A hatvanas évek hajnalán egy francia mérnökcsoport Jean Bertin vezetésével dolgozni kezdett a mágnesvasutakhoz hasonló, de drága útpálya helyett egy egy egyszerű, T alakú sín feletti légpárnán sikló rendszeren.
1966 februárjában el is készült az első két prototípus, az 1:2 méretarányú Aérotrain 01 és 02, melynek Gometz-le-Châtel közelében építettek egy 6,7 kilométer hosszú pályát.
Három évvel később az immár teljes méretű, városon belüli közlekedésre szánt Aérotrain S44 számára egy aszfaltból készült, alumíniumsínnel bélelt pályát avattak fel néhány méternyire az első szakasztól – ezt néhány évvel ezelőtt gyalogos ösvénnyé alakították.
A harmadik, szintén 1969-ben elkészüt, Saran és Ruan közti, öt méterrel a talajszint fölé emelt, 18 kilométer hosszú vonalat a személyvonatok felváltására használt, eredetileg 250 kilométeres óránkénti sebesség elérésére tervezett, de végül egy erősebb propellerrel a légpárnás szárazföldi járművek sebességrekordját (430,4 km/h) is beállító Aérotrain I80 számára építették.
1974 júniusában a francia kormány már aláírta az első, La Défense és Clergy közti szakasz építésének tervét, de alig egy hónappal később kitáncolt belőle. 1975. szeptemberében bejelentik a Párizs és Lyon közti TGV-vonal megépülésének hírét, decemberben pedig az Aérotrain-csapatot vezető Jean Bertin tragikus hirtelenséggel elhunyt. A programot a kőolajszármazék helyett elektromos meghajtással működő TGV sikere, az első olajválság, illetve a pénzforrás elapadása miatt végül 1977-ben leálítják.
Az elkészült prototípusokat ezután különböző raktárakban tárolták, de azoknak nem igazán volt szerencséjük, hiszen 1991-ben előbb az S44, 1992-ben pedig a rekorder I80 pusztul el egy raktártűzben, mára pedig már csak az 1:2 méretarányú Aérotrain 01 és 02 élte túl az elmúlt évtizedeket.
A nyers fémborítás és a futurisztikus géptest miatt ezek máig úgy festenek, mintha egy sci-fiből léptek volna ki, vagy épp Luke Skywalkerre várnának, hogy felszálljon velük, és elintézze az újabb Halálcsillagot: