asztal alatt, és a lábak között szlalomozott.
Ha feszült volt, a körmét rágta. Nem szép szokás, édesanyjától kapott is eleget. Édesapjára ütött, ő is, ha megfeledkezett magáról, ha elmélyült a gondolataiban, szintén „rágott”. Volt hát kitől örökölnie.
Amikor focimeccsre mentek – mert jártak ám akkoriban sokan – simán végigülte a kilencven percet.
Kalaptól fruttit vettek és szotyiztak is. Bár hiányos fogával a magozás némi nehézséget okozott, de olyan felnőttes dolognak tűnt. Ha kiürült a papírzacsi, apával együtt rágták a körmüket. Este, fürdésnél persze lebukott, érkezett is a korholás anyutól.
1972 május tizennegyedikén is meccset néztek. De nem Bukarestben, az Augusztus 23. Stadion hetvenezer nézője között szorongtak, hanem odahaza a fekete-fehér Orion előtt. A masina olykor annyira szellemképes lett, hogy alig lehetett megkülönböztetni a magyar és a román válogatott játékosait, a labda pedig időnként eltűnt a képernyőn rohangáló milliónyi „hangya” között.
A tévé hátából hosszú, kétfelé ágazó kábel tekergett. Voltak tutibiztos helyek, ahova a jobb vétel reményében helyezni kellett a kígyó végeit. Egyiket ide, másikat oda, de olykor ez sem segített. Ilyenkor következett a gyermeki arcra irányított atyai tekintet, és Ati ugrott, kézbe kapta a műanyaggal védett drót másik felét, és ő maga lett az antenna. Emelgette, lépegetett vele, balra, jobbra, mígnem a kép stabilizálódott, és apja elégedetten szólt: „Most jó, ne mozogj!”
Beletelt pár percbe, míg újra nézhetővé varázsolták az Oriont, így azt már újra látták, amint Dobrin a tizennegyedik percben egyenlít. Ez ment az egész meccsen keresztül. Ati jobbra lépett, balra, feljebb tette a kezét, lejjebb, közelebb az ablakhoz, távolabb tőle. A harminchatodik percben, Kocsis Lajos vezető góljánál újra összekuszálódott a kép, ahogy Neagu nyolcvanegyedikben szerzett egyenlítő találatánál ismét.
Az esti fürdésnél anya kiborult.
„Nem hiszem el! Képtelen vagy uralkodni magadon! Mikor hagyod már abba ezt az undorító szokást?”
Ati szégyellte magát, még vacsora alatt is nagyokat hallgatott. A jó éjt puszinál aztán anyu fülébe súgta:
„Ha Belgrádban, a harmadik meccsen megverjük a románokat, megígérem, többet nem rágom. Jó?”
Május tizenhetedikén, a nyolcvanhetedik percben Kű Lajos szöktette Szőke Istvánt a jobb oldalon. Tejföl, a Ferencváros játékosa elviharzott a jobb szélen, és kilőtte Raducanu kapujának jobb alsó sarkát.
Negyvennégy éven át nem rágtam a körmömet. Egészen idén június tizennegyedikéig, az osztrák-magyar 0-2-ig.
