A sokak által a valaha élt legműveltebb embernek tartott Leonardo da Vinci (1452-1519) fura, de mégis működőképes találmányok egész sorát ontotta, festőként addig soha nem látott magasságokat ért el, felfedezéseit tartalmazó jegyzeteivel pedig beírta magát a tudománytörténet nagy könyvébe, magánéletéről, illetve korai éveiről azonban sokáig mégsem lehetett tudni semmit sem.
A fiatal Leonardo cukrász keresztapján keresztül került kapcsolatba a gasztronómiával, ennek köszönhetően tizenhét éves korára a nem túl megtisztelő A kövér fiú néven emlegették.
Húszévesen már a Le Tre Lumache (Három csiga) nevű vendéglő tanonca, ahol meglepően nagy jártasságot szerzett a hely specialitásának számító vajas-petrezselymes csiga elkészítésében. Egy évvel később feljebb lépett a gasztronómiai ranglétrán: egy mérgezés következtében a személyzet jó része megbetegedett, vagy épp elhunyt, így a még mindig csak huszonegy éves fiú elfoglalta a séf helyét, megkezdte az étlap gyökeres átalakítását, és könnyebb, de tartalmas ételeket vezetett be.
A XV. század derekán ilyen úri huncutságokra nem igazán volt igény, hiszen a hasonló helyekre betérők néhány fillér ellenében csak egy böszme méretű, ízetlen húsdarabra és egy kisebb hegynyi kukoricakására vágytak.
A gurmévonaton viszont nincsen fék, így Leonardo nem igazán törődött velük, csak készítette tovább a szépen formázott polentakúpokat a tányérok közepére, épp úgy, mint ahogyan azt évszázadokkal később a modern séfek teszik.
Nyilvánvalóan nem árulunk el nagy titkot, ha azt mondjuk, hogy a fiú elég gyorsan lelépett, de érintőlegesen továbbra is a gasztronómia területén maradt, bár már elkészítette első saját műveit.
Fennmaradt jegyzetei közt egyébként számos konyhai találmány található, bár méretükön azért talán lehetett volna faragni, hiszen kérdéses, hogy melyik étteremnek lenne szüksége egy zsiráfméretű habverőre, egy három ló által működtetett diótörőre, vagy épp méhmeghajtású (igen, azokra a rovarokra gondolunk, amik a mézet készítik) eszközökre.
A reneszánsz ember őstípusának is nevezett zseni a konyhai etikett iránt is érdeklődött, sőt, számos kutató szerint ő találta fel a szalvétát, de életének firenzei korszakában
1489-ben a húszéves Gian Galeazzo Sforza milánói herceg (1469-1494) Aragóniai Izabellával (1470-1524) közös lakodalmát szervezte meg, melynek során az ifjú pár egy, a mennyet és a mozgó bolygókat mintázó színpadon sétált át, a bolygókból pedig sorra isteneknek öltözött emberek ugrottak ki, mind egy-egy rövid Bellincioni-verset szavalva.
Ludovico Sforza Beatrice d’Este-tel kötött 1491. januári házasságkötését követő lakodalmára valami igazán rendkívülit kért a még mindig csak harminckilenc éves zsenitől, aki egy hatvan méter hosszú, ehető oltárat, polentából és tortából készített székekkel. Az esküvő előestéjén a jól előkészített műalkotást kíváncsi patkányok százai támadták meg, így az ünnepséget egészen addig el kellett halasztani, míg nem készítik el újra a főfogást.
Óriási munkának hangzik? Leonardo egy kicsit még erre is ráemelt: 1491-ben egy újabb hercegi esküvőn az ételsor kiötlése, a szórakoztatás és a dekoráció mellett az összes vendég ruháját is megtervezte, beleértve a kalapjaikat. A lakomának helyet adó teremben egyetlen hosszú asztal állt – ez adhatta az ötletet az 1495-1498 közt elkészített ikonikus Az utolsó vacsorához is.
A századfordulóra Leonardo elfordult az ilyen múlandó műalkotásoktól, és egyre inkább a festészetre és találmányaira koncentrált. 1499-ben, a Sforza-hercegek bukása után Milánóból Firenzébe költözött, élete hátralévő húsz évét hadigépezeteinek, festményeinek, geológiai tanulmányainak – ő ismerte fel, hogy a földtörténeti múlt eseményeire ősmaradványokból következtethetünk –, tudományos írásainak és találmányai egész sorának szentelte.
