Nem 1960 volt az az év, amikor először használták fel a televíziót az elnöki székért küzdő politikusok, de addigra már nem is lehetett megkerülni a televíziót, ahogy az új médium egy évtized alatt a semmiből szinte az összes amerikai otthon nappalijának szerves részévé vált. Míg 1950-ben az amerikai családok mindössze 11 százaléka rendelkezett TV-készülékkel, 1960-ra ez a szám már 88 százalékra ugrott fel (’54 és ’56 között napi tízezer (!) készüléket adtak el).
A elnökjelölti vita ötlete már az 1952-es választáskor felmerült, de Frank Stanton CBS-elnöknek akkor nem sikerült rávenni Eisenhowert, hogy vegyen részt egy TV-s vitában, és végül csak 1960-ban sikerült összehozni a végül mindent megváltoztató eseményt – hogy legközelebb csak 16 évvel később vállalják a jelöltek a nagy kockázatot hordozó vitát.
A vita megrendezése előtt azonban még el kellett hárítani egy törvényi akadályt, a Communications Act úgynevezett “egyenlő idő szabályát” : a törvény 315-ös szakasza ugyanis kimondta, hogy az egyik elnökjelöltnek biztosított időért cserébe a többi jelöltnek is ugyanannyi szereplési lehetőséget kell adni – ingyen. Ezt az FCC úgy értelmezte, hogy nem csak a két nagy párt jelöltjeinek, hanem az összes jelöltnek időt kell adni, ami ellehetetlenítette az elnökjelöltek vitáját: 1960-ban 14-en indultak az elnökségért, és a szabályozás értelmében a tv-társaságok kénytelenek lettek volna mindegyiküknek drága adásidőt adnia.
A vitára nagyon vágyó TV-hálózatok nyomására végül a Kongresszus júliusban az elnökválasztás idejére felfüggesztette a 315-ös szakaszt, lehetőséget teremtve ezzel a Kennedy-Nixon vitára.
A TV-vitának Nixon vágott neki nagyobb reményekkel
Amúgy is jóval esélyesebbnek tartották a tapasztalatlannak elkönyvelt Kennedynél, és a Hruscsovval tartott “Kitchen Debate” csak erősítette azt az érzést, hogy Nixon felül fog kerekedni JFK-n. Nixon tanácsadói is úgy gondolták, hogy jelöltjüknek elég lesz egyetlen vita, és elsöpri a könnyű Kennedy-t, és gyengeségnek gondolták, hogy az egyeztetések alatt JFK emberi öt vitát akartak elérni. Végül négy alkalomban egyeztek meg, de az első, rossz benyomást keltő vita hatását Nixon már nem tudta megváltoztatni az azt követő három, szorosabb eredményt hozott vita alkalmával. A rossz benyomást, amelyet egyedül Nixon megjelenése okozott: a republikánus elnökjelölt ugyanis szörnyen nézett ki aznap este a televíziók képernyőin.
Nixon nem volt jól, amikor nekivágott a vitának. Két héttel korábban engedték ki a Walter Reed kórházból, ahol két hétig feküdt egy elfertőződött térdsérülése miatt. A kampányterve szerint minden államban kampányolni akaró Nixon a kezelése miatt kiesett idő ellenére ragaszkodott tervéhez, és miután szeptember kilencedikén, pénteken kiengedték a kórházból, hétfőn, a még nem teljesen felgyógyult, antibiotikum-kezelése miatt több kilót fogyott jelölt egy fárasztó, naponta több államot is érintő körútra indult. (Csak egy példa, az első napja a kórház után: reggel Baltimore-ból indulva Indianapolis-ba repült, onnan egy dallasi rendezvényre, majd a nap végén már San Fransicóban mondott beszédet.)
A két hetes intenzív kampánykörút után Nixon kimerülten, és további kilókat leadva érkezett a chicagói vitára vasárnap este. Hétfőn – egy vele szemben ellenséges szakszervezet előtt tartott beszédet leszámítva – teljesen egyedül ült hotelszobájában, miközben TV-s szakemberei hiába próbálták elérni, hogy tanácsokkal lássák el az esti vitával kapcsolatban. Ezzel szemben Kennedy tanácsadóinak szűk körében készült a várható kérdésekre, és az azokra adandó legjobb válaszokra szállodai szobájában, és még egy délutáni “power nap” is belefért idejébe. A nyúzott és egyértelműen betegnek tűnő Nixont végül csak már a szállodából a WBBM stúdiójába vezető tízperces autóút alatt tájékoztatta egyik TV-s tanácsadója arról, hogy mi várhat rá a helyi idő szerint este fél kilenckor kezdődő vitán.
Nixon szörnyen nézett ki
Amikor egy cigireklám és egy kozmetikai reklám után megjelent a két elnökjelölt a TV-képernyőin, a hatvanmilliósra becsült nézősereg egy szörnyen mutató Nixonnal ismerkedhetett meg: a leadott kilók miatt ruhája lötyögött rajta, világos öltényében szinte belefolyt az előre lebeszéltnél világosabb szürkére festett háttérbe (amit többszöri átfestéssel próbáltak sötétebbé tenni, és még nedves volt a felvételkor), hamuszürke arca beesett és nyúzott volt, és alig állt a lábán (a vitára megérkezve beverte fájós lábát a kocsiajtóba).
A – TV-kamerák képein rosszul mutató – “áttetsző” bőrrel rendelkező Nixon ráadásul nem kért sminket, és végül csak a reggeli borosta eltüntetésére használt ‘Lazy Shave’ használatába egyezett bele, amelyik viszont a műsor vége fele az izzadság hatására lefolyt róla, sötét foltokat eredményezve az arcán. (elsőre mindkét jelölt elutasította a sminkelést, attól tartva, hogy ha a másik nem kér, és ő igen, akkor ezt ellene fordíthatják – a kaliforniai napsütésben lebarnult John ‘Bronze Warrior’ Kennedy végül beleegyezett egy finom alapozóba)
A vita után már senki sem emlékezett arra, hogy miket mondott a két jelölt: csak a vártnál erősebb hatású képek maradtak meg. Míg JFK jól kontrolált testbeszéde, és hűvösen elegáns arckifejezése magabiztosságot és nyugalmat sugárzott, Nixon egy két lábon járó görcsnek tűnt. Különösen rossz hatással voltak a reakció-shotok, amelyeket akkor készítettek róla, miközben Kennedy válaszolt a négy TV-s újságíró kérdéseire.
Ezeken a képeken Nixon katasztrofális benyomást keltett: feszültnek és idegesnek tűnt, ahogy rettentően izzadva bizonytalan tekintettel nézegetett körbe a stúdióban. (Nem véletlen, hogy az eredetileg kevés reakció-shotot akaró JFK és az azokból többre vágyó Nixon tanácsadók az adás közben a vezérlőben “szerepet cseréltek”, és Nixon embere minél kevesebb reagáló beállítást próbált elérni főnökéről, miközben Kennedy embere legszívesebben csak Nixon arcát tartotta volna adásban).
A kép diadala volt ez a tartalom felett
Azok, akik rádión hallgatták a vitát inkább Nixont tartották győztesnek, míg a hatvanmillió televízió nézőt meggyőzte a Kennedy-style. A közvélemény-kutatások adatai szerint a választók több mint fele mondta azt, hogy a viták befolyásolták véleményüket, és hat százalék állította, hogy csak a viták alapján döntöttek arról, hogy kire fognak szavazni. Ebből a négymillió embert jelentő hat százalékból 72 százalék szavazott Kennedy-re, aki végül 112 ezer szavazattal győzte le Nixont.
