Senki nem szereti a szmogot, de egészen hatvannégy évvel ezelőttig a londoniak úgy gondolták, hogy ez is a nagyvárosi mindennapok része (hiszen akár évi kilencven napon át is élvezhették a társaságát), bár a távfűtés megoldani látszott a kémények tömegéből az ég felé törő és a Napot eltakaró, vagy szűk utcákba ragadó füst és köd problémáját.
1952. december 5. azonban fordulópont volt minden brit életében – ekkor telepedett ugyanis a fővárosra az egyszerűen csak Nagy Ködként emlegetett szmogfelhő, hiszen a szokatlanul hideg idő miatt minden család iszonyatosan mennyiségben kezdett szénnel fűteni, a kémények pedig megállíthatatlanul okádták a füstöt, a város felett kialakult anticiklon pedig nemes egyszerűséggel az utcák felett tartotta a gyilkos, fojtó levegőt.
A látóhatár pillanatok alatt alig néhány méterre csökkent, másnapra pedig ötezren haltak meg. A mentők egyszerűen bezárták a kapuikat, hiszen képtelenség lett volna minden riasztásra reagálni.
Alig negyvennyolc órával a köd leszállta után az emberek mindössze egyetlen lábnyira – ez pontosan harminc centimétert jelent – láttak maguk elé, az utcát pedig elhagytott autók szegélyezték.
Megállíthatatlanul nőtt a rablások és betörések száma – hiszen a tettes menekülését úgyse láthatta senki, üldözőbe venni őket pedig végképp lehetetlenné vált. Az emberek mentők híján maguk sétáltak be a kórházakba, a legtöbben levegőért kapkodva, vagy már kékké vált ajkakkal.
A kén-dioxid és más szennyezőanyagok vízrészecskékkel találkozva tüdőt, nyálkahártyát és szemeket égető savvá változott, a légzési nehézségek és influenza pedig a gyenge immunrendszerrel rendelkezőkre, gyermekekre, és idősekre pedig elképzelhetetlenül veszélyessé vált.
December kilencedikére a halottak száma már elérte a kilencezret, az időjárás pedig megkönyörült a túlélésért küzdő londoniakkal: a szél felkapta a szmogot, a köd pedig pillanatok alatt elillant.
A kormány haladéktalanul intézkedéseket foganatosított egy hasonló katasztrófa ellehetetlenítésére, noha ezekért a lépésekért népes csoportok már több, mint három évtizede tüntettek.
Véget ért az óriási, füstölő gyárkéményeket London közelébe megálmodó cégek támogatása, a kémények pedig sorra ledőltek. Szerencsére a széntüzelésű kályháknak is leáldozott, 1956-ban elfogadták a Clean Air Act-et, a város fölül a hatvanas évekre pedig minden veszély elhárult, bár az azóta eltelt ötven a helyzet az autóforgalom növekedése miatt újra romlott, sőt, 2012-ben újra komoly mennyiségű szmogot tartott a szél a város felett.
A Nagy Szmogban elhunytak számát a kutatók közel tizenkétezerre becsülik – ez kicsivel több, mint a harmada a London nyolc hónapon át tartó második világháborús bombázása során elhunytaknak.
